Meséből, balladából... Kemény János: Víziboszorkány
Mi másból is állhatna egy erdélyi történet, amely a havasok, a rengetegek és a vizek világát veszi szemügyre, mint meséből és balladából. Nem kell félni a mesétől, sem a balladától, ugyanabból az ősi és titokzatos talajból nőttek ki, amelyikből a havasok népe, ugyanabból a kegyetlen és tündéri valóságból, csak éppen a szövésük, a logikájuk más.
Máramaros a szélsőségek világa, a festői tájakban olyan gazdag Erdélynek is a legvadregényesebb vidéke, amely a legérintetlenebb és a legszegényebb volt és maradt sokáig. Az égbenyúló hegyek és a háborítatlan rengeteg világa, a szorosoké, amelyeken időnként átgördül a történelem: honfoglalók jönnek, honbitorlók zúdulnak – aztán hosszú időre elcsendesedik a történelem, visszatérnek a mesék és a balladák. De az emlékezet azért a havasok között is hoszszú életű és makacs, s ha színezi is a maga módján a valóságot, egy csipetnyi igazat mindig találunk az alján.
A „víziboszorkányt” nem hívták mindig ezen a – hát, mégiscsak csúf – néven! Amikor tizenhat éves volt, Jolka volt a neve, ezen a lágy és dallamos néven hívogatta édesanyja, ezen a lantszavú néven kergette el a háztól apja, de így ismerte meg őt a havasok népe is. A szép erdészlány szerette Manoilót, a vadorzót, a havasok barangoló fenegyerekét. Leányos rajongással szerette, Manoiló csak nevetett rajta, talán ha a méretes mancsát tette egyszer a leány vállára. Amikor a leány apja, a zord erdész, a zsandárokat készült a vadorzóra hozni, Jolka riasztotta ki menedék-barlangjából Manoilót, a zsandárok csak hűlt helyét találták a vadorzónak, apja pedig haragjában kitagadta a saját lányát.
A szelíd szemű szépség azonban elörökölte apjától az erős akaratot, amelyet érvényesíteni kell tűzön-vízen át. Elbujdosott megaláztatása színhelyéről, a havasokból, a rengetegből – a ballada szomorú véget ért. Megindult azonban a mese, amely a szívós és kitartó tutajos lányról szólt, akit ekkor még inkább ügyessége és akarata állított a tutaj kormánylapátja mellé. Ez a férfias foglalkozás megbecsülést szerzett Jolkának a tutajosok népe között, a lányt pedig a Nagy-folyó (a Tisza) leringatta egészen Szénási úr kikötő-felügyelői házáig. Jolka afféle mindenes lány lett az idősödő felügyelő házában, amely egyszerre volt rönkszállítási átrakó központ és (hogy alacsony vízálláskor se csak vízzel éljenek a vízi népek) fogadó-kocsma. Az alföld és a havasok határvidékén a „fentről jött” vizek és emberek egyaránt megcsöndesednek, a lentiek ellenben mintha megvadulnának. Egy vadásztársaság őrült tivornyáján Szénási úr inkább maga lesz Jolka megrontója, mintsem hogy átengedné vendégeinek – szánalmas új ballada indul… Aztán mintha megint mese kerekednék a sötét színekből. A szégyen (vagy a tisztesség?) fölülkerekedni látszik Szénási úrban, feleségül veszi Jolkát. Mintha szerelem növekednék közöttük, hat gyermek támad ebből a frigyből. Vagy mégsem szerelem? Csak a tehetetlenség, a lélegzetvételnyi pillanat tartja Jolkát a kikötő-felügyelő mellett, éjszakánként összeszorítja a fogát – és Manoilóról, a vadorzóról álmodik. A kereskedést, a konkurenciaharcot kitanulja a férje mellett, a sunyi helyezkedést és a megalázkodást azonban nem viseli el, egy részeg hajnal után kocsira rakja hat gyermekét, és visszavándorol a havasba.
Szerelmet alig, pénzt valamelyest szerzett magának a hoszszúra nyúlt tiszai kalandozás során, az örökölt szívóssággal együtt mindez elég, hogy megindítsa a maga hadjáratát. Nem bosszú ez (persze, az is van benne!), inkább életrevaló és egy életen át tartó küzdelem a maga és gyermekei boldogulásáért. De elsősorban a saját érdekeiért. Jolka nem fél a munkától, szereti a pénzt, de még jobban szereti a hatalmat. A hatalmat, amelyen senkivel nem osztozik, amelyet egyedül birtokolhat, amelyben a maga ura. Élet-halál ura-úrnője lesz. Jolkában nincs szívjóság, se belátás: elvégzendő feladat van, megszerzendő lehetőség és bezsebelendő pénz. És persze embercsapat, akikkel mindez végrehajtható.
Amit menekülő süldőlányként a tutajkormány mellett megtanult, most – megasszonyosodván – kamatoztatja: a havasok legnagyobb fakitermelő és faúsztató üzletasszonya lesz. Konok és élelmes kapitalista vállalkozó, még ha akkor és ott nem is így hívták ezt a tevékenységet. Jolka asszony kibérli a legvadabb erdőrengeteg fakitermelési jogát, a legjobb minőségű árbocfák és hangszerfák sorakoznak és növekednek ott a Holló-bérc körül, nyaktörő magasságban, rémítő szakadékok között – egyszerre szövődik Jolkáról szivárványos mese, és fonódik köréje sötétlő ballada. Maga mutat példát bátorságból, maga áll a rönkhúzó ökrök elé, bölcsen kormányozza, és ügyesen elkerüli a lezúduló, harmincmázsás fenyőóriásokat. Embereiben a babonás félelem és az őszinte rajongás egyaránt kialakul Jolka iránt. De más nem! Aki szerelemmel néz rá, aki simogatásra emeli a kezét, azzal Jolka kegyetlenül és megalázóan leszámol. Manoiló, a halálra ítélt, de börtönéből megszökött vadorzó nappal jelenik meg Jolka házánál, mint a bátrak, aztán éjszaka is, mint a szerelmesek. A rövid és zavartalan boldogság ideje ez, aztán Manoiló tűzharcba keveredik a zsandárokkal, ott hal meg a Holló-bérc alatt, Jolka vele együtt a szerelmet is eltemeti.
