Az út vége

A professzor, akit tavaly kirúgtak az egyetemről, nemrég azt mesélte nekem, hogy azóta sem látja a stratégiát, nem látja a hosszú távú gondolkodás ívét, mely a meglepő döntés furcsa torzszülöttét világra segítette, pedig higgyem el, mondja, hogy az ő agya még mindig borotvaélesen működik, hogy a kutatások eredményei agyának bármikor kihúzható fiókjaiban továbbra is glédában állnak, de valahogy nincs ereje a polgári lakás évszázados rendszerét megbontani, nincs ereje magánlaboratórium berendezésére a dolgozószobában, pedig a kémikus anélkül fegyvertelen vadász. „Az erő a létben maradáshoz kell”, mondta, hogy megszabaduljon attól a bizonytalan, szorongató érzéstől, amit még a villamoson érzett, miközben átzötykölődött Budáról Pestre, az érzéstől, mely mozdíthatatlan súlyként nehezedett rá, mely kíméletlen erővel szögezte karját, lábát, törzsét az üléshez, mely birtokba vette szívét, tüdejét, sejtjeit. „Olyan mélyen voltam”, mondta, „hogy nem hallottam az argótól felhígított nyelv szájakból kibukó iszapját, pedig mindig viszolyogtam az ilyesmitől”.

Tanácstalanul álltam vele szemben a folyosón, nem tudtam, mit mondjak. Csak felületesen ismertem, köszönés, néha pár érdeklődő mondat és kész. Most mégis kiönti itt a szívét az öreg Salamano, gondoltam.

„Tudja, nálunk, otthon, a durva beszéd nem volt szokás”, mondta, bólogattam, s szemem végigfuttattam ráncokkal szabdalt, boltozatos homlokán. Aztán, kis hatásszünet után, visszaugrott meséjének legelejére, folytatta az elbocsáttatás történetét a tanszékvezetővel, akit még ő hívott meg diákjai közül a tanszékre, a kitüntető figyelem jeleként, akiből nélküle nem lett volna oktató, aki mehetett volna egyetem után kutatóintézeteknél házalni a beosztott vegyészi állásért. „Súlyos hiányosságai voltak, párszor el is bukott nálam”, mondta, de hát megkedvelte, mint embert, kicsit olyan volt habitusra, mint a fia, akit elvesztett még kamaszkorában. Hallgattunk. Hát igen, az érzelmeinek nem mindig parancsolhat az ember.