Útinapló

A szentpétervári pityeritolvaj luvnyája átszellemült ábrázattal kéri számon élete párján, hogy ha már Nizzát nem mutatta meg neki, legalább Moszkvába jussanak el. És oda feltétlenül!¹

Hónapokkal ezelőtt egy barátom újságolta, hogy beválogatták egyik munkáját egy moszkvai kiállításra. A második moszkvai biennáléra, amelyet harmincöt év alatti művészek munkáiból rendeznek.²  Miután gratuláltam, félig tréfásan azt is megjegyeztem – jól ismerve azt a művet és az installálásával járó feladatokat –, hogy szívesen segítek felépíteni, alkalomadtán, az emlékművet.³  Hetekkel később Szabolcs említette, elképzelhető, hogy szüksége lesz az általam felajánlott segítségre Moszkvában, és azt is, hogy autóval készül odautazni.

Európa keleti tájékán éldegélve egy moszkvai kirándulás lehetősége egészen különös képzeteket ébreszt, főleg azért, mert az első ilyen városlátogatás reménye csillant meg. Kihagyhatatlanul és reflexszerűen rémlenek fel a néhai kötelező tanulmányok kínosan megkopott emlékmaradványai; az orosz nyelvtankönyv olvasmányos részeiből táplált, Moszkva nevezetességeit kimerítő – jelzős szerkezetekkel dúsan tűzdelt – fogalmazvány, melyet nem volt elég megírni, még szó szerint, emlékezetből felmondani is kötelező volt egykor. Így Moszkva az a város, melyet az előtt ismerni véltem, mielőtt e kollektív ismeretet tapasztalatokkal alátámaszthattam volna. Természetesen egészen más minden, mint azt korábban képzeltem. Persze repülőre ülve pár óra alatt a seremetyevói reptéren landolhat a turista, és ha ismeri a helyi szokást, bármely személyautót leintheti – az egyébként borsos taxiszámlát megspórolva –, hogy az alkalmi tarifa kialkudása után a kívánt helyre utazzon. De mi négyen⁴  – kalandvággyal pufferolt praktikussági okokból – egy tizenhat éves Volkswagen Golffal indultunk útnak. Meg kell itt jegyeznem, hogy minden szkepszisem ellenére az autó remekül bírta a hosszú utat. És a sofőr is, ugyanis Szabolcs kisebb szünetek beiktatásával képes akár tizenöt, tizennyolc órát vezetni folyamatosan, ha van elegendő mennyiségű buborékmentes ásványvíz az utastérben. Mindez nem annyira meglepő, hiszen korábban sok esetben a Debrecen–Pécs–Debrecen útvonal autópálya nélküli verzióját használtuk gyakorlatozni, és most „csak” annak a távnak közel kétszeresét kellett megtenni. Szlovákián, Lengyelországon és Litvánián keresztül Lettország volt az útirány és Riga az úti cél. Ott, a Friendly Fun Franks Hostelben (amelyet mindenki szíves figyelmébe ajánlok, ha arra vetődne) kollégiumot idéző, négyágyas szoba mellé welcome italokat is kaptunk, és a kötelező városnézés után a zsúfolt bárban még a focivébé aktuális mérkőzéseit is követni tudtuk. Eztán az utazókra jellemző „gyorsan sok” alvás következett, hogy reggel nyakunkba vegyük azt a maradék, nagyjából ezer kilométert, ami még Moszkváig hátravolt. Lettországot elhagyva és Oroszországba belépve, a határ két oldalán hosszú sorokban várakozó benzinüzérek látványa meghatározó emlék, bár nem itt találkoztam e jelenséggel először. Mikorra az érthetetlenül bonyolult adminisztráción és csak látszatra gondos poggyász- és járművizsgálaton túljutottunk, megértettük azt is, hogy az orosz habitus fikarcnyit sem változott hosszú évtizedek alatt és politikai ideológiák cserélődése ellenére; éppolyan ma is, mint Gogol, Csehov vagy Dosztojevszkij írásaiban. És az orosz táj is éppolyan vadregényes. A balti országok vidékein megszokott látványelem volt – egymásba érő konvex formákként – a sok takaros farmgazdaság. Kaszálók váltották a gabonaföldeket, néhol teheneket, lovakat láttunk kipányvázva, traktorok, munkagépek jelezték, hogy dolgos emberek laknak e tájon. Mindehhez képest Oroszország azon részén – legalábbis – adott egy Moszkvába vezető nyílegyenes út, melyen jóformán kifliívű kanyarnál nagyobb nincs is, minősége ugyanakkor alig jobb a földútnál. Ennek mindkét oldalán érintetlen a növényzet, hatalmas, műveletlen földterületekkel, erdőségekkel és Alice álomországát idéző, gigantikus méretű gyomnövényekkel. Lakott területet nem is, vagy csak alig és messze látni, embert is nagy ritkán: egykedvűen tartottak valahonnan valahová; leginkább úgy tűnt, ők egész életükben csak bolyonganak, de soha nem érnek célba.