Vonalrengetegek erőterében. Ioachim Nica kolozsvári grafikusművész alkotásai

Nézem a művész kezét, azokat az érzékeny vonalstruktúrákban edzett és kifinomult ujjakat, ahogyan a pillanatnyilag a műterméül is szolgáló kolozsvári tömbházlakás dolgozószobájában az asztalra tett hatalmas mappa lapjait forgatja.

S miközben belefeledkezem a világegyetemet s benne közvetlen környezetünk „kaotikus rendjét” felvillantó, líraian markáns, részletezően is nagyvonalú, mozgalmas vonalrengetegbe, az egyik grafikai lapon egyszer csak feltűnnek a mozgó ujjak művészi alakváltozásai is. S eme kéz-fogás szimbolikus töltete, a valós és a művészileg újrateremtett világ egymásra találásának sajátos légköre a továbbiakban is ott munkál. Annak ellenére, hogy Ioachim Nica izgő-mozgó szaggatott vonalrengetegéből vagy éppenséggel látszólag spontánul odavetett, de szerkezetileg nagyon is helyénvaló, markánsan lendületes ívei közül a valós dolgok nem ritkán mindössze utalásszerűen sejlenek fel. De talán éppen ez a sejtelmesség, ez a befogadó fantáziáját még véletlenül sem korlátozó, rendkívüli „szóbőségű” grafikai beszéd a legjellemzőbb a művészre. Aki úgy hatol a dolgok mélyére, úgy közvetíti sajátos meglátásokkal teli művészi elképzeléseit, érzelmeit, hogy azok az egyedi látvány erejével ható, fölöttébb eredeti művészi jelrendszerben konkretizálódnak. Bravúrosan játszik a vonallal, textúrákat, izgalmasan hömpölygő felületeket hoz létre vele. És nem ismer lehetetlent. A szén vagy a nád engedelmes eszközként váltja valóra meglátásait, eredeti ötleteit, olyannyira, hogy képes fekete-fehérre redukált világában is színesen fogalmazni. A tónuskülönbségek, a leheletfinom átmenetek nem csupán a fény és árnyék, a világosság és sötétség közti átmenetek illusztrálására szolgálnak, hanem a lélek mélyrétegeiben lakó öröm és bánat, szorongás és megnyugvás kettősségét is érzékeltetik.