A hídkereső ember - Dr. Zicher Isván (részlet egy hosszabb visszaemlékezésből)
A mentőállomás és az ügyeleti szolgálat központja a hajdani irgalmas rend templomának az oldalában volt, egy kis földszintes épületben, ahol a diszpécser ténykedett, és a szolgálatos orvosok egyszerűen berendezett kis szobája is helyet kapott. Magát a templomot „keresetlen egyszerűséggel” lomtárnak használták. Az egykori patinás kapuzatú irgalmas rendi kórházban működött a szemészeti és a fül-orr-gégészeti osztály. A nem túl nagy udvaron jöttek-mentek a mentők és az ambuláns ügyeleti kocsik. Néhány orvos főállásban látta el a napközbeni ügyeletet reggeltől este nyolcig. Ilyen volt a barátaim közül Horváth Pista, miután a körzetéből kitették, és kicsivel később Zicher István. István aradi gyerek volt, a román tannyelvű líceum után Kolozsváron végezte a medicinát. Édesapja jó nevű orvos volt Aradon. Új váradi barátaim közt ő volt a legszínesebb egyéniség. Szellemes, igen jó humorú, széles körű irodalmi és zenei műveltséggel, írói, mi több, költői ambíciókkal. Teniszezett, sakkozott, ha jól tudom, utóbbiban az I. osztályú kategóriáig tornázta fel magát. Az is hírlett róla, hogy fiatalabb korában remekül zongorázott. Ezt a tehetségét nem volt alkalmam megtapasztalni, de egyszer sakkozni leült velem. Egymás után nyerte a partikat. Megkérdeztem tőle, mit tart a legfőbb hiányosságnak a játékomban. „Andriskám, az egyetlen hiányosságod az, hogy nem tudsz sakkozni.” Ezen mindketten jót nevettünk, s mit ad Isten, abban a partiban, amelyben ezt a kérdést feltettem, mattot adtam Istvánnak.
Ügyeletezés közben rádöbbentem, hogy ez a tevékenység szociológiai aranybánya lehetne, ha valakinek ehhez kedve volna. Nem lévén ott főállásban, azok az órák nekem csak érdekes tapasztalatot hoztak a város megismerése terén, de mélyebben nem volt időm ezzel foglalkozni. Istvánnak ajánlottam, hogy vezessen jegyzeteket, esetleg naplót mindarról, amit érdemesnek talál, hiszen nap mint nap szembesül ilyenekkel, de ő nem volt jegyzetelgető típus.
Említettem, hogy szellemes, viccelődésre mindig kapható ember volt, ilyenkor hatalmasakat tudott nevetni. Álljon itt ennek bemutatására egy kis történet. Istvántól, zsidó származású lévén, a mentőállomás főnöke, Faur Aurel – aki jól beszélt magyarul – egy alkalommal azt kérdezte: „Ne vedd rossz néven, de ilyen viszonyok között, amilyenek Romániában uralkodnak, nem értem, miért nem mentél el Izraelbe?” Mire István: „Tudod, Aurel, én világéletemben arra vágytam, hogy Európában éljek, s ez a mai napig nem sikerült.” Fölösleges magyarázni, az akkori Romániát nem tekintette európai államnak.
Négy kötetét tettem most ki magam elé az asztalra. Az első magyarul jelent meg 1977-ben, a bukaresti Litera kiadónál, Fintor a tükörben címmel. Ezt Z. Jakab István néven publikálta. A második a Gornistul – A kürtös, kétnyelvű verseskötet, aztán a Minuni cotidiene [Mindennapi csodák], végül az Abélard – Temă cu variţiuni [Variációk egy témára]. Az utóbbi kettő románul. Ezek mellett drámái is napvilágot láttak, önálló kötetben és kortárs román drámák antológiájában is. Az egyik darabja 1999-ben Izraelben elnyerte a legjobb külföldi drámának járó díjat. Az utolsó prózakötetét neves román kritikusok méltatták.
A 80-as években infarktussal került kardiológiai osztályunk intenzív kórtermébe, ahol épp én voltam a szolgálatos. Orvosi pályám egyik legdrámaibb néhány óráját éltük át mindketten. Ő közvetlen életveszedelemben, én mint barátom életéért rettegő és megmentéséért felelősséggel tartozó kezelőorvosa. Borzalmas fájdalmai voltak, melyek csak a harmadik dilauden injekció után enyhültek. Homlokán gyöngyöző verejtékcseppekkel kért ismételten: „Andris, adj még egyet és aztán még egyet.” A legnagyobb félelem a vérnyomása esetleges lezuhanása miatt volt bennem, hiszen a kardiogén sokkal szemben gyakorlatilag tehetetlenek lettünk volna. Hála Istennek, ez nem következett be. István felépült.
