Éjszaka a háztetőn (részlet A kintrekedtek című regény harmadik kötetéből)

Bukarestben általában melegek voltak a nyarak, déli város – mesélem, erőlevesem kanalazva, az elmélázva figyelő Carlának, amikor másodszor is felpillantok, már Anna s Laura is ott ülnek, gőzölgő levesükről megfeledkezve hallgatnak, Tatjána még nem jött vissza, változatlanul rejtély, hogy Attila és Ahmed merre lehetnek, egy pillanatig futólag arra gondolok, talán mégis megszöktek, s most egy motorcsónakban ülve távolodnak a hajónktól, aztán az emlékezés végképp elsodor –, de a nyolcvannyolcas nyár különösen meleg volt, hetekig negyven fok körül ingadoztak a hőmérők higanyszálai, eső nem esett, az aszfalt megolvadt, sokan hőgutát kaptak, a nőknek le kellett vetniük tűsarkú cipőiket, mert a sarkak beleragadtak a járdák olvadó aszfaltjába és nyomaik egészen úgy néztek ki, mint a rókanyomok. Mintha rókákat kergettek volna valakik a bulvárokon, a reménytelenül beragadt és sorsukra hagyott tűsarkú cipellők körül, körbe-körbe. Az ezredesről nem voltak híreim, március tizenötödiki, emlékezetes Capsa vendéglőbeli beszélgetésünk óta nem láthattam, igaz, nem is hiányoltam, volt bajom akkoriban éppen elég, nem tudtam, hogy lesz még idő, amikor nosztalgiával emlékezem furcsa, végeérhetetlen beszélgetéseinkre, futólag hallottam ugyan, fél füllel egy társaságban, amint egyik kollégám arra célzott, hogy dobbantott volna, kiküldetésbe ment a napfényes Itáliába és ott is maradt, őrületbe kergetve feletteseit. Hogyan? – meredtem rá, de jól értesült kollégám nem folytatta, nem volt tanácsos azokban a boldog években ilyesmiről fecserészni, s engem nem is érdekelt túlságosan, boldog ember, ha a hír igaz, gondoltam futólag, most Rómában ül egy trettoriában, vagy Velencében nézi a Szent Márk téren az oroszlánokat, és boldog, mindenesetre boldogabb, mint én, aki éppen most baltázom el a jövőmet… De elhessegettem a baljós gondolataimat és készültem a perre, négy év után végre kitűzték a tárgyalás időpontját, minden időmet igénybe vette a védelem előkészítése, a gyanakvás, a rettegés és elhülyülés légkörében nem volt könnyű dolgom, társaságba se igen jártam, benn ültem az irodában, vázlatokat készítve hamarosan elhangzó védőbeszédemhez, amely – gondoltam borzongva – nemcsak a Feriék, az államellenes összeesküvők sorsát döntheti el, de nagyon könnyen az enyémet is… Az ügyvédi iroda főnöke, Dumitrescu doktor, egy este elhívott sörözni, talán megsajnált, hogy ott görnyedek könyvek és iratok fölött, mint egy megszállott, talán kedve volt beszélgetni, tán inni is, mit tudom én? Még arra is gondoltam, futólag, hogy talán megbízást kapott rá, de ezen nem rágódtam túl sokat, ha kapott, kapott, ha nem, akkor nem, én amúgy sem tudhatok rajtam kívülálló dolgokon változtatni. Különben is, fülledt meleg volt, a kánikula este is kitartott, a házak, az utcák valósággal sugározták a nap közben magukba szívott meleget, s amint a doktor úr a sörről kezdett beszélgetni, azonnal megképződött előttem egy hatalmas krigli, amelyben emelkedik a sörhab, és igent mondtam. Nem mentünk messzire, irodánkhoz közel volt egy vendéglő, nyári kert, hársak, zenekar… Hát ennek az egykor jobb napokat is látott, de lerobbant belvárosi vendéglőnek a kertjében üldögéltünk, a sarokban, egy hatalmas, enyhet adó hársfa alatt, alig volt szabad asztal, és néztük a táncparketten forgolódó gyönyörű nőket. „Már az is eredmény lesz, ha nem ítélik halálra őket!” – firkantotta egy szalvétára, idegesen körülkémlelve a főnököm, és teljesen világos volt, hogy nem a táncoló hölgyekre gondol. Amikor elolvastam, elhúzva előlem unottan zsebébe süllyesztette és kortyolt söréből. Savanyú volt, ezért áttértünk a borra, zsidvei leánykát rendeltünk, hideg szódavízzel kevertük, ittuk a fröccsöket, miközben én egyre azon töprengtem, hogy mire számíthatunk egyáltalán, ha még ez a joviális, deresedő halántékú úriember is fél, és feltételezi, hogy valakik (na vajon kik?) nyílt színen, egy kertvendéglőben is lehallgathatják…