A „Hableányban”...

                     nincs más csak a süket téli vihar riadt üvöltözése
                        mely lecsutakolja a pőre, esti tájat
      miként egy hatalmas kopár színpadot
úgy mossa át, sepri szét a szél ezt az elhagyott planétát
                     ahol többé semmi csoda meg nem eshet már
                     csak a fák sötét csont-lombozatán akad fenn a hófergeteg
                                részeg kurjongatása, és a kitárt kocsmaajtókon túl
          a koncra ugrasztott kutyák dühöngő marakodása
                             dulakodása töri darabjaira, szilánkjaira a csendet
ahol lovak alszanak el örökre, letakarva a világ
kifogott szekér rettenetes árnya nyikordul, sullied
                      reccsen a hóban, egy pojáca öklendez, bámul

             hogy tegnapjaink mily ragyogó fény lámpási
                             és kihunyt elmék szótagjai voltak