Az én kedvemet olvasod

Kőrössi P. József (■): Vámosmikolán születtél, 1960-ban. Paraszti környezetben nőttél föl. És ez azért is fontos, mert majd szeretném, hogy ha a beszélgetés abba az irányba menne, hogy milyen sokat merítesz te abból a világból, ahonnan kikerültél. Szeretném, ha elmondanád. Tudom, nem nagyon szeretsz beszélni erről az időszakról, korai gyerekkorodról, és arról a szakaszról, amíg ki nem szakadtál ebből a környezetből. A környezetről, a családról; számos novelládban előkerül, hogy mivel is foglalatoskodott abban az időben, azokon a helyeken egy gyerek, aki nyilván nem te vagy, de azért biztos, hogy merítettél.

Háy János (▼): Nem probléma erről beszélni, csak talán nem annyira érdekes. Nagyon egyszerűen annyi, hogy én ezt a paraszti múltat szoktam favorizálni, de az apai részről ez nem teljesen igaz, mert az apámék iparosok voltak. Ami olyan, mintha tök ugyanaz lenne, egy kisiparos meg egy paraszt, mert mindkettő szegény volt, de ez különböző társadalmi kategória volt. Tehát az apám lefelé házasodott, parasztlányt vett el feleségül, és nagyon rosszban volt az apjával ezért, az anyai nagyszüleimhez költözött, vagyis az anyám szüleihez, és én ott nőttem föl. Tehát erős impulzusokat mégis ezektől a parasztoktól kaptam. Hogy miért éreztem jobban magamat ebben a paraszti környezetben? Részben azért, mert a paraszti környezetben kicsit lazább volt az élet. Tehát hogy azzal kezdődött a nap, hogy „Hol a …-ba van a kapám?” – kiabált valaki az udvaron. Mindenki hangosan beszélt, mert ugye nagyok voltak a távolságok. És olyan üvöltözésszerűen, mintha veszekedtek volna, holott csak a kapát nem tudta senki, hogy hová tették előző este. Na most az iparos részen meg az volt, hogy így benyitottam a nagyapám műhelyébe, és akkor tánk, tánk, tánk, tánk, így jártak a vésők, a fúrók, a fűrészek.

■ Ez egy asztalosműhely volt?

▼ Ez egy bognárműhely volt. A bognár az, aki kerekeket csinál, meg kocsikat, meg szerszámnyeleket. Apám nemcsak egyszerűen lefelé házasodott, hanem el is hagyta ezt az iparos terepet, kocsis volt először fiatal korában, aztán téeszesítették a lovainkat meg a földünket, és akkor az apám is bekerült a téeszbe, végül vezetője lett ennek a szövetkezetnek. Ami meg számomra fontos olyan tíz-tizenegy éves koromig: ez a vidéki környezet abszolút paradicsom volt, egy teljesen kompakt világ, amiben nagyon jól tudtam, hogy ki kicsoda, micsoda, hogy kell viszonyulni. Hihetetlenül szabadok voltunk, a szüleim, akik persze semmit nem hallottak pszichológiáról, rendkívül liberálisan neveltek. Például voltak ilyen problémáim gyerekkoromban, hogy egyszer felébredtem, hogy levágták a lábamat éjjel. És akkor nagyon sírtam, és most elgondolom, hogy ha nekem a fiam ezt mondta volna, mondjuk tízévesen, hogy levágták a lábát, akkor rögtön elkezdek vitatkozni vele, hogy hát ott van, tudod, úgy ésszerűen. Anyám meg azt mondta: „Tényleg, biztos, hogy levágták?” Mondom, abszolút biztos. „Jó, akkor ma ne menj iskolába.” Egyáltalán nem zavarta ez a probléma. Hát most azt gondolja, hogy nincs lába, kész. Holnap mást gondol. Tehát lazán vették ezt a dolgot. Egyszer nagyapám, aki a legfontosabb ember volt az életemből, ő mesélt, mert járt a háborúban, mindenféle hülyeséget, nem volt foga, és akkor kitalálta, hogy kilőtték az oroszok. Nagyon poénos volt. Mindenesetre olyan hatással volt rám.