Progresszív kortárs művészeti törekvések Nagyváradon, a nyolcvanas években
A mostani távlatból szemlélve a ’80-as évek művészeti eseményeit, elkönyvelhetjük, hogy környékünk képzetlen befogadó közönségének közbeszédében még mindig idegenül hangzanak azok a műfajok, melyek a nemzetközi mezőny kiállítótereiből már látszólag elhasználódtak, lásd például az akkori kísérleti médiumnak számító művészeti installációs eszközt vagy a különféle rajzos attitűdöket, melyek divatja mára megkopott. Ettől eltekintve az archívum anyagát szemlélve meglepődve nyugtázzuk az akkori nagyváradi fiatal alkotók ma is érvényes hangvételét. Abban az időben azok, akik nem a hivatalos művészet mezsgyéjén akartak haladni, rákényszerültek arra, hogy saját alternatív programokon gondolkozzanak, önkontrollban kifejtett érveléssel dolgozzanak, hiszen a kultúra hivatalaiban feltett kérdésekre kötelezően válaszolniuk kellett. Így az erőszakos politikai szervek által megkövetelt művészeti irányzat a ’80-as évek alkotónemzedékét éretté, felkészültté nevelte, a politikai hatalom szándéka ellenére. Szerencsére nem szórványos jelenségről volt szó; a diktatórikus rendszer követelményeitől viszolygó művészgeneráció jelentős része szándékosan elfordult a Ceauşescut és „párthivatalát” dicsőítő vizuális propagandagyártástól, a szocialista ideológia mindent szépmázzal bekenni vágyó hamis attitűdjétől. Az egyoldalú materialista szemléletű kényszerre válaszolva a fiatal alkotók önkéntelenül is az idealista filozófiát keresték, már ha hozzáférhettek. Ha nem, akkor maradt a szocialista diktatúra szelleméből ösztönösen kibúvó posztmodern magatartás. Maradt a művészet metanyelvi funkcióit tanulmányozó spontán védekezés, és ez a hozzáállás egyben kiút volt az államosított vizuálisművészet analfabetizmusából. Jean-Francois Lyotard filozófusnak a nyugati modernségben fogant haladás, a józan ész, a tudomány, a szabadság iránt „növekvő hitetlenség”-ben1 megnyilvánuló posztmodern gondolata – az 1979-es Romániában – még nem éreztette hatását. Mégis hasonló jelenségnek lehettünk tanúi: egyfajta legitimitási válságot élt meg a romániai értelmiségi, a materialista haladás, a józan ész és főleg a szabadság tekintetében. A „szocialista posztmodern” gondolkodás tehát nem nyugati mintára honosodott meg, hanem a tömbön belüli változások hatására az emberekben felhalmozott frusztráció következtében, és törvényszerűen fordulópont elé taszította a bezártság világában levő alkotót. A román társadalom is veszített homogenitásából, és a plurális társadalom fejlődése irányába szeretett volna haladni, hiszen a fejekben már nyitva volt az út a fordulat számára, ám az csak a ’89-es események után valósulhatott meg. Tehát a posztmodern kultúra „változatos geometriájú”2 személyiségtípusának megvolt a szocialista változata is; ez a hagyományos normákba és értékekbe (munka, haladás, erkölcs) vetett hit hiányából formálódott. Ezért az értékek kopása Kelet-Európában is megkönnyítette a hagyományos szimbólumok elvetését, feltételezte a pluralizmust és az eklekticizmust.3 Így a román diktatúra alatt alapvetően két modell alakult ki: a nemzeti történelmi múltat, azaz a hősies múltnak a jelen történelemben is megnyilvánuló folytonosságát, illetve ennek elméletét interpretáló alkotások – jelesen a Ceauşescu házaspár útmutatásai által alakított boldog román nemzetképet reprezentáló művészet –, valamint a vizuális művészeti kutatások kísérleteinek művészete. Az utóbbit a kommunista párt hatékonyan figyeltette, mivel nem értette. A pártállam a ’70-es évektől a határ menti városokban, habár a pribékekkel figyeltette ezeket a kísérleteket, legalább nem üldözte őket. Az árgus szemek előtt zajló kreativitás nem lehetett nyíltan politikus vagy radikálisan lázadó, csak olyan magánügy, mely a szerző számára a vásznon ejtett gesztusokban vagy a művészeti kísérletekben hozhatott felszabadulást.
Következésképpen a fent említett dualista szellemben tért rá a nemzedék, szinte egy időben, mind a fogalmi konceptuális experimentumra, mind a magas szintű kultúrát a populárissal, a triviálissal (a giccsel) keverő festészetre. A 35-ös Műhelyekben, köztes médiumok, interdiszciplináris kifejezési lehetőségek kutatásával kísérletezhettek a fiatalok. Mindezekben a próbálkozásokban jelentős helyet foglaltak el a magánmitológiák, az irodalmi toposzokra épített parafrázisok vagy a „szöveglátria” (Vilém Flusser terminusa), a marxista ideológia elleni köztes (mediális) képek látványa. A kísérletezési technikát illetően a fénykép képzőművészeti funkciói tűntek egyre kézenfekvőbbnek, számtalan alternatív rendezvényen érvényesítve hatásukat (lásd a bukaresti Schiller Házban4 rendezett fotótárlatokat, vagy a nagyváradi Fotó: mobil kiállítás sorozatait.
A művészi emlékezésekben az alkotások fenti tematikáját követve kiemelkedő helyet foglaltak el a vizuális dialógusok. Ekképpen a népművészettel5, a tájjal, a szocialista valóság békaperspektívájával, az archaikus kódexek papíranyagával6,a kalligrafikus gesztussal megközelített irodalommal (például Eminescu-tárlatok Nagyváradon) vagy a valóságábrázolás helyett a művészet-kép reprezentációinak, struktúráinak tanulmányozásával foglalkozott az alkotó. A mindennapi léttel szembehelyezkedő ironikus magatartású „lázadó” elkerülte a szocialista realizmus zsákutcáját.
