Tavaszi csodák bánata. Ady Endre emlékének, hódolattal

Zsombékok közt gólyahirvirágot
Himbálgat az enyhe fuvalom,
Csillagfejü vadkacsák fürödnek
Ezüstlánggal lobogó tavon.
 
Rekettyével benőtt ormágyszélen
Üstökösgémek álldogálnak,
Szárnyukra pereg fehér virága
Göcsörtös, vén vadkörtefánknak.
 
A virágokból, fákból valami
Éterikus sugárzás remeg,
Melyet zenévé oldalnak bennem
A felhangolt, zengő idegek.
 
Alaktalan szépség, szin és zene,
Összecsendülő harmónia:
Megeszmélés egy kész mestermüre,
Kinyilatkoztatás ez: csoda.
 
Időtlen és tértelen valóság,
Mindigmulás és mindigjelen,
Minket is elénekel, hogy aztán
Feligyon az örök végtelen.
 
Miért a bánat, alkotás, öröm,
Ez a tünő élet mire jó,
Ha ködös partok közt ugy elzuhog,
Mint megáradt tavaszi folyó…!
 
Szél lengeti ezüstös hajamat,
Mint sirok füvét a temetőn… –
Miért siratsz, miért nézel vissza
Élet, élet, hütlen szeretőm…!