A művészet őszinte szeretetét kellene visszahozni (interjú Jakobovits Miklós festőművésszel, a Barabás Miklós Céh elnökével)

Kinde Annamária: A megalakításának 80. évfordulóját ünneplő Barabás Miklós Céh nagy sepsiszentgyörgyi kiállításának visszhangjairól már olvashattunk. Ön is részt vett ennek a tárlatnak a megrendezésében, de ez a munka nem előzmények nélküli, hiszen ön annak idején hosszú évekig eredményesen munkálkodott Nagyváradon a Körösvidéki Múzeumban.

Jakobovits Miklós: Valóban, a váradi múzeumot egy nagyon kedves román kollégámmal, Horia Coriolannal együtt rendeztük be az 1960-as években. Mi akkor végigjártuk az egész országot, Bukarestet, Kolozsvárt, főleg a nagy erdélyi művészeket, tehát el lehet mondani, hogy közeli barátságba kerültünk azokkal a jelentős művészekkel, akik Románia területén és főleg Erdélyben éltek. Nyilvánvaló, hogy hozzám főleg a magyar művészek kerültek közelebb. Engem rettenetesen bosszantott ezekben az években, hogy a különböző múzeumokat, különböző raktárakat végigjárva azt láttam, hogy azoknak a nagy magyar erdélyi művészeknek a munkái, akik nagyon jelentősek – és merem mondani, hogy európai szintű művészek voltak –, mind be voltak téve raktárakba, eldugva, egyáltalán nem voltak kiállítva a közkiállítótermekben.

Amikor szóba került, hogy a Barabás Miklós Céhet újra fogjuk alapítani, ami elsősorban Kós Andrásnak és Abodi Nagy Bélának volt az ötlete 1994-ben, Kolozsváron, akkor engem javasolt Kós András, hogy én legyek az elnöke ennek a szövetségnek. Mondtam, hogy irtó nehéz lesz, mert én Váradról nehezen tudok mozgatni. De elvállaltam, azért, mert tulajdonképpen ez a szándék élt bennem akkor is: volt muzeográfusként hátha megvalósíthatnám ezt a nagy tervet, hogy egy önálló erdélyi magyar képzőművészeti múzeumot hozzunk létre. Olyan színvonalon, mint ahogyan Horváth Imre mondta: hogy aranyba foglaljam azokat az értékeket.

Tehát ezért vállaltam el magát az elnökséget, a képzőművészek összefogását. Az akaratom nekem egész végig ez volt, azokat az anyagokat összegyűjteni. Abban az időben ezeknek a művészeknek, akiket említettem, tehát Nagy Imre, Nagy Albert, Mohy Sándor, Nagy István, Fülöp Antal Andor, Kós Károly, tehát a legnagyobb művészeknek még éltek a hozzátartozóik. A szándékom egy olyan magasság elérése volt, mint amit láttunk Párizsban a Pompidou központban, hogy például ki van írva, hogy Fernand Léger-nek a felesége adta ajándékba a Fernand Léger-képeket, vagy például a Van Gogh-múzeumnál, hogy Theo s a családnak a többi tagjai adták össze a Van Gogh-képeket. Tehát egy márványlapra oda fel lehetett volna írni, hogy kik ajándékozták a képeket. A hozzátartozók is nagyon jól érezték volna magukat, hogy tettek a közösségért, s kialakult volna egy nemes körforgás. A magyar közösség is Erdélyben óriásit nyert volna azzal, hogy összegyűl egy olyan hatalmas anyag, amellyel valóban, európai szinten is, dicsekedni lehetett volna.

Az a tragikus dolog történt, hogy közben jött az erősen durva kapitalista szemlélet, és a képeknek elkezdett anyagi értékük lenni. Jöttek a különböző eléggé kétszínű emberek – Magyarországról, de máshonnan is –, hogy ők majd megmentik a képeket, s így előfordult az, hogy vöröskeresztes kocsikkal, paplanokkal, párnákkal érkeztek, hogy ők mennyire segítenek minket, s tele kocsikkal vitték el a nagybányai és kolozsvári festők remekműveit.

K. A.: Felvásárolták ezeket a műalkotásokat?

J. M.: Összevásárolták, de nem is az volt a baj, mert ez is lehetett volna a képeknek egy körforgása. Az volt a gyalázatos, hogy összevásárolták mai pénzben 100-200 euróért, kicsi néniktől, akik nem tudták az árakat. Amikor mentem Németországba, akkor láttam, hogy nem Magyarországra mentették meg ezeket a képeket, hanem elvitték Nyugatra és eladták 2-3000 euróért. Teljesen kereskedelmi játék lett az egészből. Anynyira felsrófolták ezzel a képek árát, hogy egy olyan elképzelés, eszme, hogy ajándékba adhatna valaki, egy hozzátartozó, ez tulajdonképpen megszűnt.

Ezt azért hangsúlyoztam annyira, mert tulajdonképpen az eszme foglalta össze magát a gondolatot, hogy összefogjuk ezeket a szellemi értékeket, Kós Károlytól napjainkig. Mindazt, ami az ő idejében elkezdődött: a különböző irányzatokat, gondolkodásmódokat, a székelyföldi gondolkodástól, ahol egyfajta látásmód van, egészen a Temesvár környéki konstruktívabb irányzatokig. Hiszen mindegyik tájegységnek megvan a maga képzőművészeti látásmódja és a saját értéke.

K. A.: És miképpen került a Barabás Miklós Céh jubileumi kiállítása éppen Sepsiszentgyörgyre?

J. M.: Nagy szerencsénk volt, hogy a sepsiszentgyörgyi múzeumban már nem élő művészektől volt egy anyag, mintegy harminc-negyven kép, amit ki tudtunk állítani. A többit pedig összegyűjtöttük ma élő és néha egészen fiatal alkotóktól. Nagyszerűen összefogja a kiállítás az egészet, a realista, aprólékos, szinte naturalista munkáktól a ma 24-25 éves, installációval meg videoművészettel foglalkozó fiatalok műveiig. Átfogó formában, a kiállítás külön termeiben szobrászat, festészet, grafika, textilművészet, kerámia van együtt anélkül, hogy egyik a másiknak ellensége volna. Ez azért fontos, mert erőteljes pozitív üzenetet hordoz; kifelé, mondjuk, Magyarország felé vagy európai országok felé: az összefogás erejét sugallja.

November végén felhívtak telefonon, hogy szeretnék, ha az anyag egy részét végigvinnénk egy szerbiai–horvátországi–szlovéniai turnén, és Dunaszerdahelyre is akarják. Az összefogó erőnek egy olyan sugárzása volt a kiállításban, amit szeretnének más országokban is kihasználni.

K. A.: Az Erdélyi Kortárs Képzőművészeti Múzeum 1994-ben újra megfogalmazódott ötlete tehát valahonnan a 60-as évekből ered. De hogyan vezetett ez a gyakorlatban a mostani kiállításhoz?

J. M.: Feleségemmel, Jakobovits Márta keramikussal már korábban meghívtak bennünket Sepsiszentgyörgyre, egyéni kiállításra. Én magam ugyan nem vagyok egy dátumokat néző ember, de mintegy fél éve szólt az egyik kollégám, hogy pont most 80 éves a Barabás Miklós Céh. Általában a múzeumok programja egy évre előre elkészül, de mi beszéltünk a sepsiszentgyörgyi múzeumigazgatóval és a szentgyörgyi kollégákkal, hogy nyilván szívesen lemondunk a mi kiállításunkról, tegyük be erre az időre a jubileumi tárlatot, és ők rögtön beleegyeztek.