Amit szóban nem lehet elmondani

Az alábbiakban Jakobovits Miklóssal készült beszélgetésekből olvashatnak részleteket. Az első az erdélyi művészek helyzetére fókuszál, a második elsősorban mint a Barabás Miklós Céh elnökét faggatja a művészt, a harmadik személyes kérdések mellett közéleti témákat is feszeget.

1.

A mai életünkben van egy hihetetlen ziláltság, egy frusztráltság, ezért az emberek lelkében van egy vágy a múlt értékeit olyan formában felszínre hozni, amely a régi koroknak az erkölcsi stabilitását, a komolyságát, az emberi emelkedettségének a súlyát tudja jelenteni. Tehát volt egy olyan érzésem, hogy valami olyan stabilitást szeretnék én a képeimben a formákon, a színeken keresztül sugallni, ami egyfajta áradását, magnetikus erejét jelenti annak a nyugalomnak, amelyre a mai időkben az emberek vágynak. A múlt század 10-es, 20-as éveiben voltak a formabontók, voltak azok a művészek, akik abban a túl nagy polgári nyugalomban újat akarva, forradalmasítani akarták a formát és a mondanivalót is. Úgy érzem, a mi korunkban ezeket a formákat újra össze kéne rakni, nagy erkölcsi erővel és erőteljes képzőművészeti formával. Ehhez szükségem van a képzőművészeti műfajok kombinációjára. A szobrászatban lévő nagy plasztikai belső feszítő erőt igyekszem összeötvözni a színeknek a harmóniájával és a hangolásával. Úgy érzem, hogy ez a fajta összegezése és ez a fajta kombinációja a két műfajnak adhat egy olyan érdekes dolgot, ami nekem is és a közösségnek is egy új erőt jelent.

Azt olvastam egy helyütt, hogy aktuális művészi korszakában kiiktatott szinte mindent, ami hagyományos a képzőművészetben. Alapelemeire redukálta a formát, művészete egyre szűkszavúbbá vált. Mostani kompozícióit az egymásra épülő színes formák uralják. Ebből a megmozgatott felületből áll össze a látvány: gipsz, homok, textília vagy fém – mint építőelem – felhasználásával. Ez a technika valójában egy sor komponálási lehetőséget kínál. Számos alkotásán éppen ennek köszönhetően egyfajta játékosság is megfigyelhető, ugyanakkor megmarad a rend, a harmónia. A kezdeti kissé groteszk, majd sokalakos, szimbolikus kompozíciói után, ezt a mai képalkotási módszert valamiféle szintézisként kell felfogni?

Amikor a groteszk periódusom volt, akkor az egyfajta szatirikus jellemzése volt annak a társadalomnak, amiben akkor éltünk. Ez a szemlélet a képzőművészetben hasonló volt, mint amit mondjuk egy Páskándi Géza irodalmi munkáiban látunk, hogy az ember valahogy próbált kifejezni olyan dolgokat, amit az irodalomban a sorok között olvasva, a piktúrában pedig szimbolikusan kifejezve érthetünk meg. Tehát olyan groteszk helyzeteket és különösen olyan emberi álnok szerepléseket igyekeztem leleplezni, amiket nagyon sokan vállaltak hatalmi vágy vagy helyezkedés szempontjából. Látva egy sor nyugati képzőművészeti kiállítást, rádöbbentem arra, hogy ha én akarok is mondani valamit egy elvont, illetve egy groteszkebb szemlélettel, akkor azt az irodalomhoz hasonló elbeszélő jelleggel tudom a leginkább megtenni. Elsődleges vágyam az volt, hogy a mondanivaló mellett megjelenhessen azoknak az érzeteknek a sugárzása, amit a különböző anyagokkal és formákkal ki tudok fejezni. Ezért nagyon sokat foglalkoztam a különböző márvány- és gránitporokkal, fémeknek az applikálásával, a különböző oxidok és porfestékek felületekbe való beinkadrálásával, de vigyáztam arra, hogy mindez ne valami külső hatásvadászatnak a felszínes tetszelgése legyen, hanem sokkal inkább arra törekedtem, hogy egy bensőséges hangulat modern kifejezését, egy közvetlenebb atmoszféra kifejezését próbáljam az új eszközökkel megoldani.(…)

Mit jelent Önnek az anyaországban bemutatni alkotásait; a lehetőségen túl, mi a kölcsönös eszmei hozadéka egy ilyen eseménynek?

Az erdélyi képzőművészetet én általában azzal és úgy különböztetem meg az anyaországi képzőművészettől, hogy talán mintha több volna az erdélyi művészetben az emocionális elem, amely az ottani emberekben a múlt és a társadalmi légkör hatására kialakult. Ezt lehet pozitív dolognak tartani, de ugyanakkor az erdélyi művészetben észrevehető egyfajta vidékiességnek is az érzete, mert nekünk nem volt lehetőségünk, mint a magyarországi vagy a más országokban élő művészeknek, hogy már ezelőtt 20-30 évvel összemérjük magunkat a nagy európai képzőművészeti látásmóddal. Nekem a legnagyobb érdekesség s a legkülönösebb dolog az volt, amikor 2002-ben az Ernst Múzeumban rendezték a Felezőidő című kiállítást, hogy hogyan kapcsolódik be az erdélyi művészet a nagy európai művészeti áramlatokba. Tulajdonképpen az a lényeg, hogy azok az érzékeny művészek, akik erre ráéreztek, azok hogyan tudtak olyan jelzéseket adni erről a korról, vagy erről a vidékről, amit itt bemutattak Magyarországon. Tehát nekem az az érzésem, hogy az erdélyi művészek munkái és a magyarországi művészek munkái között olyan kapcsolat van, amelyet nem lehet egy lezárt ténynek venni, hanem úgy kell értékelnünk, mint egy állandó körforgást. Nyilvánvaló hatása lesz az erdélyi művészekre is azoknak a nagyszerű munkáknak, amik itt történnek Magyarországon, de szerintem bizonyos értelemben az erdélyi művészek is hatni tudnak a magyarországi művészekre, mondjuk a zártságukban kialakult lelki szüzesség, vagy elvonultság, vagy valami stabilitáson keresztül.

Mit kell megmutatni egy erdélyi művésznek nyugaton, egy olyan művésznek, akinek nincs rejtegetnivalója, és aki minőségben felveszi a versenyt bárkivel, és ezeknek a kiállításoknak mi volt a visszhangja akkoriban?

Ugyanaz volt a visszhangja, mint ami most is a vágyam. Nekem van egy olyan elméletem, hogy ez, amit mondtam az erdélyi művészetről, ez tulajdonképpen nagyrészt egész Közép-Európára érvényes. Ha az ember belegondol abba, hogy a 20-as években a nagy francia iskolában magyarok, románok, lengyelek, ukránok, tehát nem direkt franciák, voltak és ezek az emberek tele voltak emóciókkal és újat akartak, akkor arra a meggyőződésre jutunk, hogy a mai időkben és a mai felfokozott világban mi lehet egy művésznek a legnagyobb iránytűje, ha nem a jellem belső ereje. Én egy képet mikor nézek, akár elvont, akár realista, elsősorban mindig azt keresem, hogy milyen belső indítékkal készült, hogy az illető művész a belső hangjaira figyelt-e, a belső mondanivalója volt-e a fontos. Tehát érezni kell rajta a lelki kényszernek az erejét, mert csakis a lelki kényszernek az ereje adja meg a kép ütőerejét és szuggesztív erejét. Ha ez így működik és megmarad a művész szabadsága, akkor a többi már szerintem az erkölcsi magatartás után leszűrt vérmérsékleti dolog. Nyilvánvaló, hogy fog érződni az, hogy az egy erdélyi művésznek, vagy egy más országból jött művésznek a munkája – a színkezelés, a gesztusok révén –, mert összegződik az esszenciája annak a hangulatnak, annak az életérzésnek, lelki éghajlatnak, amit ki tud fejezni. (…)

A szűk szakmai réteget leszámítva, ma az erdélyi művészetről mindenkinek elsősorban Nagybánya jut eszébe, főleg a nyugati országokban, de még Magyarországon is. Utána aztán jöttek a posztnagybányaisok, a Székely iskola, de tudunk a temesváriakról, ismerjük az aradi, a váradi légkört stb. Sok fiatal művész, illetve művészi csoportosulás figyelhető meg (Minimum Party alkotótábor, Élesdi Művésztelep), akik tevékenyen kiveszik részüket az erdélyi kortárs művészet alakításában. Ön szerint mi a jövő nemzedékének a feladata, egyáltalán hogy áll össze manapság az erdélyi magyar képzőművészet?

A mostani fiatalok: az élesdiek, temesváriak, aradiak, csíkszeredaiak, tehát ez az egészen új típusú szemlélet, úgy érzem, hogy egyszerre él a hagyományos művészettel együtt, és hoz új látásmódot az erdélyi művészetben, amelyet be lehet bárhol mutatni. Úgy érzem, hogy ezek a folyamatok, ha a határok nyitottak lesznek, a kelet–nyugat dialógusban nagyon erőteljesen fognak fejlődni, de továbbra is a művész ereje és erkölcsi magatartása lesz a fontos.