Gyökerek nélkül nem nőnek fák - Gondolatok egy falumonográfia bemutatóján (Kovács Veronika: Nagykakucs monográfiája)
Mélységes mély a múltnak kútja – írja Thomas Mann bibliai időket idéző hatalmas regénytetralógiájában. Az ezredévekkel, sőt még a jó néhány századdal korábbi valóság állapotait búvárló kutatónak is nagyon nehéz hiteles képet alkotni a vizsgált kor viszonyairól, embereinek életviteléről, szokásairól, az egyéni és közösségi sorsokat alakító eseményekről. Mert az idők homályából csak a felszín alatt, barlangok mélyén vagy más, jeltelenné vált valamikori szálláshelyeken megőrződött archeológiai leletek – egynéhány cserép- vagy csontdarab, használati eszköz, fegyvernek használt tárgy stb. – hordoznak fontos „üzeneteket” az érdeklődő utókor számára.
E kiadvány (Kovács Veronika: Nagykakucs monográfiája, Nagyvárad, 2011.) szerzőjének is hasonló nehézségekkel kellett megküzdenie a kutatott régió ősi tartózkodási helyeinek, kezdetleges településeinek számbavételekor.
A nagyváradi kutató-levéltáros a ködbe vesző régmúlttal indítja a falu élettörténetének leírását, hogy századok grádicsain fölfele lépegetve elérkezzen a jelenkorba, közel napjainkig követve a történelmivé jegecesedett eseményeket.
Ezer esztendő nagy idő – mondja Kós Károly –, még népek történetében is. Magyarkakucs valamikor az államalapítás kiteljesedésének időszakában keletkezhetett. Meggyökerezése és története hihetően kisded templomának köszönhető. Árpád-kori istenházát Szent István királyunknak ama törvénye alapján emelhették, mely uralkodói parancs értelmében minden tizedik falu köteles volt egy templomot építeni. Írott források szerint az idő tájt a Gutkeled nemzetségnek (Péter király idején idetelepedett sváb család) Bereg, Gömör, Sopron, Szatmár, Zemplén és más vármegyék mellett Bihar vármegyében is jelentős birtoka volt, így elképzelhető, hogy ők építtették a falu közepén álló kis kápolnát. Építészeti stílusa (román) is erre utal. A könyv a tájegység természeti leírásával indul. Megismerhetjük belőle a Sebes-Körös felső folyásának éghajlatát, domborzatát, folyóvizeit, amelyek szünet nélkül módosították a táj képét. Amint azt a falu határrészeinek neve is mutatja, Magyarkakucs határa az év nagy részében vizenyős, mocsaras terület volt, s csak a 19. században elkezdett folyószabályozások révén alakult ki fokozatosan a tájegység mai képe.
A Sebes-Körös felső folyásának vidéke ősidők óta lakott terület volt, ezt a különböző régészeti leletek bizonyítják. A bihari tájakon – jegyzi meg az író – állandó, illetve tartós települések az Árpád-kor első századaiban alakultak ki, s létrehozói a honfoglalás után Biharban megtelepedő magyarok voltak. A vidék birtokbavétele a 10. században kezdődött. A Körös-völgyében állandó telepek a 10–11. század fordulóján keletkeztek. A honfoglaló magyarság megmaradása a Kárpát-medencében az által volt lehetséges, hogy feladta törzsi szervezetét, és hasonlatossá vált a nyugati keresztény királyságokhoz. A korabeli Karoling-kori jogfelfogás alapján minden gazdátlan terület a királyt illette meg, minek alapján az 1001-ben megkoronázott I. István (később Szent István) óriási területekkel gyarapította királyi vagyonát. (…)
Hogy nézhetett ki majd ezer esztendővel ezelőtt ez a Bihar megyei kis falu? Magam leginkább nagyobb tanyabokornak képzelem, melynek lakói laza, esetleges kapcsolatban álltak egymással. A kápolna felépültével a kis közösség élete az Úr háza körül kezdett szerveződni. Ugyanis Könyves Kálmán idején (1095–1116) „törvény tette kötelezővé a faluközösségeknek a templom körüli építkezést”, így akadályozva meg, hogy a faluszerű kolónia lakói „elvándoroljanak” a templom közeléből. A települések fokozatosan megerősödtek, egyre inkább körvonalazódtak. Idővel és a lakosság számbeli gyarapodásával Magyarkakucs is lassan kezdett a mai fogalmak szerinti faluformát ölteni.
(A szerző a könyv címében Nagykakucs néven szerepelteti a falut, a könyv testében pedig hol Nagykakucsként, hol meg Magyarkakucsként említi. Miért ez a „következetlenség”? Ennek az a magyarázata, hogy a falu szomszédságában létezik még egy Kakucs, amit románok laktak/laknak, így a két azonos nevű települést meg kellett különböztetni. Amaz hol Kiskakucs, hol Oláhkakucs, emez hol Nagykakucs, hol pedig Magyarkakucs néven szerepelt a századok során. Trianon után a román politikai vezetés nem engedélyezte sem a magyar, sem az oláh jelző használatát. Ma már „belátóbb” lett a román államhatalom, és a falu népe – nem hivatalosan ugyan, de – ismét használhatja a Magyakakucs nevet.)
