Könyvlelő (Böszörményi Zoltán: Regál; Berka Attila: Hosszúkávé külön hideg tejjel; Andrassew Iván: Vashideg. Jegyzetek egy novellához; Németh Gábor: Zsidó vagy?; Láng Zsolt: A jövő emberei)

Böszörményi Zoltán: Regál. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2011. 264 oldal.

Két fülszövege is van ennek a kötetnek, egy száraz tartalom-összefoglaló mondat az első fülön és egy plasztikusabb, líraibb összegzéske a hátsón. Természetesen íróktól, ahogy illik. A borítón hátul pedig Mányoki Endre szövege, ebből idézünk:
„A menekülés mindig ugyanaz: hátunk mögött a kín, előttünk a remény. Közbül pedig az út, ami mindkettő egyszerre. Tarkovszkijnál mocsár, Babitsnál a cet gyomra. Böszörményi Zoltán regálnak nevezi.”

A regál – visszafelé olvasva láger – az egykoron a kommunizmusból szököttek „purgatóriuma”, mielőtt az áhított „szabad világba” léphettek volna. Olvasható könyvet írt erről Böszörményi. És már szinte mindegy, hogyan vélekednek erről az irodalomgyár kanonizációs bugyraiban, mert az olvasót eléri a történet, eltalálják a mondatok. Viszonyulni tud a történet főszereplőjéhez.

Keménytáblás, védőborítós könyv. Profi borítóterv, fehér alapon fekete és vörös óriásbetűk és a könyv címét két színben is előjátszó betűket két lapos kő is nyomja. Kár, hogy nem sikerült rájönnöm, ki a tervezője, mert szép.

Részlet a regényből:
„Aznap, bár egyikünk sem vállalt túlórát, mégiscsak hétre értünk haza, mert Saulnak az utolsó pillanatban még eszébe jutott, hogy ki kell takarítanunk a nescafé bunkerét a padláson. Ketten több mint egy órát kínlódtunk, hogy a ragacsos, fekete masszát eltávolítsuk a rozsdamentes fémtölcsér falairól. Utána fél órát mosakodtunk, úgy összekentük magunkat.

Mire az élelmiszerboltba értünk, majd összeestünk az éhségtől. Ezúttal elővigyázatosságból két napra vásároltunk kaját. »Csak azért – oktat ki Kopasz –, hátha újra eszedbe jut éjjelig gürizni, mert csomagot akarsz küldeni a családodnak.«
Ahogy belépünk a hálóba, Matek
os azzal fogad, levelet kapott a menyasszonyától Autérliából. Mutatja is a kétrét hajtott, teleírt papírt. A végén ez áll: XOXOXO.

– Ez mit jelent?
– De hülye vagy – mondja kiábrándulva. – Azt, hogy ölellek, csókollak, ölellek, csókollak.

Nem fűzök hozzá kommentárt. Kopasz mellé ülök, akinek annyira tele a szája, hogy alig mozog az állkapcsa.

Félreáll a hasam, annyit ettem. Jólesik a hideg sör. Ez alkalommal az aranygallérosból vettünk, majd leszakadt a kezem a cipelésben.

Tudákos mellénk ül. Sörrel kínálom. Megvetően néz rám.
– Nem iszom alkoholt – hárítja el erélyesen. – Csak ásványvizet. Minden neuronomra szükségem van. Te is jobban tennéd, ha nem innál. Nem is értem, miért dolgozol. Nem kéne minden szabad idődet a felkészülésnek szentelned?
– Mire készüljek fel?
– A bevándorlásra. Talán beszéled annak az országnak a nyelvét, ahová igyekszel?
– Bevallom, nem.
– Akkor mire vársz? Egész nap hajtod magad. Mit csinálsz majd nyelvtudás nélkül az új hazában?
– Ameddig van munka, addig dolgoznom kell. Nincs pénzem, mint neked. Háromtagú családot hagytam otthon. Keresnem kell, hogy segítsem őket. Különben is, ha beáll a rossz idő, nem lesz más dolgom, csak a nyelvtanulás.
– A te dolgod. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. És idejében – teszi hozzá.”