Kis nagyváradi magyar irodalomtörténet

A történelmi Partium, tehát az a térképen megjelölhető zóna – az egykori Bihar, Szatmár, Szilágy és Arad vármegyék területe – hagyományosan a magyar művelődés és természetesen a magyar irodalom bőven termő szülőföldjei közé tartozott, akárcsak Belső-Erdély, az Alföld, a Dunántúl és a Felvidék. Történelmi sorsában és kulturális szellemiségében egyféle „hidat” alkotott az Alföld (illetve a szűkebb értelemben vett Magyarország) és a fejedelmi Erdély között. Valójában irodalom-szociológiai és „szellemtörténeti” vizsgálatokat kellene végezni annak érdekében, hogy a Partium kultúráját és lelkiségét, pontosan leírhassuk és mintegy elkülönítsük a többi hagyományos magyar régió művelődéstörténetétől, szellemiségétől – abban az értelemben, ahogy a magyar kultúra, talán így mondanám, egyéniségét kutató „klasszikus” irodalomtörténészek – Horváth Jánostól Szerb Antalig és Halász Gábortól Keresztury Dezsőig – képet adtak erről a változatos és összetett kulturális egyéniségről. Úgy vélem, hogy a Partium – és most elsősorban Nagyváradra és Biharra gondolok – kulturális hagyományait és szellemiségét mindenekelőtt az a „híd”-szerep határozta meg, amelyet ez a régió a magyar kultúra többi tájegysége és otthona között alkotott. A tájegység kultúráját és most mindenekelőtt Nagyvárad kultúrájára gondolok, erős szálak fűzték össze mind a többi magyarországi (alföldi, dunántúli, felvidéki) kultúrával, mind Erdély magyar kultúrájával. Még a maga változatosságában is a nemzeti kultúra sokszínű egységét mutatta.

Van abban némi példázatosság, hogy Nagyvárad egyszerre volt a katolikus és a protestáns nemzeti hagyomány letéteményese, egyaránt nyitott volt a magyarországi és az erdélyi szellemiség (irodalom és művészet) indításai előtt, őrizte a maga régi tradícióit, ugyanakkor, hogy csak A Holnap fellépésére utaljak, szerepet vállalt a magyar kulturális modernizációban. Mindezt olyan szép sikerrel, hogy a huszadik század első két évtizedében – a magyar kultúra mozgalmas újjászületésének időszakában – Nagyvárad Budapest mellett, alkalmanként, ahogy ezt A Holnap körül gyülekező irodalmi megújulás vagy éppen a váradi szecessziós építészet és művészet tanúsítja, a régi ország szinte legfontosabb kulturális központja lett. Hasonló szerep jutott kisebb mértékben Aradnak és jóval kisebb mértékben Szatmárnémetinek is.

Nagyváradról, azaz Varadinumról a XI. század vége óta vannak feljegyzések, 1096-ban helyezték el a már meglévő püspöki székesegyházban Szent László király hamvait, ez az esemény, mondhatni, szakrális magasságba emelte a várost. 1217 és 1235 között készültek azok a periratok, amelyeket Váradi Regestrum néven tart számon a hagyomány, 1244-ben jegyezte le Rogerius váradi kanonok a tatárjárás viszontagságait megörökítő Siralmas éneket, s a XV. század második felében, mindenekelőtt Vitéz János püspök munkássága révén, a város a magyar reneszánsz művelődés egyik fontos központja lett – ez volt Várad első „virágkora”. A város első költője a latin nyelven verselő Janus Pannonius (eredeti horvát neve szerint Csezmiczei Janos) volt, a tudós püspök unokaöccse, később maga is püspöki méltóságra emelkedve Pécs főpásztora. Az első jelentékeny költői alkotás, amely Váradot megörökítette, az ő nevéhez fűződik, elutazása alkalmából írta, nem sekély nosztalgikus érzéssel az elhagyni készült város iránt. Ezt a költeményt szeretném idézni, először a maga eredetiségében, tehát latinul, majd Berczeli A. Károly népszerűvé vált fordításában magyarul:

Quam primum, o comites, viam voremus.

Aurati pariter valete reges,

Quos nec sacrilegus  perussit ignis,

Dirae nec tetigit fragor ruinae,

Flammis cum dominantibus per arcem,

Obscura latuit polus favilla;

Quam primum, o comites, viam voremus,

At tu, qui rutilis eques sub armis

Dextra belligeram levas securim,

Cuius splendida marmorum columnis,

Sudarunt liquidum sepulcra nectar,

Nostrum rite favens iter secunda.

Quam primum, o comites, viam voremus.

           Búcsúzom tőletek, királyi szobrok,

           A tűz sem foghatott ki rajtatok s a

           Nehéz romok sem roppantottak össze,

           Mikor vad lángok perzselték a várat

           S a füstfelhőtől elborult az égbolt,

           Fel hát az útra, társaim, siessünk!

           S te is lovas király, rőt vértezetben,

           Ki roppant bárdot markolsz harcrakészen,

           Kinek márványövezte síri szobrát

           Kiverte egykor gyöngyöző verejték,

           Szent László, oltalmazz s te légy vezérünk:

           Fel hát az útra, társaim, siessünk!

A város ezután is kulturális központ maradt, püspökei a humanista művelődés pártfogói voltak, így Filipecz Pruis János és főként Martinuzzi Fráter György, aki nem csak az önálló erdélyi állam létrehozásában töltött be fontos szerepet, hanem a művelődéstörténetben is, az imént említett Váradi Regestrumot például (Heltai Gáspár nyomdájának emlékezetes kiadványaként) ő jelentette meg. A város vállalt szerepet a hosszú időn keresztül érvényben tartott nevezetes erdélyi törvénykönyv: az Approbatae Constitutiones Regni Transilvaniae et Partium Hungariae eidem annexarum 1540 és 1653 közötti többszöri közreadásában is. És miután a kálvini reformáció elterjedt Magyarországon (sőt, az ország keleti részében uralkodó szerephez jutott) Nagyvárad a magyar nyelvű művelődés és irodalmi kultúra fontos központja lett. Több nyomda is működött, élénk szellemi élet zajlott falai között, különösen 1585 után, midőn a jezsuiták visszatelepülhettek, és Várad a XVI. század szinte állandósult hitvitáinak egyik központja lett. Ezek a hitviták nem pusztán az egyháztörténetben vagy a teológiai küzdelmekben játszottak szerepet, komoly hatásuk volt a korszerű gondolkodás kialakításában, a magyar nyelv széles körű alkalmazhatóságának létrehozásában és nemzeti kultúránk európai kötődéseinek alakításában is. Különösen elmondható mindez a város szülöttjének: Pázmány Péternek és az ugyancsak váradi Alvinczi Péternek a polémiájáról – a katolikus és a református teológus különben ugyanannak a váradi skólának a növendéke volt.

A történelem mindazonáltal nem volt kegyes a városhoz, 1660-ban hosszú ostrom után a város török kézre került, és harminckét éven keresztül ott is maradt. Az ostrom eseményeit számosan megörökítették, így Szalárdi János Siralmas krónikája, amely az erdélyi történelem megismerésének fontos forrásai közé tartozik, és Evlia Cselebi török utazó, aki arról is megemlékezett, hogy a nevezetes Váradi Biblia (amelynek reprint kiadását néhány esztendeje éppen a Varadinum alkalmával vehettünk kezünkbe) Nagyváradon jutott nyomdába,  a gyönyörű kiadvány végül mégis  Kolozsváron készült el, a várat feladó katonaság ugyanis magával vihette a félig kinyomtatott íveket. A török megszállás mindazonáltal csak epizódikus szerepet kapott a város történetében, ezután következett el Nagyvárad életének (a reneszánsz korszak után) második nagy időszaka. Mindebben Benkovich Ágoston és Patachich Ádám püspököknek volt igen nagy szerepük: az első kezdte el felépíteni a jelenlegi székesegyházat, a magyar barokk templomépítészet egyik remekét, és alapította meg a papneveldét, a második valóságos barokk udvartartást rendezett be, olyan udvari zenészeket foglalkoztatott, mint Michael Haydn és Karl Ditters von Dittersdorf, és a város művelődését olyan kiváló tudósok munkája fémjelezte, mint a jezsuita történetíró Pray György, a nyelvész Révai Miklós, a jezsuita költő Baróti Szabó Dávid – valamennyien a magyar kulturális-irodalmi megújulás ismert mesterei. Mint ahogy a felvilágosodás korának is voltak váradi „hősei”, így Balugyánszky Mihály jogakadémiai tanár, a költő Szentjóbi Szabó László vagy Budai Ferenc református lelkész, aki 1804-1805-ben adta közre Magyarország polgári históriájára való lexikon a XVI. század végéig című jeles munkáját, ez nemzedékek „tankönyve” lett. És Váradhoz fűződik Csokonai Vitéz Mihály klasszikus bölcseleti költeménye: A lélek halhatatlanságáról is.

A várostörténet harmadik „virágkorát” a XIX. század első, majd második felében bekövetkezett országos fejlődés határozta meg. A magyar reformkor politikai mozgalmaiból, csakúgy, mint a szabadságharc eseményeiből Várad alaposan kivette részét, az előbbiek során Beőthy Ödön és Tisza Lajos, az utóbbi eseménysorozatban Szacsvay Imre, aki az 1849-es Függetlenségi Nyilatkozat kidolgozója volt, és akit 1849. október 24-én a pesti Újépület mellett – Perényi Zsigmonddal, a felsőház elnökével és Csernus Manó pénzügyminiszteri tanácsossal együtt bitófán végeztek ki. Nagyváradnak mindig is voltak hősei, és ezeknek a hősöknek nem egyszer a vértanúk sorsa jutott. Nagyvárad történetét a reformkorszak, a szabadságharc, a császári önkényuralom, majd a dualizmus időszakából Fleisz János (mindenekelőtt Város, kinek nem látni mását című 1996-ban, valamint Nagyvárad várostörténete című 2011-ben megjelent) tartalmas történelmi összefoglalásai mutatták be, arra figyelmeztetve, hogy a város mindig a magyar politikai és szellemi élet fontos központja volt.