Hol horgász vagyok, hol hal

Kőrössi P. József: Egyik vendégünk és barátunk arra kért, kérdezzem meg, hogy a nagy Podmaniczky Frigyes családjához van-e közöd?

Podmaniczky Szilárd: A nagy Podmaniczky családhoz igazából egyenes ágon, bizonyíthatóan egyelőre nincs közünk, de még lehet. Úgy sikerült ezt ma délután elképzelnem, mint hogyha egy cseresznyefának a hatalmas ágbogát látnánk és azok az ágak valahol nem érnek össze, de a gyökere az a Lengyelországbeli Mani-hegy tövéből ered. Onnan, hogy Pod Mani.

K. P. J.: Cegléd – ahonnan most jöttél, mert ott voltál a szüleidnél, mielőtt találkoztunk volna Pesten – mit jelentett számodra?

P. Sz.: Cegléd a születési helye általában azoknak az embereknek, akik a Cegléd környéki falvakban laktak. Én úgy születtem Cegléden, hogy oda vitt be a mentő, de egyébként Jászkarajenőn töltöttem a gyerekkoromat. Tizennyolc-tizenkilenc éves koromig egy ilyen nagyon édes falusi miliőben éltem, amire visszaemlékezve leginkább egy nagy párás dzsungel jut eszembe, ami tele volt rejtélyekkel, titkokkal, biciklizésekkel, felfedezésekkel. Édesapám tanárember volt, édesanyám irodán dolgozott, úgyhogy gyakorlatilag könyvek közé születtem. Kedvenc játékaim közé tartozott, amikor megtanultam írni – Petőfi- vagy József Attila-versek ritmusában magam is írtam verseket.

K. P. J.: Ez hány éves korodban volt?

P. Sz.: Igazából olyan hét-nyolc éves koromban. De az írásbeliségemet – hogy ezt így merjem nevezni –, azt hiszem, olyan ötéves koromtól tudom datálni, amikor megpróbálkoztam valamiféle írással és mutattam édesanyámnak, hogy na ez jelent-e már valamit? Azt mondta, hogy ez még nem. Aztán kaptam egy fél órát, újabb próbálkozások, és valószínűleg zavartam a vasalásban, vagy a főzésben, mert azt mondta, na fiam, ez már jelent valamit. Akkor megnyugodtam. Utána a szüleim elköltöztek Ceglédre, mert ott volt édesapámnak munkája, én meg oda jártam gimnáziumba a falusi általános iskola után. Igazából ott kezdődött az a fajta pályafutásom, ami eleinte borzasztóan távol tartotta egymástól a természettudományokat és az irodalmat, vagy a bölcsészetet, hogy így mondjam. Mert akkoriban – nem tudom, lehet, hogy most is így van – fakultatív oktatás volt a gimnáziumban, választani kellett két tárgyat – 16 évesen –, amire majd felteszi az ember az életét. Hát ez borzasztó dilemma elé állított 16 évesen, és akkor azt mondtam, annak ellenére, hogy én írtam már akkor is, hogy legyen a matematika és a fizika, mert az egy ilyen egzakt valami. Az irodalomhoz, az akkori irodalomhoz, vagy ahogy akkor tanították, nem tudom, ez mára mennyit változott, igazából az irodalom vitt bele a folyamatos írásba. Ugyanis általában nem olvastam el a kötelező olvasmányokat, és mivel az osztályfőnökünk volt a magyartanárunk, ezért rám mindig kiszabott büntető-fogalmazásokat. A következő órán pedig fel kellett olvasnom, gyakorlatilag abból állt ezeknek az irodalomóráknak az első 15 perce, hogy ilyen felolvasó színházat tartottam az előző nap megírt munkáimból. A tananyagi irodalom meg az általam írásnak vélt valami, amit én akkor nem neveztem irodalomnak, valahogy így gerjesztette egymást.

K. P. J.: Hadd szakítsalak meg egy pillanatra, mert szerintem itt érintesz valami olyasmit, amiről később beszélgetni fogunk. Te évekkel ezelőtt a leggyakrabban közlő tárcaíró voltál. Darvasi Lacival is beszéltünk a Délmagyarországról – meg veled is akarok erről –, nem lehet, hogy akkor alakult ki ez a tárcaírói ritmusod? Naponta több tárcát is írtál, ha úgy adódott, három-négy lapot is elláttál.

P. Sz.: Valóban az írással – ezekkel a büntető-fogalmazásokkal – én mindig úgy voltam, mint az étkezésnél. A legfinomabb falatot a végére hagytam, mert tudtam, hogy az a napnak vagy a tanulási szakasznak a legkellemesebb része. Volt úgy, hogy 4 órától 10-ig tanultam, és akkor 11 órakor megírtam egy dolgozatot. Ezt jó, hogy szóba hoztad, erre idáig nem gondoltam, hogy a tárcaírás az egy olyan műfaj, hogy jön a szerkesztő és azt mondja, figyelj, öreg, nem tudom, hova raktam a másik kéziratot, fél óra múlva lapzárta, itt van neked 40 sor, mondjuk nem tudom én, 3200 karakter, hát mondjuk olyan 3201 karakterig elmehetsz. És ezt illett teljesíteni fél óra alatt. A mai napig meg tudom ezt csinálni, benne van az embernek a ritmusérzékében, amin mondjuk csodálkoznak is, amikor a Népszavához kérnek valamit. Itt azt mondják, hogy 6500 karakter, és akkor 6499 karakternél abbahagyom az írást.

K. P. J.: Nem szoktak kérni tematikusat? Nem úgy készülnek ezek a tárcák, hogy van egy ötleted a buszon, a villamoson, csinálsz egy skiccet, egy vázlatot, ott van előtted a táblán, a számítógépen egy cetli, vagy van esetleg egy füzeted? Darvasi is leírt egy füzetbe néhány slágvortot, vezetőszót, és akkor majd megírja, ha úgy adódik – szóval akkor találod ki a történetet, vagy a fejedben gyűjtöd?

P. Sz.: Az olyan fantáziával megáldott ember, mint amilyen én vagyok, általában nem jegyzetel. Ez is gyakorlatilag a problémája a tárcaírásnak. Olyan gyakorlatra tudtam szert tenni a tárcaírásban, ami például azt jelenti, hogy én a Délmagyarországnak írtam havonta nyolc tárcát, hetente kettő jelent meg.

K. P. J.: Hány éven keresztül?

P. Sz.: Ezt 17 éven keresztül csináltam.

K. P. J.: Nem is tudjuk összeszámolni, hogy ez mennyit jelent.

P. Sz.: Ez rengeteg anyag, egy része kiadatlan is. Irgalmatlan mennyiségű anyag. Hogy több legyen a szabadidőm, úgy döntöttem, csütörtök délelőtt megírok négy tárcát, csütörtök délután pedig a következő négyet. És akkor készen voltam a havi munkámmal, lehetett másra fordítani az időt.

K. P. J.: Például mire?

P. Sz.: Például horgászásra.

K. P. J.: Menjünk vissza a matematikussághoz. Nagyjából kiderült, hogyan is kezdődött. De az írónak adott-e valamit? Tanulhat-e ebből az író, hogy matematikus feje van, vagy volt?

P. Sz.: Azt hiszem, én úgy írok, amilyen matematikus vagyok, illetve voltam. Ami azt jelenti, hogy a matematikus úgy dolgozik, hogy adott egy probléma, és azt a problémát igyekszik megoldani. Képes voltam akár három-négy napot is ülni egy matematikai problémán, és azzal az apparátussal, ami az ember fejében volt, azzal megpróbáltam ezt a problémát megoldani.

K. P. J.: Ezek olyan problémák, amelyeket mások már megoldottak?

P. Sz.: Voltak olyanok is, amiket mások nem tudtak megoldani, ezt például a szerencsejáték területén próbáltam kamatoztatni, de a többsége nyilván olyan probléma volt, amit egy ilyen iskolai jellegű dologban kellett megoldani. Az írásban sem csinálom másképpen, ott arról van szó, hogy a problémát saját magamnak fogalmazom meg, tehát nem példatárból veszem elő, hogy mi az, amit szeretnék megoldani, hanem az életem során találkozom egy olyan talányos dologgal, amit én írásban szeretnék megoldani. Ugyanaz a fajta modellalkotás működik mindkettőben. Példa erre a szótár, a Szép magyar szótár – előreszaladtam kicsit –, amiben ötezer darab történetet olvashatnak ábécérendben. Ezt is egy matematikus agy rakta be így. Azt is kiszámoltam, hogy ezt a könyvet öt év alatt tudom megírni úgy, hogy a sebességem napi három szócikk volt.

K. P. J.: A tárcák mellett?

P. Sz.: Igen, a tárcák mellett.

K. P. J.: Ez a sorozat több éven keresztül az Élet és Irodalomban jelent meg, de ott nem ábécérendben, hanem úgy, ahogy írtad…

P. Sz.: Csináltam ehhez magamnak egy kis projektet. Megnéztem, melyik az a szótár, aminek a számossága kicsi, de még szótárnak tekintik, és azt találtam, hogy ezek a kisalakú angol–magyar, német–magyar szótárak általában ötezer címszót tartalmaznak, és akkor úgy gondoltam, ha már szótárnak fogok hozzá, ne alibi szótár legyen három darab szóval, hanem legyen ötezer szó – ez előre ki volt találva –, és azon gondolkoztam, milyen modellel tudnám én a magyar nyelvből kiválasztani azt az ötezer szót, ami ebben a szótárban szerepel. És akkor azt mondtam, első körben nézzük meg azokat a főneveket, igéket és mellékneveket, amelyekben sehol nem található összetett szó, és ezzel eljutottam körülbelül 3500 szóig, utána pedig egy újabb kört tettem. Ezt úgy kell elképzelni, hogy itt vannak sorrendben a szavak, A-ban a magyar szavak, B-ben is a magyar szavak, C-ben is és így tovább, ezekből én ilyen szeleteket képeztem. Tehát itt ábécérendben vannak a szavak. És utána a legvégén állítottam őket szótárformába, sorrendbe, gyakorlatilag az írás közben nem is tudtam, hogy majd a könyvben mi mellé mi fog kerülni, milyen sorrendben fog megjelenni a könyvben.

K. P. J.: Folytassuk Szegeden. Szegedre kerülsz, ha jól tudom, valamikor 89 környékén…

P. Sz.: Igen, előtte a főiskolát ott végeztem matematika–fizika szakon 83-tól 87-ig. Ez aranyidőszak volt, ugyanis előtte fél évet elvégeztem a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán, úgy hívták a szakot, amire jártam, hogy „termelési rendszerszervező”, amiről a mai napig nem tudom, hogy mit takart, mert odáig nem jutottam el, hogy ezt megtudjam. Ugyanis rájöttem, hogy mindaz a munka, amit nekem ott csinálni kellett, csavarokat rajzolni, stb., annyira azért nem kreatív, hogy le tudna kötni. És akkor az egyik barátom – aki azóta filmrendező lett – ,Paczolay Bélának hívják, egyik délután felütötte valahol a továbbtanulási kézikönyvet és Szegednél nyílt ki. És azt mondta, Szegeden rengeteg csaj van, oda kell menni. Én meg fogtam magam és úgy döntöttem, jó, az egyetemről oda jelentkeztem át, csakhogy én nem tudtam, hogy a pedagógia szak az gyakorlatilag az általános iskolai anyagon megy keresztül. Én, amit fél év alatt a Műszaki Egyetemen tanultam, az négy évig olyan bőségesen elég volt a főiskolára, hogy gúlát döftem gömbbel, én már bármit ábrázoltam. És az volt a furcsaság, hogy ehhez képest a felvételin – amikor én már integrálszámítástól kezdve mindent tanultam – ilyen kérdést tettek fel, hogy mondjak speciális négyszöget. Biztos, hogy gondolkoztam rajta vagy két percig, hogy mi lehet ebben a ravaszság, mégis mire gondolhatnak? Merthogy nem négyszögre, meg téglalapra, vagy négyzetre és téglalapra, az biztos. Mondtam nekik, hogy nem tudok speciális négyszöget, nem tudom, mire gondol. És akkor azt mondta, hogy ne vicceljen, maga műszaki egyetemre járt, csak ismeri a négyzetet. Ja mondom, azt igen, csak mondom, én már tudom ábrázolni függvénnyel a négyzetet, én már ott tartok, nem egy ilyen résznél. Úgyhogy az a négy év nekem nagyon kalandos volt, mert úgy tudtam végigmenni az egészen, hogy közben már tudtam mindent.

K. P. J.: Abban az időben jó néhányan Szegeden éltetek, Háy János, Darvasi, Kurdi Fehér János. Ez egy izgalmas élet lehetett, izgalmas főiskolás, egyetemi évek, valamennyien írtok már akkor, sőt, egyetemi lapot csináltok, és ebből a társaságból ma már jelentős írók nőttek ki, sőt jelentős szerkesztők is, Takács Jóskát is feltétlen említeni kell. Harmadkor volt annak a lapnak a neve. Ebből nőtt ki tulajdonképpen Budapesten a Nappali Ház, ami hosszú éveken keresztül az egyik legizgalmasabb vezető lapja volt az irodalmi életnek. Tőled is megkérdezem: milyen volt köztetek a viszony, volt-e valami rivalizálás? Én tudom, hogy Te Háy Jancsival már akkor is nagyon jó barátságban voltál, aztán nagyjából egy időben kerültetek, te és a Darvasi a Délmagyarországhoz, s két hasonló kaliberű, hasonló teljesítőképességű, csak más stílusban, nyelven író ember voltatok. El tudom képzelni, hogy volt köztetek valami rivalizálás.

P. Sz.: Annyira közel voltunk egymáshoz, hogy gyakorlatilag ilyen közelről nem lehet rivalizálni, ráadásul Fehér Jánossal, Háy Jancsival, Darvasival a főiskolán találkoztam, és a főiskolás éveim voltak azok, amikor én egyáltalán azt vettem észre, hogy más is foglalkozik ilyen dologgal, hogy ír. Én ott találkoztam olyan emberekkel, akikkel életemben először az írásról lehetett beszélni, mert másokkal maximum a borról vagy a sörről. Akkoriban elég furcsa verseket írtam – először verseket írtam –, és nem igazán tekintették azt, nemhogy irodalomnak, hanem furcsa volt az, hogy valaki a matematika–fizika szakról ír olyanokat, hogy „az indiánok beérik Kodállyal. Dobogó hamvaik egy zenemű rejtett sorai”. Nem értették, honnan jönnek ezek a teljes, totális atonális sorok. Hát éppen abból, hogy én logikát tanultam, és próbáltam teljesen illogikusan írni a verseket.

K. P. J.: Ez tudatos volt?

P. Sz.: Igen.

K. P. J.: Így akartál különbözni?

P. Sz.: Nem másoktól különbözni, hanem azt láttam, hogy a nyelv az egy olyan anyag, ami nekem engedelmeskedve be tud járni olyan tartományokat, amiket például a matematika képtelen bejárni, mert a folyamatos modellalkotó képességével nem bírja birtokolni a nyelvnek azokat a területeit, ahol a nyelvnek inkább a zenéje jelenik meg és nem a tartalma. Tehát volt közöttünk egy folyamatos, állandó kapcsolat, amiben egymásnak a munkáit elolvastuk, megnéztük. Az valóban egy nagyon kalandos időszak volt, megélni azt, hogy számomra az írás egy szórakozás. Mit mondjak, milyen szórakozáshoz hasonlíthatnám, ami teljesen haszontalan? Mintha valakinek az lenne a hobbija, hogy az újságból kivágott betűket felragasztja a falra. Ez egy ilyen furcsa szórakozás. Egyszer csak jön valaki, és azt mondja, ezért én fizetek neked. Ahány betű, annyi forint. Hogy az én írásaimért pénzt kaptam, amiből könyveket vásároltam, számomra nagy kaland volt, hogy megkaptam egy versnek a honoráriumát, fogtam két hatalmas nagy sporttáskát, felutaztam Pestre és bevásároltam az antikváriumban a könyvekből. És akkor két napig nyolc zsömlével ott ültem a könyvek között, talán nem is olvastam őket, csak ott voltam közöttük és lapozgattam őket. És akkor kezdtem el életemben először igazából ahhoz mérni azt, amit én írok, hogy hogy szólal meg. Más. Akkor éreztem meg azt először, hogy ami a könyvekben van, az nem egy halott irodalom. Számomra a gimnázium azért volt nehéz, mert az irodalom, mint olyan, tantárgy, számomra egy halott valami volt. És akkor vettem észre – ez huszonéves koromban volt –, hogy ezek a könyvek bizony hozzám beszélnek. Ezek az emberek hozzám szólnak.

K. P. J.: Olvastátok egymás írásait?

P. Sz.: Igen, olvastuk egymás írásait.

K. P. J.: Ez hogyan történt? Volt mondjuk egy irodalmi kör, felolvastatok, megvitattátok?

P. Sz.: Nem, elmentünk egymáshoz házibulikra, volt, amikor a fürdőkádban olvastuk, más a hűtőszekrényből. Ezek így hozzátartoztak az élethez, hogy nem egy dolgozószobai irodalom volt, hanem mindenki, amit éppen kihozott magából. Emlékszem rá, hogy Fehér Jancsira akkor éppen a francia szürrealisták voltak nagy hatással, és neki óriási sikerei is voltak, mert akkoriban Magyarországon francia szürrealisták hangnemében nem nagyon írt senki verset. Engem meg nagyon behálóztak Hajnóczy Péternek a novellái, és állandóan ilyen alkoholos ködöket írtam, aminek köszönhetően az első kisebb antológiában, ami megjelent, abban azt írták rólam, hogy alkohol, erőszak és nem tudom, milyen mámorban úszok. Ez olyan ciki volt, mert szerettem volna édesanyáméknak megmutatni, de nem mertem, mert mit fognak rólam gondolni. Volt ennek egy ilyen nagy heroikus háttere, amiben nem igazán irodalomról gondolkodtunk, hanem magának a nyelvnek a természetéről, ez az életünk része volt.

K. P. J.: Ezek világmegváltó találkozások voltak?

P. Sz.: Hát világmegváltó nem.