Polémia az Ady Társaság körül

A nagyváradi Ady Társaságról van szó, melyet 1919. február 19-én alapítottak. Elnökének Antal Sándort, az első A Holnap c. antológia (1908) szerkesztőjét választották. Az alakuló ülésen tiszteletbeli tagokat is jelöltek, többek között régi „holnaposokat”, Babits Mihályt, Juhász Gyulát, Emőd Tamást. Ezzel is hangsúlyozni akarták a szellemi kontinuitást. De a Váradról elszármazott Emőd Tamást, a tehetségesnek indult költőt, Ady Endrének váradi éveiben valóban jó emberét, ám idő múltával az inkább divatos kupléírót nem egyhagúlag, csak szótöbbséggel emelték a tiszteletbeli tagok sorába. Néhányan ugyanis kifogásolták világnézetének ingatagságát, költői etikáját. Ez sértette Emődöt, és nyilvánosan, fölényeskedve visszautasította a tagságot. Cikke nyomán éles hangú polémia bontakozott ki a Nagyvárad c. lap hasábjain; ez jellegzetes dokumentuma a város bő egy évtizedes szellemi aranykorszakának, országos jelentőségű irodalmi életének. A vita éppolyan gyorsan csitult el, mint amilyen hirtelen kitört, hogy aztán a történelmi események következtében a feledés fátyla boruljon rá. Az 1919. március 21-én uralomra jutott tanácshatalom helyi szervei támogatták a társaságot. Április 19-én román csapatok vonultak be Nagyváradra, a társaság működését megszüntették, ügyvezető elnökét, Tabéry Gézát rövid időre letartóztatták.

*
(A vitacikkeket teljes terjedelmükben, szóváltoztatás nélkül közlöm. Csak a helyesírási hibákat javítottam, főleg a hiányzó írásjeleket pótoltam, itt-ott bekezdéseket összevontam. Két szó az újságszámban a nyomdafesték elmaszatolódása miatt olvashatatlan, ezeket megjelöltem. Az Ady-versidézetek központozását is javítottam. Az Akarom: tisztán lássatok c. versből vett idézet teljességgel pontatlan. A helyes szöveg: „Akarom, hogy szeressetek, / Akarom, tisztán lássatok.” Emőd hamisan idéz a Köszöntő az életre c. versből is. A helyes szöveg: „Széles mosollyal, csillogóan, / Ballagj vén folyó, / Ballagj életem csöndes hömpölyöddel.” A Nem játszom tovább c. Ady-költemény harmadik versszakát gondatlanul idézi, a harmadik sorba a második versszak harmadik sorát illeszti. A kimaradt sor: „A többit pedig bánom is én.” Érdekes, hogy a nagyfokú filológiai gondatlanságot Zsolt Béla nem játszotta ki Emőd ellen!
A témához tartozó irodalom: Kovács János: Magyar Szó – Tavasz 1919–1920 – Antológia. Kriterion. Bukarest, 1971; Bakó Endre: Az első (nagyváradi) Ady Társaság. In: Rejtett vízjelek. Debrecen, 2008.)

Emőd Tamás levele az Ady Társaságnak
(Nagyvárad, 1919. május 1. 2.)

„Nyomában cenkek. No, szép kis öröm.
Ezekkel együtt? Nem, nem. Köszönöm.” (Ady)

Nagyváradi lapban olvasom, hogy Ady Endre Társaság alakult a pátriámban, és másokkal együtt engem is tb. taggá választott. Hitelt érdemlő forrásokból értesülök arról is, hogy beválasztásomat parázs vita előzte meg és pártfogóim: Marton Manó, Berkovits René, Oláh Béla, csupán heves szó- és véleményharc után vívták ki, hogy a kitűnő gyülekezet szótöbbséggel tagjává ütött in effigie. Ellenzőim: Antal Sándor, Gara Ákos, Zsolt Béla és Grünwald nevű költők, – híreim szerint – avval érveltek beválasztásom ellen, hogy én „császárt és királyt dicsőítő poéta” voltam a háborús évek alatt, és hogy „Ferenc Jóska ládájából” címmel reakciós, aulikus és opportunus könyvet adtam ki. Így adták hírül kurírjaim. Az Ady Endre Társasága kétségtelenül állja is, hogy így esett Kenderesen az eset, hiszen Ady Endre tanította azt, hogy „anér-nak andrósz a genitivusa”.
***

Nekem, ha okos és flegmás fiú volnék, tulajdonképp’ egy kis mosollyal, egy vállvonintással, egy annyi kis gesztussal, amivel utolsó slukk után a cigarettacsutkát szoktam elvetni, kéne átallépnem a világproblémát, hogy mért bogárzik a gulya Kondoroson vagy Kenderesen, – holott Versaillesben tanácskoznak, Erdélyben botoznak és Pesten koplalnak, – mit csinál, faute de mieux, – ez a gulya nevű lábasállat a „vizetlen kút” mellett, min kérődzik, mit mérlegel magában, és hogy mérlegeli?
Mér’ ne legelné, nem igaz?
Hiszen, Adyval szólván: „Fenének kell, amit adnak és az se, amit megtagadnak” és így tovább is Adyval szólván: ki bánja, hogy „árokban, délben kuruttyol a béka”, – sőt, végig Adyval szólván: „Kalapom, szűröm, szívem förgetegben nézik a vihart, hogy ki bírja szebben, s visszapattog róluk jég, vád, szidalom”.
Antal Sándort, a svéd közélelmezési vándor-dalnokot ismerem, régi szaktársam ő. „Mindig bölcs kalmár volt” – amint a társaságában levő Ady Endre írta. Gara Ákos retrospektív költőre is emlékszem, ha kicsit feszítem a memóriámat. Zsolt Bélát és Grünwald (a párisi Grünwald Bélától?) költő urak neve kevésbé ismerős előttem. Kik ők és hogy jutnak a szerencséhez, hogy nevüket megismerjem? Mit akarnak tőlem? Mi közöm? Váradiasan szólva: érdekelnek engem Gara úr, Grünwald úr, Zsolt úr, meg a többi, hasonló nevű írók, költők, zsenik, megváltók? Engem? Isten bizony, nem.
***

De temperamentumos fiú voltam mindig, szerettem a harcot keverni. Szerettem ott lenni, ahol emlegetnek. Meg aztán a vád se kutya, amit hátulról mellbe kaptam. „Vallat kisbíróm, a Kétség”. Csakugyan reakciós voltam én? Dinasztikus dolgokat írtam én? Te jó isten, ha gondosabban körülnézem magam, kisül, hogy ellenforradalmár vagyok. Nézzünk fenekére a vádnak. Nem az önök kedvéért, ó, nem. Hiszen önöket – megint és mindig Adyval szólván – „ha akarom, nem hallom, fejemet szegve tartom”. De van Váradon egy-kettő a régiekből azokon kívül is, akik az önök alakuló ülésén szeretettel siettek távollévő magam szószólóiul, pár újságíró, tanár, ügyvédember és még egy kevesen, akiket én mindannyiuknál és egész szűkebb pátriámnál többre becsülök, s akik – tovább is Adyval szólván
„Akarom, hogy szeressenek,
Akarom, hogy tisztán lássanak.”
Következő mondanivalóm nekik szól. Önökkel kész vagyok.
***

Emőd Tamás 914 őszén kiszabadult a katonaságtól. Hazament Debrecenből Váradra és tanakodott: most már mihez fogjon? Alternatíva előtt állott: vagy visszaszegődik az újságíráshoz és kiszolgálja, további sorozásokra elkészülve, hírlapírói felmentés reményében, pennájával a kapitalista-militarista érdekeket, vezércikktől vízállásig, vagy elmegy Pestre és felcsap kabaréírónak. Emőd Tamás ezt tette. Utálkozott, ha az újságírás elvtelen és tisztátlan munkájára, (az akkori újságíráséra) gondolt. Még friss emlékében volt a debreceni istálló, ahol hónapokig kellett piszokban és trágyában fetrengnie. Undorodott az egész hazafias-militáris-reakciós régi rendtől. Felment Pestre, krajcár nélkül, kabarét írni. Dikicsnek használta a pennát, mert úgy érezte, hogy a dikics van olyan tisztes szerszám, mint az osztálysajtó pennája és az olló, amivel munkapárti vezércikkeket kell átvágni. Kabarét írni olcsó stílusgyakorlat, de szabad azt írni, ami az embernek tetszik. Antal Sándor nem ezt tette, mikor kiszabadult. Antal Sándor beült az arisztokrata-plutokrata-önérdekrata újság íróasztalához és négy éven át híven kiszolgálta pennájával a militarizmust s a hozzákapcsolt osztályérdekeket. Ez volt a különbség Antal Sándor és Emőd Tamás elhelyezkedése közt. Nem így volt, Antal úr?
Emőd Tamást két ízben hívták még be a katonasághoz. Közben, amíg cipelte a puskatust, írta tovább a kabarét Debrecenből Pestre, mert kevés volt a napi zsoldja, s így készült el „Ferenc Jóska ládájából” című könyve. Nem ad maiorem gloriam Francisci Josephi, de mert a kesergő katonadal, ahonnan könyve címét kölcsönözte, úgy szólt: „Szabadságom el van zárva, / Ferenc Jóska ládájába; / Elveszett a láda kúcsa, / Ki nem szabadulok soha.”
Emőd Tamás szabadsága is oda volt bezárva, és ezért írta könyve fedelére: Ferenc Jóska ládájából. Írhatta volna helyette szabadon, néhai Koháry István után azt is: „Az rab vasat penget.” De a könyvben nincs dinasztia-dicséret és tisztelete a militarizmusnak. Nemcsak a címét kellett volna elolvasni, Antal úr és szaktársai. Szomorú és panaszkodó dolgokból áll a könyv, meg egy kis darabból „Atyuska madarai címmel”, ami 1915-ben merte elmondani, hogy embernek embert ölni nem hőstett, hanem bűncselekmény, és a hős meg a fegyenc egy dolgot művelnek, mikor ölnek. – Másik könyve Emőd Tamásnak „Dicséret, dicsőség” címet visel. Régi kuruc ének strófája kezdődik így. De nem az urak és királyok, hanem a döglődő, rongyos közember dicsérete és dicsősége. Van benn’ egy kabaréjelenet Két gránátos címmel, és ebben egy ballada „a császárról”. Ami ez a vers, azt nem Emőd Tamás mondja, hanem a színpadi epika. Történet perdül és történelem, két ellentétes nimbusz ütközői találkoznak, mindegyik a maga (két olvashatatlan szó). Azért drámai traktálás, azért (olvashatatlan szó), hogy ütközzék a kettő. Szomory Habsburg-uralkodót „dicsérő” darabot írt. A köztársasági magyar Nemzeti Színház most is játssza, minden héten, Károlyi és a forradalmi kultuszkormány kifejezett utasítására.
***

Szájamra ütök. – Mire való? Érdemes ezeket elemlegetni? Ennyi fáradságot venni? Nekem
„Széles mosollyal, csillogón,
Ballag az életem vén folyója.”
én „magyar daccal ébren voltam akkor, mikor mindenki aludt”, tíz éven át ott álltam és ott harcoltam Ady Endre mellett, „tíz jó évig, egy rossz karddal száz csatában, soha-soha vetett ágyban” – hozzá legközelebb, szorítottuk egymás kezét, amikor még „röhögtek a részeg evezősre” és csak heten voltunk „a dühösök szent szektája”, együtt összefogózkodva, amikor még csak néhány bátor koldussal néztük az Élet Karneválját. Ott voltam „nyitott szívvel, baráti hű fiúk” közt, mikor ittasan kóboroltunk, „kárhozottan a váradi éjben”, és kisvárosok őszi vasárnap délutánján, ahová elmentünk, hirdetni új magyarságot, a cimboraság és szerelem kertjeiben, az oktalan szomorúság eklézsiájában, a csontvázak katedrálisán, a hosszú hársfasorban, – amint Ady Endre könyve „üzeni Emőd Tamásnak”, ott, ifjú fellegek szállásozó csapatja élén, előtte – mikor „a sors összehozott bennünket megbeszéletlen konspirációra, Váradon,” bástyás korcsma-verandán, utcán, kertben, pincében, hotelben, vonaton, matinén, temetőben, pesti és vidéki lapok verekedő tárcahasábjain, Rákosi ellen, Görcsöni (?) ellen, a régi Tiszántúl ellen, és az egész maradi magyar világ ellen, vállat vállnak vetve, amíg Antal úr Stockholmban rontotta a magyar szobrászat jó hírnevét éveken át. Én meg éveken át írtam vasárnapi harcos tárcaverseket a Népszavának, mikor Zsolt Béla úr még kisoskolába járt és elől királyhimnuszt fújt, hátul a cumplija csüngött.
A legszebb harcos és híres Ady-verseket, bodegapincében vagy Kargerben, én unszoltam és izgattam ki Ady Endréből, első kézirataik kötege itt fekszik nálam, levelek és vallomások csomójával. A Holnap nevezetes vers-prológusát néhai Vajda Jánosról nekem írta, az én kérésemre, az én kedvemért, Léda asszonyék tornácán, Nagy Mihály társaságában, hogy másnap, a megnyitón elmondjam. Ha nem unszolom ki, vajon hány olyan jó vers maradt volna el, amiből „jó Váradon most hímet varrhatnak”?
Aztán meg, ha már a forradalmiság kérdésénél tartunk, szeretném tudni, kinek a verseit tiltotta be tömegesen a cenzúra a háború négy éve alatt, lázítás meg izgatás címén? Antal úrtól hányat? Zsolt úrtól, Gara úrtól hányat? Tőlem vagy tizenkettőt. Darabokat is, ha tetszik, olyan is akadt egy-kettő. És nekem üzente Budapest főkapitánya néhány úrral, hogy nagyon sok a baja velem, jó lesz vigyázni magamra, nehogy kiküldjenek a frontra! A Pesti Napló és a Népszava külön kihangsúlyozta, mit verekedtem négy éven át a cenzúrával, sőt – ó – a Pesti Napló nyilvánosan köszönetet is mondott érte, a forradalmi magyar közönség nevében.
„A mi forradalmi káténk” versemmel én indítottam meg anno 1908 A Holnap harcos csoportosulását, a Független Magyarországban. Hát én döngethetném a mellemet. De nem erkölcsöm. És megkérdezhetném négyszemközt Antal, Gara, Zsolt szaktársakat: kegyetek mi szép, szent és merész dolgot cselekedtek akkor, mikor még cselekedni kunszt volt, de nyaktörő kunszt?
Most pedig egészen Ady Endre nyelvén, Ady Endre szavaival szólok:
Én már tort ülök az elillant évek szőlőhegyén, és lassan, gőggel lépek magasra. Gőgöknek gőgje, nagy gőg az enyém. Engem magyarrá és harcossá tett értelem, parancs, sors, szándék, alkalom, s a nyavalyásoknak jobbomat nem adom. Seregesen senkik jönnek, sok senki, gnóm, nyavalyás talmi kis rímes aprószentek, akik utólag, most királlyá kenik őt, a született kegyosztót. Így nőnek a kicsik, így nőnek. És kezdik nyakukba venni azok, akiknek semmijük se volt, akiknek a bánata nem ér egy zsömlyét, s a kedvük ára egy garast. Ez a hőkölő harcok népe, ez a percemberkék dáridója. Nem állok közéjük. Én
Megistenülök, magamért csak,
Vagy megdöglök csak magamért,
S a gyűlölőket bánom is én,
A pénzt, a kedvet, a babért,
Bánom is én, bánom is én.
Ady Endre Társasága? Antal úr, Grünwald úr, Gara úr, Zsolt úr? Ők ülnek az Ady Endre társaságában. Ők társalkodnak Ady Endre szellemével? Hiszen őróluk írt Ady Endre, hogy
„{S} az Élet és Utálat oly maró,
Hogy patinás piszkotokat lebírja”
Ezekkel együtt? Én? Kikérem magamnak. Itt még nem tartunk, kicsikék. Személyes sértésnek venném.
Nem, nem, köszönöm.
                                                                                    Emőd Tamás