Fújnak a fák, Ides

Az iskolai éveket a templomban tartott egzámennel zártuk vasárnap. Hétfőn már Stubenberg gróf répáját tisztogattam a gyomtól, együtt a hozzám hasonló gyermekekkel. Ízlelgettük a jövőnket, tapogattuk a derekunkat, mert az bizony fájdogált az állandó kétrét hajlás miatt.
Munkában nem volt hiány, még ha feltételeit nem is szabhattuk meg. Stubenberg grófnak Bihar megyében 15 ezer holdas birtoka volt Székelyhíd, Kiskereki, Albis, Apátkeresztúr, Érolaszi és Érmihályfalva határán. Miután a megyének ez a része később az 1918–19-ben létrejött Nagy-Romániához került, az új impérium által végrehajtott – főként a nemzetiségi birtokosokat sújtó – földbirtok-reform után az ő birtokainak nagy részét is kisajátította a román állam. Ebből csak részben juttatott a magyar nemzetiségű parasztságnak, jórészt – elrománosító tervei szolgálatában – a környék román földműveseinek és az idetelepülőknek kedvezett a kisajátítással. Stubenberg grófnak összesen 500 hold művelhető és 1400 hold mocsárterülete maradt.
De hát az én iskolából való kikerülésem után, jóval az első világháború előtt, még több mint egy évtizedig érintetlen volt a birtoka, és én ott kezdtem el az élet iskoláját, az ő földjein.
Mindenikünk csak egy-egy sor répát kapált. Egyszerre fogtunk hozzá, egyszerre kellett bevégeznünk is, tehát egyenlő munkát végeztünk. A hét végén a nyurgább növésűek mégis 5, sőt 10 krajcárral többet kaptak, mint én. Kis növésű gyermek voltam, 25 krajcárt kaptam naponta, míg a velem egykorú, de nyurgább gyermekek 30-35 krajcárt. Miért, nem tudom. Számomra ez megszégyenítő volt. Nem én csináltam magamat kurtára.
Végeztettek ott a gyermekekkel mindent, amire erejükből telt, még azt is, amire nem. Vezettünk lovat, csacsit, és a gépkapák előtt forgattunk széna- meg repcerendet, gyűjtöttünk száraz szénát, hordáskor pedig az ökrök előtt álltunk, nehogy legelni induljanak, és elhúzgálják a szekeret a búzakereszt vagy a szénaboglya mellől. Én az első búzaasztag felrakásától, míg a cséplés tartott, asztagot őriztem. Mivel azt vasárnap is kellett, azért öt krajcárral többet kaptam.

*

Kellemetlen volt a napszámos munka a grófi birtokon azért is, mert a keservesen keresett néhány krajcárért vasárnaponként Székelyhídra kellett járni! A gróf, úgy látszik, nem bízott még az ispánjaiban sem. Ezért minden vasárnap tíz kilométeres utat kellett tenni, bármilyen időben, és várni órákig, míg nevünket szólítják a kancellisták.
Itt, Székelyhídon, tehát egy másik járás székhelyén volt gróf Stubenberg József kastélya, gazdaságának központja. 1890 szeptemberében – mesélték – ebben a kastélyban járt a grófoknál Ferenc József király, vadászaton. Bár a király messze volt, a gróf pedig meglehetősen gyűlölt, szűkmarkú munkaadó, azért az emberek mégis áhítattal néztek a székelyhídi kastélyra: itt járt a király…
A grófot egyébként nem nevezte senki gróf Stubenbergnek – ezt a falumbéliek többsége ki se tudta ejteni, Stumbergnek mondták –, grófnak se, hanem csak méltóságos úrnak. Ha valami csiklandósat hallottak a kastélyban történtekről, ilyeténképpen vegyítették a tisztelettudó megszólítást a véleménnyel: „Nagy kujon lehet a méltóságos úr, a franc a dógát a méltóságos úrnak!”
Tengeritöréskor a felnőttek két-két sort fogtak, a gyermekek egyet-egyet. Itt aztán szembeszökőbben meztelenkedett elő az igazságtalanság. Mert aki szégyellte, hogy pulyának nézzék, két sor tengerit fogott. Nem mind volt még felnőtt, abban az értelemben, hogy kaszálni vagy zsákolni bírt volna. Viszont a férfiak közt még sok akadt, aki egy fürge kezű nagylánnyal se tudott versenyezni a tengeriszedésben. És mégis, ők 60, a lányok pedig csak 50 krajcárt kaptak naponta. De volt olyan lány is, aki 45 krajcárért szedett két sort. Früstökölés és ebéd közben elégedetlenkedve tárgyaltuk ezt az igazságtalanságot, meg a többit, ami feltűnt, de csak suttogva, mert ha a felügyelő megneszelte, nyomban hazaküldte, és soha többé nem kellett napszámra a „lázító”.
Bihar vármegyének az a része, amelyben gyermekkorom zajlott, főként Stubenberg grófék tulajdona volt ugyan, de más földesurak is jócskán birtokoltak itt területeket. Például egy 1907-es kimutatás szerint a nagyváradi római katolikus püspökségnek 185 804 katasztrális hold birtoka volt Biharban, a váradi székes-káptalannak 79 970 hold, a román görög katolikus püspökségnek pedig 135 126 hold! Tellett ez utóbbi jövedelméből a pópák irányította nacionalista megmozdulások irányítására…
Nem is lehetett ám pisszennie sem a bihari szegénységnek, annyi arisztokrata, dzsentri és egyházi nagybirtok szorításában. Ha enni akart, lebbencslevest és kenyeret legalább, be kellett fognia a száját. Nekem sokszor eszembe jutott, amikor egy-egy „lázítót” elvittek közülünk a csendőrök, Madách pár sora a Tragédiából:
„Miért él a pór? – a gúlába követ
Hord az erősnek, s állítván utódot
Jármába, meghal. – Milljók egy miatt.”
A grófi cselédénél nemigen volt embertelenebb sorsa e hazában senkinek, a városi proletárnak sem! Hajnali három tájt keltek, a béresekkel együtt. Etetniük kellett a jószágokat. Aztán keltek a feleségek, hogy früstököt csináljanak, és még virradat előtt mindenki elmehessen oda, ahol aznapra kiszabott munkája várja, örökké ordító, hajcsárkodó, káromkodó munkavezetővel. (…)
A cselédcsürhés volt a cselédek cselédje. Öt-hat krajcár volt a napibére, egy szivar ára akkoriban. Ennél alacsonyabb rangban faluhelyen már csak a cigány állt. Gyermeknek mégis jó elfoglaltság volt cselédcsürhésnek lenni. És milyen volt a grófi cselédek kosztja! Pirítós, köménymagleves – ma is szeretem, érdekes módon akkor szerettem meg –, lebbencsleves, esetleg szalonna, ha jutott rá, egy kis krumpli, hagyma, semmi több. A cselédlakások zsúfoltsága miatt az ifjú cselédházasok még szerelmeskedni se tudtak egymástól. Ezért aztán istállópadlásra, szérűbe, góréba, csűrbe hózódtak, mert ha a kölykök meglesték, hangosan röhögtek rajtuk. Lehet-e megalázóbb emberi sors? (…)
Cseléd- és béressorból kievickélni fölülmúlt minden cirkuszi mutatványt. Divat volt gúnyolni az olvasó napszámost, magamnak is volt ebben részem épp elég! Mi az, kérdezték az urak, de sokszor még a hasonló sorsú szegények is: Úr akarsz lenni, vagy mi a franc? 1918–19 után meg rögtön ráfogták a legvallásosabb, a legnemesebb érzelmű cselédemberre is, hogy vörös briganti, rohadt kommunista, ha újságot vagy könyvet láttak a kezében.
Nehéz volt szóvá tenni bármiféle igazságtalanságot. Rögtön pattogott az ispán, az intéző, a béresgazda: menj a fenébe, ne lázíts, örülj, hogy nem adlak át a csendőröknek. A papa, a jegyző, a bíró lehetett amúgy jóindulatú ember. Nálunk az volt többnyire, de végül mégis csak odahúzott az urakhoz. Oda kellett húznia. Bírót már eleve csak a tehetős gazdák közül mertek ajánlani, de nem is bátorkodtak volna egy nincstelenre rászavazni a parasztok. Tudták már, tapasztalatból, mit szabad, mit nem, akinek földje nincs, az nem ember, így tartotta még az is akkoriban, akinek nem volt semmije.

*

1903-ban nagy aratósztrájkok zajlottak le a környéken. 1904. április 24-én pedig 38 csendőr belelőtt a gyűlésező, szónoklatokat hallgató szegénységbe Élesden. Halottak és sebesültek. Huszárszázadot is kirendeltek Váradról, kardlappal ütlegelni a követelőző mezőgazdasági munkások fejét. Másnap a hírre 12 ezer nagyváradi szervezett munkás lépett szolidaritási sztrájkba, de az ő hangadóikat is letartóztatták, a sztrájkokat pedig megtorolták.
A Földművelő című lapot már korábban betiltották a hatóságok. Mert az már 1897-ben ilyeneket írt: „Aki nem dolgozik, ne is egyék! A föld legyen senkié, de gyümölcse mindenkié!” A Földmunkás címűből pedig összesen öt példány járt a faluba, de a pap olvasta el legelébb, s tőle függött, hogy továbbmehet-e az egyletbe, hogy más is elolvashassa.
Engem ezek a dolgok, amikről főleg a nálamnál nagyobbaktól hallottam, mikor a grófi földeken munkába álltam, rendkívüli módon felingereltek. Mi vagyok én, disznó? Hogy böködjék az orromat egy hegyes bégű bottal, csendőrszuronnyal, s kiszabják, hogy merre és mennyit röfögjek? Állat vagyok én, vagy ember? Köteles leszek én mindent szó nélkül tűrni? Társaim azt mondták suttogó beszélgetéseink közben, jobb, ha tűröm. A kevés is több, mint a semmi.
A Földművelő Várkonyi István agrárproletár és szegényparaszt mozgalmát volt hivatott terjeszteni. Egyszer kezembe került, nem sokkal iskolás korom után, egy régi, 1896. szeptemberi száma, amelyben egy bizonyos Kondás András nevű cikkíró azt írta: harcolni kell, hogy létrejöjjön „egy olyan társadalmi szervezet, amelyben csak munka után élhet meg az egyes, s aki nem dolgozik a kezével és az eszével, az haljon éhen”. Munka pedig jusson mindenkinek, aki dolgozni akar. Ezenkívül a társadalomnak el kell tartania azt, aki önhibáján kívül válik munkaképtelenné (nyomorék, beteg, rokkant, öreg, de a kegyelmes, méltóságos és nagyságos urakat, akik nem dolgoznak, egyáltalán nem kell eltartani. Dolgozzanak! Ne lehessen vagyonból, tőzsdespekulációból – ezt akkor nem értettem, hogy mi az – munkátlanul élni. Gyűrött példány volt, vándorolt kézről kézre. Valaki valamelyik faluban ellopta az egyletből, ahonnan a csendőrök úgyis kidobálták s elégették az ilyesmit.
Egy másik lapban meg arról olvastam, hogy Acsády Ignác megírta A jobbágyság történetét, s abban közölt egy régi jobbágyszerződést. A bilincsbe vert parasztnak külön adót kellett a bilincsekért és azok koptatásáért fizetnie! Ilyen volt a földmunkásélet régen…
Filmeken láttam később a dalolva aratókat. Aranyszőke búzamezők, szép aratólányok, deli aratólegények. És dalolnak cefetül, majd szétreped rajtuk a pitykés lajbi. Hát, aki azt írta, rendezte, nemigen látott aratókat. Nem daloltak azok, csak kínlódtak. Még a kévekötők is.
Az 1905-ös esztendő olyan fordulatféle volt a világ sorában. Történt akkor sok minden. Januárban választások, abból akkor én nem sokat értettem, de azóta tudom, hogy a Szabadelvű Párt vereséget szenvedett, s a király mégsem a győzelmes ellenzéki koalíciót bízta meg kormányalakítással, hanem Fejérváry bárót, a volt belügyminisztert. (Ez volt az úgynevezett darabontkormány.) Tavasszal és nyáron óriási aratósztrájkok zajlottak le megyeszerte. Váradon tüntetéseket szerveztek a munkások, Békésben, Debrecenben is. Oroszországban forradalom. Itthon meg forrongás, csendőrjárás, emberverés, levegőbe lövöldözés. „Ének a búzamezőkön.” Az ispánnal naponta ökölre mentek az emberek. Valóságos szuronyrohamokat intéztek a sztrájkolók ellen a Tiszántúl különféle vidékein, 20–40 napi elzárással és pénzbüntetéssel sújtották őket, noha ételre, ruhára se volt egy krajcárjuk sem. Már ólakba, istállókba zárták el étlen-szomjan a „lázadókat”, a „rohadt szocialistákat”, mert a fogdákban nem volt hely. Az általam Albisra zúdított Szabad Szó, Mezőfi Vilmos lapja azonban elítélte a sztrájkot. Azt írta, csak árt, mert súlyos megtorlásokat vált ki, de semmit sem eredményez.
Mezőfiék a kubikosokat is megszervezték. Ha nem tévedek, elsőként a többi szocialista szervezőhöz képest. Mezőfi elég nagy hatást ért el a békési románok körében, még lapot is adott nekik. De a protestáns papság is csatlakozott hozzá, még Balthazár Dezső püspök is! Végül amolyan szocializmusról szónokló, elmélkedő, de a forradalmat mégis elvető mozgalom lett, ahogy későbbi ismereteimből leszűrtem.
Olyan aszály volt akkor, 1905 nyarán, hogy kiégett, kisült a környéken minden. A részesmunkásoknak nem akartak juttatni semmit, pedig a székelyföldi uradalomnak a biztosító kifizette a kárt. Novemberben meg beköszöntött a túl korai tél, heteken át hullott a hó, januártól meg rettentő hidegek kínozták a földmunkás szegénységet. Emlékszem, az udvaron hóembert gyúrtunk a nagy havakból, Légy Molnár még rá is köszönt este, ahogy jött a munkából: „Adj’ isten, szomszéd! Ma íccaka megint nagy hideg lesz!”
A pusztító aszály és a tomboló tél rémhíráradatot indított el a tudatlanok körében. Főleg a babonás románság meg a katolikusok terjesztették, hogy jön a világvége, Isten büntetése az utolsó ítélet. De csak a csendőr jött mindig…
Észrevettem különben, hogy a katolikus parasztok túlzottan tekintélyfélők voltak, a románok meg nagyon babonások. Könnyű is volt velük bánnia az ispánnak. Szívesen is hozott a vitázó, lázongó és igen realisztikusan gondolkodó kálvinista magyar földmunkások helyett más vidékekről, elmaradott, szervezetlen embereket.
Albison volt némi „osztályvillongás”: a módosok és a nincstelenek kölcsönösen gyűlölték egymást, leszólták, aki „rongyosházasságra” lépett. Néhány lakosát kivéve, Albis tisztára kálvinista község volt. Más falvakban viszont, ahol vallási vagy nemzetiségi szempontból vegyes volt a lakosság, ott vallásuk vagy anyanyelvük miatt ették, gúnyolták egymást az emberek. Könnyű is volt őket az ispánnak kijátszani egymás ellen – az uraság hasznára. Ilyen falvakban az egyvallásúak vagy egyazon nemzetiségűek szinte osztályhelyzetre való tekintet nélkül fogtak össze a másik csoport ellen.
A szocialisták követelték a progresszív adót, a 12 órás munkaidőt, a természetbeni bér helyett az előre kikötött pénzbért, választójogot minden felnőttnek és az egyház hatalmának a visszaszorítását. Harcot hirdettek a 14 éven aluliak munkavállalása ellen, de ezt a cselédség maga sem támogatta. Az én szüleim sem! Kellett a szegény embernek a gyermekek keresete, hiszen sokan az iskolából is kivették, hogy tanulás helyett pár krajcáros munkákra küldjék őket.
A szocialista agitáció különben inkább a városokra szorítkozott. A falvakból a jegyző, a szolgabíró, a csendőr hamar elűzte a nemkívánatos idegent, ha odajött agitálni. De nem is fogadta bizalommal a falusi nép a „nadrágos embert”.

*