a köveket már meg sem

mint hatalmas hörghurutot láttuk
felszakadozni fenyveseiből az istent
homályos volt és langyos és tejfehér
fújtatott flegmán mint állomási dögök
nem volt hova bújnunk
a hörgők végül bensővé tették

lenyeltük volna
de félúton szív és agyvelő között
félúton valahol megrekedt
az erdőben senkit sem találtunk
a kérgekben már
csak haránt borzongás maradt
titkuk is csak annyi
ami még sínekre bízható

a tűavart ha angyalok is járták
csak tisztogatni jöttek
kiszárítani alulról a bűnt
vakon érkezhettek
sápadtan kialvatlanul
a köveket már meg sem emelték
 
a törvényszéki orvos tagadta
a behatolást. sértetlenek mondta
az ajkak. zúzódás bár
ha volna és megvonta sűrűn
vállait akár az angyalok
és a villanyhoz lépett
és patyolat köpenyébe
süllyesztette a fény

útban már hazafelé
mégis imádkoztunk
úgy mondtad: kell amíg kifér.
rám se néztél. vízkő karcolta az eget
és homályos volt és langyos és tejfehér
mikor tehetetlen tömeg alatt
felsikított sötétben a sín
már finom rozsda lepte nyelved:
hány szó marad addig egy rákos tüdőben?