A fa, avagy a Diógyerekek: 2/2

Egy napon aztán megjelent alattam a fiú. Nem is fiú volt már. Férfi lett belőle. És a kezében fejsze meg harcsafűrész volt. Leoldotta rólam a hintát. Letérdelt a törzsem mellé és beszélni kezdett hozzám.
– Ne haragudj, de nem elég erős már az ágad. Megöregedett, és bármikor letörhet. Engedd, hogy levágjam rólad. Neked is jó lesz, meglásd, mert megszabadulsz egy élettelen tehertől. Nem dobom a tűzre, ne félj. Elviszem a lánynak. Ő már asszony. És még mindig nagyon szereti az ágadat. És kért, hogyha levághatom rólad, vigyem el neki. Mit szólsz?
– Nem bánom – feleltem –, csak ne fájjon. Tudod, ő az én legelső, legvastagabb ágam, az első gyerekem. Vagy szeretőm, már nem is tudom. Kérlek, vigyázz rá.
– Ne aggódj – vigasztalt a fiú. – Óvatos leszek. És szép lesz az az ág akkor is, ha már nem lesz rajtad. Ígérem neked.
Behunytam a szemem, és bólintottam. Ő pedig az ágra fektette a harcsafűrész fogazatát, és húzni-tolni kezdte. Olyan volt, mintha egy hatalmas hegedűn játszott volna, egy hatalmas vonóval. Szinte sírt a fűrész az ágamon. És a férfi nyögött a fűrész alatt, és én is nyögtem a fűrész alatt. Aztán megtelt körülöttünk a világ hegedűk hangjaival, fújni kezdett a szél. És ettől mintha fafúvósok hangjai is bekapcsolódtak volna a világ zenéjébe. Aztán potyogni kezdtek rólam a diók. És a hangjuk olyan volt, mintha üstdobok dübörögnének. A férfi énekelt, és gyönyörű baritonja betöltötte az egész világot. Húzta-vonta a fűrészt, de mozdulatai olyanok voltak, mint egy csodálatos tánc. Én is egy ritmusra mozogtam vele. A fűrészt nem éreztem, csak valami kéjes remegés futott át rajtam minden egyes mozdulatára a férfinak. Táncoltunk összeölelkezve, és a gyökereim kiszakadtak a talajból és pörögve-forogva keringtünk a magasban. Sokáig. Aztán elengedtem az ágat. Levált rólam az én első ágam, az én legelső, legvastagabb ágam, az első gyerekem. Vagy szeretőm, már nem is tudom. Levált.
Néztem a férfi után, amint maga után vonszolva az ágamat, leereszkedik a domboldalon, majd eltűnik a messzeségben.
Hosszú ideig nem jött felém senki.
Aztán egy szép napon, megjelent a férfi meg az asszony, kettejük közt egy kosárkában egy piciny élőlény. Egy gyerek. Az asszony mosolyogva emelte ki a gyereket a kosárból, és felém tartotta. Gyönyörű baba volt. Mosolygott és hadonászott apró ágacskáival. Illetve a kezeivel. Teljesen elhülyültem a magánytól – gondoltam magamban. Már képzelődöm
– Mi lett az ágammal? – kérdeztem tőlük. – A legelső, legvastagabb ágammal, az első gyerekemmel. Vagy szeretőmmel, már nem is tudom. Mi lett vele?
– Hintát faragtam belőle – felelte a férfi. A gyereknek. Az első gyerekünknek. És képzeld, amikor először hintáztattuk rajta a gyereket, a hinta levelet hajtott. Néhány nap múlva pedig apró, kis diók jelentek meg rajta. A gyerek nagyon szereti.
Még egy ideig simogatták a törzsemet, aztán felszedelőzködtek, elbúcsúztak és elmentek. Rég volt. Talán száz éve. Így mérték az emberek. Száz év. Száz tavasz. Száz termés. Száz lombhullatás. Száz tél.
Száz gyerek.
Száz gyerek.
Száz gyerek.
És szétgurultak a diógyerekek az egész világban.
Hát ezt láttam azon a hajnalon, amikor belenéztem fogmosás közben a tükörbe. Aztán lassan magamhoz tértem, a hímvesszőm lankadni kezdett. Koppanást hallottam. Lenéztem, és hangosan felnevettem: a kagylóban egy dió gurult ide-oda, míg meg nem állapodott a lefolyólyuk szájánál.
*

Alaposan megnéztem magamnak ezt a… diót. Egyrészt, mert egyáltalán nem számítottam arra, hogy én valaha egy diót… lövelljek ki magamból. Másrészt ez a dió kicsit nagyobb volt az átlagosnál, és úgy tűnt, hogy talán a héja is vastagabb, vagy legalábbis annak látszik. Aztán a legnagyobb meglepetésemre a dió egyszer csak megmozdult, jobbra-balra gurulni kezdett a kagylóban, majd mielőtt teljesen felocsúdtam volna a második meglepetésemből, már ki is a pattant a kagylóból, le a fürdőszoba padlójára, és gurulni kezdett körbe-körbe, majd meg összevissza, mintha keresné a kijáratot. Aztán a fürdőszoba nyitott ajtajához érve hirtelen megtorpant, ugrott egyet, átlépte a küszöböt, és máris gurult tovább a nappali irányába. Én meg utána vetettem magam. A dió a nappaliban mintha kicsit megtorpant volna, mintha meg akart volna várni. Amint „meglátott”, hogy utolértem, újra nekiiramodott. Ezúttal a hálószobát nézte ki magának. Meglehetősen furcsálltam a helyzetet, de folytattam az üldözést. A hálószobába lépve sehol nem láttam a kis intrudert. Természetesem az első az volt, hogy belestem az ágy alá. Nem volt. Van fantáziája, gondoltam, amikor a hátam mögött mintha egy halk kacagást hallottam volna. Megfordultam és szembe találtam magam a dióval. Mi olyan nevetséges, kérdeztem, de válasz helyett a dió kigurult a nappaliba, majd onnan tovább a konyha irányába. Én utána. A konyhaajtóban majdnem utolértem, utána is ugrottam, aminek következtében elvágódtam a padlón. Amikor föltápászkodtam, és benéztem a konyhába, földbe gyökerezett a lábam: az asztal melletti karosszékben az álombéli lány ült, tenyerén ott pihent a dió. Én pedig… anyaszült meztelenül, ahogy a borotválkozást abbahagytam.