„Művi világunkból végképp kiveszett a valóság”

Kopott fotográfia az első világháború idejéből: egy hadikórház udvarán idilli csoportfelvétel, a háttérben nyolc baka feszít, előttük négy ápolónő ül. Valaki fehér terítőjű asztalt sikerített eléjük. Az asztallapon óriási, fehér tál, a megbillent edényből kicsorduló vörös folyadékkal. A műalkotás címe elegendő fogódzót kínál a szemlélőnek: Ebédre várok-e vagy talán meg is halok… Más: A nagy leves. Az ódon felvételen vidám baráti társaság, egy ligetben hölgyek, urak majálisoznak, s az előtérben a rotyogó kondér helyén ismét egy hatalmas tál, csordultig vérrel telten. Végül: az „Örök szerelem”: A dáma előkelő csipkeblúzban, a férfiú feszes tiszti mundérban pózol, csak éppen az arcukat nem látni, helyükbe egy-egy szürkés-fekete tojást applikált a kép elkövetője, az összeboruló fejeket pedig vörös ketrecbe foglalta.
A felsorolt elektrografikák elkövetője Daradics Árpád Marosvásárhelyen született, Budapesten élő grafikusművész, akinek az egyik legfontosabb eszköze a számítógép. Nem ismer lehetetlent: az elektrográfia ötletekben kifogyhatatlan művelőjeként értelmező, mi több: újraértelmező gesztusokkal másítja meg a régi fotókat, montírozza, transzformálja őket, hol kifigurázva, hol drámai töltettel gazdagítva azokat. Egyfajta Midászként, amihez hozzányúl, az mind idézőjelek közé kerül – jobbára a vörös, a „Daradics-vörös” alakzatok alkalmazása révén. A távolabbi-közelebbi múlt hétköznapjai idéződnek fel sajátos értelmezésben.
„Művészetemben még számomra is marad valami rejtélyes vonás – vallja egyik szövegében –, valami kiismerhetetlen, ami alkotói alaptermészetemből következhet, melynek talán fő forrása az emlékezés, pontosabban a képi emlékezés. Ezért úgy tartom, hogy képfilozófiám inkább intuitív, alakjaim, formáim nem beszerzettek, hanem legtöbbször genetikus emlékezetemből, élményeim feldolgozásaiból fakadnak. Sokszor érzem úgy, mintha képeim sajátossága egy gyermek intuícióiból eredne, aki a szimbolika nyelvén tud némi megnyugtató választ adni önmagának, a világnak, és inkább hisz a láthatatlanban, a Mesében, mint a hétköznapi valóságban. Talán ebből eredhet az is, hogy műveim tárgyait képről képre más metaforikus jelentéssel töltöm fel, azt sugallva ezzel, hogy művi világunkból végképp kiveszett a valóság.”
Politikai, gazdasági, műszaki okai, mondhatni, ideológiai okai voltak annak, hogy Kelet-Közép-Európában, pontosabban: a volt szocialista országokban jókora késedelemmel terjedhetett el a kortárs művészetben olyannyira fontos műfaj, az elektrográfia. Hiszen a legártatlanabbnak tűnő fénymásolás szabadsága is igen korlátozott volt. A fáziseltolódás oly nagy lett, hogy mialatt Nyugat-Európában, a spanyolországi Cuenca városában már 1990-ban megnyílt az Elektrográfia Nemzetközi Múzeuma, nálunkfelé még a kilencvenes években is ugyancsak szórványosan jelent meg az új műfaj. Az ezredforduló óta viszont kánonjogot nyertek a számítógéppel, digitális technikákkal, a különféle grafikai programok alkalmazásával létrejött munkák. Végre az egyéni képalkotások szolgálatába állított elektronikus médium, a szó szoros értelmében alkalmazott technika, a számítógépes techné épp olyan eszköz funkciót nyert, akár az ecset vagy a véső. A csodatevő komputer a lehetőségek kimeríthetetlen tárházát nyitja meg, hiszen soha nem látott alakzatok, formák, színek kombinációit kínálja az értő és érző kezek számára. Nem könnyű határvonalat szabni a már ebbe a műfajba is belekontárkodó, netán jó minőségű blöfföt előállító kalandorok és a valódi alkotók között. Nem elég elővenni például egy régi fotográfiát, megmaszatolni valahogy, és ellátni egy meghökkentő címmel. Szakmai tudást és elmélyülést igényel, urambocsá! egyéni szemléletmód kelletik hozzá – nem véletlenül vált a paradigmaváltó új művészet művelőjévé számos jelentős, kísérletező kedvű alkotó.