A kísérletezés lehetőségét ma is védeni kell

Neved után hét foglalkozás szerepel az interneten fellelhető egyik életrajzban: író, költő műfordító, kritikus, tanár, előadóművész, irodalomtörténész. Ennyi minden foglalkoztat vagy igazán ez egy dolog, ami ezekből az összetevőkből építkezik?

Ezek a részletei mindannak az egésznek, amit csinálok. Újabban, ha kérdezik, akkor azt szoktam mondani, hogy költő. Ha más összefüggésben kerül szóba, akkor költő, irodalomtörténész, hogy ne legyen félreértés. A költőt azért tartom jónak, elegendőnek mint meghatározást, mert a műfordító vagy a performer már mindebből következik.

Mennyire választod szét ezeket magadban? Ha mondjuk egy fordításköteten dolgozol, akkor a többi egy időre háttérbe szorul?

Vannak folyamatos munkák, kettő-három egyszerre, az ember akkor is sorolja, a fontosságot gyakran a sürgősség dönti el. Azt szoktam elválasztani a mindennapi életben, hogy a tanár, oktató, egyetemi ember minőségembe nem keverem bele a magam költői, művészi tevékenységét, tőlem a hallgatók erről nem hallanak. Más közegben persze beszélgethetünk róla. Huszonhét éve tanítok, de ez egy ízlésbeli, elvi kérdés.

Mit tanítasz?

1984 óta olasz tanszéken tanítok olasz irodalmat: 19. század második fele, huszadik század, időnként kora reneszánsz irodalmat. Nyelv szakokon nem engedhetik meg maguknak a tanszékek, hogy egy tanár csak egy korszakkal foglalkozzon. Ez azért jó, mert meg tudsz mindig újulni, nem ragadsz bele egy területbe. Az évek folyamán mindig kultúrtörténeti összefüggésben igyekeztem az irodalmat tanítani, másrészt tágabb, európai kitekintésben. Mióta az avantgárddal, experimentális dolgokkal, így a futurizmussal is foglalkozom, ezeknek speciális tantárgyakat, órarendeket dolgoztam ki, s már nemcsak az olaszosoknak tanítom, hanem más kollégákkal összeállva intézetközi órákat is csinálok. Most egy szabadegyetemi kurzussorozatot indítunk be, igyekszem az olasz irodalom tanításától tágulva az összehasonlító irodalom és kultúrtörténeti szemlélet felé tartani.

Egyáltalán hogyan lettél olasz szakos?

Teljesen véletlenül. Középiskolában angol szakra szerettem volna menni, de kértek, hogy jelöljek meg egy másik nyelvet is, ha véletlenül nem sikerülne az angol. Volt még lehetőségként az orosz meg az olasz, én utóbbit jelöltem, s akkor már rögtön oda is raktak. Amikor az egyetemen a bölcsészkarra mentem, kellett egy másik szak, akkor már kézenfekvő volt az olasz, de akkor még a magyart tekintettem a fontosnak. Viszont mire befejeztem az egyetemet, a Mozgó Világhoz kerültem olvasószerkesztőnek, majd amikor a lapot 1983-ban eredeti formájában megszüntették, az olasz tanszékre hívtak. Közben egy ösztöndíj segítségével, ami már a hangköltészeti tevékenységemnek volt köszönhető, körbejárhattam Olaszországot, költőtől költőig a különböző városokban, megismertem a progresszív költőket, ekkor már fordítottam is őket.

Mondhatjuk, hogy ezek az olasz élmények a költészetedre is hatottak?

Nézd, igazából már nem hatottak, hiszen akkor már a harmincon túl jártam. Bizonyos értelemben persze hat, de nem úgy, hogy alakítja a költészetedet, esetleg megerősít valamiben anélkül, hogy bárkit is utánozz. Voltak viszont olyan kortárs progresszív csoportok, áramlatok, amelyekkel mindmáig tartom a kapcsolatot.

Az elején említett több műfajúság magukat a munkáidat is jellemzi, hiszen ha mondjuk egy CD-det tekintjük, az költészet, előadó-művészet, zene, grafika egyben. Ez műfajok keveredése vagy inkább új, úttörő műfaj?

Ha azt mondom, úttörő szerep, az kicsit önajnározásnak hangzik. Inkább mondok egy példát. Amikor az első kötetembe, az Ismeretlen monológokba beillesztettem egy ilyen ciklust, vizuális jellegű dolgot, amikor a szöveg a kötésen át haladt összevissza a papíron, ami mondjuk ma a legkevesebb, amit egy vizuális költő megcsinál, arra addig nem volt példa. Vagy 1990-ben a Galántai Gyuri közreműködésével készült Szellőző művek című kötetem, ahol a vizualitásnak már az összes lehetősége a fotografikától a különböző tipográfiai megoldások kihasználásáig megjelenik. A CD-n persze csak a hanglehetőségeket tudod kihasználni, de a lemez belekerül egy tokba, s annak a vizuális elrendezése is információt hordoz, és az elhangzó szövegek, nyelvi anyagok is megjeleníthetők.

Kezdetben volt ebben egyféle lázadás a kötöttségek ellen vagy inkább útkeresésnek nevezhetjük?

Biztos voltam benne, hogy a színpadi teret, ami lehet akár egy kiállításmegnyitó, nem feltétlenül kell emelvényt érteni rajta, tehát az élő teret ki lehet használni a költészet számára. Ez egy ösztönös felismerés volt fiatal korom óta, segítettek ebben olyan tapasztalatok, hogy versmondóként is sokáig dolgoztam, tanultam, értem, filmforgatásokba kerültem statisztai szerepkörben. Ezek úgy segítik az embert, de az igény a költői nyelv kitágítására, mélyebb fölfedezésére bennem volt. A lázadás is igaz, ami nem feltétlenül jelent politikai lázadást; az persze benne volt a magatartásunkban, hogy több szabadságot akarunk az iskolában, iskolán kívül, menjünk klubokba, lépjünk túl a hétköznapokon. Bulizni, zenekarokat alapítani, fellépni. A lázadás legerősebb része volt, pontosabban a legtovább tartó szándék, törekvés a begyepesedett irodalmi közízlés elleni fellépés, különösen az irodalomnak az intézményes struktúráival szemben. Kiadóhoz csak úgy lehetett bekerülni, ha kiérdemelted, folyóiratba is nehéz volt bekerülni, de nem azért, mert jó vagy nem jó volt a vers. Ez ellen a besavanyodott, kicsit gyáva intézményes irodalmi világ ellen az ember ösztönösen lázadt. Nem személyek ellen, velük többnyire jóban voltam, hanem a rendszer ellen.