Arról, hogy mi a normális (részletek): 2/2

VIII.

Kopásnak indult magamat pátyolgatom ágyam fölé akasztott pátylével. Ez megnyugtat. Üzemzavar helyett mechanikus emelkedettség, mámor. A technika be-benéz hozzám, ékszíjat hasít a hátamból, azzal hajtja magát, halad. Nem tétovázik, az az én dolgom. Egyiké a munka, másiké a megosztás; így áll össze a rend, dolga, hogy lelke legyen mindennek, magának is. A precizitás a rend városi rokona. Ide különösképp befészkelte magát. Nyugodtan rábízhatom magam, ezt különben el is várja. Házhoz szállítása ingyenes, nekem csak a házat kell biztosítanom. Fizetségül maximum újra odatartom a karom, ennyi igazán kitelik tőlem, és ő nem mulaszt el megdicsérni. Ha ezt zokon veszem, a technika kinevez antitalentumnak: várva várt száműzetés. De a kinevezést csak tőle kaptam

Lerángatnám ezt a sok bizbaszt innen az ágyam mellől. Aztán mégse teszem, inkább Sipire gondolok, és K.K–ra. Sipi, a csirke véletlenül került hozzám, és jó barátommá avanzsálódott. Gyakran simogattam a tokáját, és meséltem neki. Tudom, ez nem fog megváltozni. Esetleg annyiban, hogy ő idővel tyúkká válik, de mesélni azért nem fog nekem. Úgy látszik, szeretem az egyoldalú dolgokat.

Sipi igazán megértő társ, megnyugtatóan jól egyezünk. Tudja, hogy fontos számomra, vigyáz is magára, eszik rendesen. Példát vehetnék róla. Reményeim szerint egy hosszú dinasztia első tagja ő, a folytonosságról alkalomadtán gondoskodok. Csak majd igyekezzenek az utódok is, mert Sipi magasra tette a mércét. Szerintem ő a legtehetségesebbek, a legjobban sikerültek közül való. Ha merném kockáztatni, hogy bemutassam a nagyvilágnak, biztos nagy feltűnést keltene, rengeteg hódolója akadna. De ismerem a lelkialkatát, tudom, hogy ez nem tenné boldoggá. És én szívemen viselem a sorsát, akárcsak ő az enyémet. Úgy érzem, megfelelünk egymásnak, elsősorban azért, mert teljesen önzetlenek vagyunk, igyekszünk egymás titkos vágyait is kielégíteni. Ebben nincs semmi furcsa. Az lenne a furcsa, ha nem így lenne. S hogy ezt egyesek nem tudják megérteni? Korlátoltságukat csak sajnálni tudom.

Príma társaságot szolgáltat K.K. is. (K.K. a kedvenc kutyám fedőneve, de ezt más nem szabad tudja). Jól lehet szórakozni vele, kacagni is lehet rajta, az én köreimben ez nem a jólneveltség hiányának a jele. Esetleg a jólneveltség jelének hiánya. Azt hiszem, elmondhatom, hogy K.K. az én sajátos igényeim szerint volt teremtve. Ha kutya lennék, megpróbálnék csupa olyan kölyket a világra hozni, mint K.K. is, általuk tán sikerülne megreformálni az embereket. Kutyám kész kincsesbánya, azzal a kincsesbányákra nem jellemző tulajdonsággal, hogy kifogyhatatlan. És ami a legjobb benne, hogy ettől nem lett nagyképű. Pandora szelencéje nincs a hátára bogozva, bár a tüzet ismeri. A szemeiről legendákat mesélhetnék, de nem akarom, hogy nyilvánosság elé kerüljenek. Ha öreg lennék, azt mondanám, hogy ő a legfőbb vigaszom öreg napjaimra, így csak elhagyom az „öreg”-et. Cinkostársam, amit a legnagyobb örömmel vállal. Míg otthon voltam, naphosszat lógtam vele. Valahányszor megláttak a szomszédok, biztos megjegyezték magukban: Már megint mennek. Nem úgy, hogy „már megint a kutyájával megy”, vagy „a kutyával megy megint”, hanem csak egyszerűen: mennek…

És mi tényleg mentünk. Elöl én, mögöttem ő, máskor hátulról ő került előre, s én maradtam egy kicsit hátrább, hanem pedig fej–fej mellett haladtunk, mint a szerelmesek. Igaz, ő nem hajtotta vállamra a fejét, nem is csókolóztunk.

Megnéztünk magunknak mindent, meg is ugattuk, ami nem tetszett. Ha most itt lenne, pár közös ugatást biztos beinkasszálna ez a hely, Mr. Doktor, esetleg Miss Fehérke is. Nekem egyedül nem megy, szaporátlan. Sipi se lenne elégedett a dolgokkal, s ha ők nem, én sem.

Milyen jó triót alkottunk is mi hármasban… Megkaptam tőlük mindent, amire szükségem volt, cserébe én is megadtam neki mindent. Most hiányukban az az érzésem, mintha otthon felejtettem volna valamit magamból.

IX.

Azt is mondhatnám, hogy Béla fontos szerepet játszott az életemben, legalábbis megpróbált fontos szerepet játszani, igaz, rosszul. Ő ugyanis elhatározta, hogy megvalósítja azt, amit Fári meg se próbált, s amiről a szüleim már rég letettek: úgymond észre téríteni engem. Valahányszor közelembe került, rám szállt. Nagyon tudta, mit akar, ami egyébként örök formája volt, ezért is neveztem el Perspektívusznak. Ettől persze megutált, de én se kezdtem jobban szeretni. Jellemzéséhez hozzátartozik, hogy mindenbe beleütött orra van, ez megadja egyben az orra jellegét és a jellegét.

Léteznek olyan energiadúsított példányok, akik csak azért bánnak szőrmentén mindenkivel, hogy bánhassanak mindenkivel. Ez annyira sajátjuk, mint az örökös „hagyd, majd én” mosoly. Marmagasságuk ide, s tova, a fül egy kissé, a szőrzet egyébként is, a fogazat nemcsak. A fajta jellemezve van, az esetleges hiányosságokért a reklamációt a szerkesztőségbe kérem.

Perspektívusz is ilyen, vagyis több-kevesebb.

Bőséges volt vele a kapcsolatom, akár a mindennap magamhoz vett táplálékmennyiség, és szintoly kimerítő. Tőle való esetleges elkülönülésem egész emberi fajom erkölcsi elesettségét jelképezné, ezt pedig semmiképp sem vállalnám. Ennek tudatában van a kutya eltemetve. Nem csoda hát, hogy nem merek megfutamodni előle, pedig olyan hatással van rám, mint pipének a szaxofon.

Ilyeneket szokott kérdezni, mint:

– Már megint elnézted magadnak, hogy hülye vagy? Nem mondasz semmi újat azzal, hogy mélyen vagy! Olyanja van már mindenkinek, raktáron is!

Erre illett nem felelni. Ne adj Isten, hogy tiltakozzak.

– Vedd már számításba magad!

Na igen, ilyen egy Perspektívusz-féle dömping.

Egyszer mégis kibújt belőlem a kisördög, s vitába szálltam vele:

– Igyekszem én! – próbáltam menteni a menthetetlent.

– Az nem elég!

– Kinek?– kérdeztem.

Rám nézett. Egyéb nem, de ez épp elég volt. Semmi jót nem jelentett, ha kezdte ilyen tömören kifejezni magát. Azt jelentette, hogy kijött a sodrásból. Eddig szőrmente volt csupa emberszeretetből, de hányavetiségem következtében ennek kalapot inthettem. Már épp készültem bedobni a törülközőt, de a viharfellegek szinte hamarabb szétoszlottak, mint ahogy illik hozzuk. Fári jóvoltából úsztam meg a dolgot, aztán szerencsémre nemsokára bekerültem ide.

Perspektívusz nagyon sajátosan értelmezte a haladás fogalmát, de legalább értelmezte. Haladó koncepciójának megfelelően táplálkozott, nemzett gyereket, mérgelődött, piszkálta az orrát. Bugyellárisa buksza, különben is üres, megtelni valahol ott fog, ahol az egyenesek találkoznak. Az ilyen emberek döntik meg az euklidészi geometriát: lehet az egyenes görbe, a kör laposra gyötörve.

Perspektívusz kezdetben vala, akár a sötétség, de amióta erre rájött, azóta csak lenni fog. Kikerüli az öregséget, így lesz ideje búcsút inteni fiatalságának. Élete jó úton halad, ő maga sajnos nem. Előremutatósága tiszteletet kelt, és bonyodalmat arat. A tisztelet örök, a bonyodalom ennek a felsőfoka. A por fölkeveredett, azóta hinteni lehet. Perspektívusz ebből varázsolt alkalmi tőkét. Azóta puszipajtás az élet zamatával, el-elkíséri promóciós útján. Közben beindított egy Elhasznált Lélegzet Nagykereskedést, hogy ezzel is sújtsa a pápai átkot, miáltal átlépte saját nemlétező korlátait. Azt reméli, hogy az idő nem tudja megelőzni. Nocsak, remélje…

X.

Igyekszem megfelelni a nem létező követelményeknek és a fel nem tett kérdéseknek. Ez egészen lefoglal. Szivarszünetre se jut időm. Akadémikusi szinten próbálok intézni mindent, nem azért, mintha úgy jó lenne, hanem mert máshoz nincs keret biztosítva. A mohóság pedig ártalmas, és nincs benne tudományosság: még az egyébként nagy szabadságot élvező íróknak sem ajánlják, nemhogy nekem. Az írók a király bolondjai, csak éppen egyre kevesebb a király, s azok se nagyon szeretik már a bolondozást. Én ha tehetném, kötéltáncos lennék egy társulatban, de mostanában a kötélnek is híjával vagyunk, hacsak be nem cserkészek néhány kötélidegzetu embert, amire sajnos kevés az esélyem.

Próbálok jól helyezkedni, de nagyon kevés a szabad hely, a jobb szerepek mind gazdát leltek már. Nem fogok halálkomolyan röhögni, hiába várná el a rendező. A rendezőnek mindig túl sok az elvárása, ezért lehet semmibe venni nagy részét, a többivel meg valahogy el lehet bánni. S hogy ezt az illetékes zokon veszi? Legalább vele is történik valami, nemcsak ő történtet másokkal valamit folyton. Ezt egyesek esélyegyenlőségnek nevezik, de nem tudják, mit beszélnek. Kár több szót vesztegetni rá, igaz, az eddigiek se hoznak hasznot. Ilyen beismerést csak a politikusok nem tesznek, az olyan lenne, mintha maguk alatt vágnák a fát, ők pedig viszolyognak a testi munkától.

Laza, átmeneti kapcsolódásokban gondolkodok, amelyek nem kötnek le túlságosan, és nem is oldják fel kötelékeimet. Valahová tartozni majdnem annyit tesz, mint adósnak lenni magammal, amit sosem lehet leróni. Ezt az érzést próbálja belém csöpögtetni Mr. Doktor (az első napokban az ágyam fölé volt akasztva, onnan csöpögött), vagy tán csak felébreszteni, hiába próbálom tudtára adni, hogy a medvének se kell megmondani, mikor aludjon, s mikor ébredjen.

Mélyülő egeimet csinosítgatom üvöltésig menően. A zavart ma már csak magas áron lehet beszerezni. Már odáig jutottam, hogy passzivitásomat elcserélném egy ki agresszivitásra. A torzított fajtából. Kétlábgépes sietséggel. Egyébként is javaslom közteherviselésül. Mert nem szeretem a radikalistákat. Sem a listákat. Én az egyetemességgel vagyok megcélzó tempóban., mégsem eshetek abba a csapdába, hogy elhagyom a járt utat, mert olyan nincs. Úttörő vagyok, ez elég elavult módszer, de ay útnak törni kell, ha szakad. Immár kezemben a megoldás, mégpedig előzetes problémafelvetés nélkül.. Életem új értelmet nyer, de a veszítés sincs kizárva. Teszem mindezt könnyedén, a nem kívánt ínnyúlást elkerülve. Majdnem hobbyból. Szem előtt tartva magamat, mint nemes célt. Ezzel körvonalaztam utamat, már amennyiben a kör – vonal.

XI.

Hónapok óta üldöztük csótányainkat a lakásban, vagy éppen kerülgettük őket – persze ők is kerülgettek minket –, míg végül ritkaságszámba menő családi egyetértéssel döntöttünk kiirtásukról.

A döntést döbbent csend követte, lehet, hogy az egyetértés szokatlansága némította el ajkainkat.

Aztán váratlanul megbolydultunk, mert méhkas.

Ha Mr. Doktor ezt tudná…

Parancsszavak hallatszottak apám szájából:

– Te kirámolod a szekrényből a ruhákat, leányka!

A leányka el, rámolni.

– Fiam, te becsukod az összes ablakot!

Becsukattak.

– Nem kéne egyszer elmenni rovarirtóért? – hallottam anyám tétova javaslatát.

Apám lesújtóan nézett rá:

– Úgy Anyu, úgy! Azt hiszed, mindenki úgy van, mint te, hogy nem törődik semmivel!

Anyám megsemmisülten hallgatott, és én látni véltem, ahogy törékeny termete törik a tőkén, pedig egy mosónőnek két-három pohárral se sok.

Ez a morogva dialógus elég volt ahhoz, hogy homály kerüljön a rovarirtó ügyére, a bogártalanítás egyszerre másodlagossá vált. A további borús események alatt ki is nyitottam újra az ablakot, sőt, azt hiszem, a leányka is elrakta a ruhákat.

A történtekről egy krónikás ezt jegyezte volna fel:

           „Váratlanul elsötétült vala a menny, nehéz föllegek gyülekeztenek, lőn nagy égiháború, és dergettek hosszasan, és az Isten nyíla belévagdosott sokakba”.

Aztán valahogy eltakarította magát a vihar, szüleim megenyhült homlokkal tekintettek egymásra, és elmentek megünnepelni a bekövetkezett jó időt. Apám felhágintott a biciklire, anyám kaján méltósággal megtelepedett hátul a tyúkrázdán, s azzal huss.

      …És mi, meg a bogarak megkönnyebbülten felsóhajtottunk.

…Mr. Doktor pedig meglepetten nyakángatna, ha… De nem!

XII.

Nem maradt semmi, semmi más, kényszerben, zubbonyban élem az életem, csak az angyalok piszkálják orrukat az adventi fagyban. Vágás-szabdalta felszínem mélybe zuhan: felszínesség, díszként felaggatva az angyalok hadának cingili kórusa.

Összetöpörödve, zúzmarakarcokkal, beborult homlokkal, foggal és körökkel viszonyulok, visszanyúlok nemem elé, de ott már nem én vagyok a program. Bénán kuruttyolok, nehogy azt higgyék: már itt se vagyok. Lassan felfújom magam, kék-zöld színben tündöklök, csigaléptekben hopákolok, aztán násztáncomat lejtem gyanús egykedvűséggel. A megbánás kénköve köhögtet, vastüdőre áhítozom. Vegetálok, egyre sokoldalúbb, és fejlett alkalmazkodóképességű vegetációt felmutatva, s mint ilyen, hátamat a napos oldalnak tartom.

Lyuk, ebbe bele minden, megkeverve. Csőbe húzottan – ez létfeltételemmé vált– vigyorgok árnyékaimnak, melyek rég leköröztek. A röhögőgörcs rángat, ringat, porontyálmom a közepén megfeketedik.

Mindezért még sorba is állok! Békés türelmetlenséggel (nem kések el semmit, nem érek el semmit). Tétován, nem a félelem miatt, hanem megszokásból. Csak prédikálok anélkül, hogy akár bort, akár vizet innék. „Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok”… nádszálkisasszony sárba ejtett emlékezete.

Nyitott szemem előtt repül el az álomkép, sugármeghajtással, hiába kapok utána, a gazdasági csoda tovaoson.

Hirdetés: „Elvesztettem álmaimat, a szerencsés megtalálóval megfelezem őket”.

Másnap: „Az ÁLOMPROD RT. jó minőségű, reális álmok gyártója ipari mennyiségben, vákuum csomagolásban, egyéni megrendelés nincs. Jelszó: Garantált álom, álomgarancia.”

Használatlanság miatt megkövült tekintetem talán árulkodna, ha lenne kinek, így viszont egy meg nem értett, ti. túl későn jött zseni rezignációját lehappolva tekintgetne.

Foszlányok, itt-ott kinyomják a felszínt; család, apa, anya; szeret, nem szeret, miért, hol; anyám könnye, apám nem; én ebbe beleőszülök, fakad ki anyám türelmét veszítve; nem megy az olyan könnyen, nyugtattam meg, mert éreztem, hogy nyugalomra van szüksége; apád már megint nem találja a hazautat, váltott ironikusra anyám; találná ő, csak nem ér rá keresni, csitítottam; apámnak pedig se híre, se hangya, bíztos ő a bölcsebbik, aki tudja, hogy lehetni lehet, csak lassabban; anyámon látom, hogy bármelyik percben hozzávágna apámhoz egy tányért szekrényestől, de apámnak volt annyi esze(több, igaz, nem), hogy bármelyik percben ne jöjjön, így a tányér, szekrény maradt a helyén, anyám fel-alá járkált a csöppnyi konyhában; pedig azt mondta, hogy új életet kezd; de azt nem mondta, hogy az új élete más lesz, mint a régi, adtam meg a tízpontos választ; anyám kivett egy tányért a szekrényből, már azt hittem, hogy én leszek jobb híján az áldozat, de nem, egy sóhajtással megterített apámnak, s elment lefeküdni, egyedül; én is elmentem hazulról, mert ha nem, attól féltem, fejembe húzok egy tányért, szekrényestől.