Tamási Áron és a magyar népi mozgalom

1930 és 1940 között Tamási Áron felváltva élt Romániában és Magyarországon, pontosabban Kolozsváron, Budapesten és Farkaslakán. Az 1929 és 1930 januárjában megkapott négy-négyezer pengős Baumgarten-díj a megjelenő novellái és cikkei, az Ábel-könyvek, a Kolozsváron és Budapesten volt színházi bemutatók, a Révai Irodalmi Intézet folyamatos elszámolásai nyugodt életet biztosítottak az írónak. A Brassói Lapokban megindított „Tiszta beszéd” című rovata, mely válasz kívánt lenni Heinrich Zillich Klingsor című brassói lapban megjelent Ungarn und Deutsche című cikkére, fontos társadalmi-politikai szerephez juttatta. Zillich, aki már 1933 előtt híve volt a szászok és svábok közös szervezeti és politikai fellépésének, a szász és sváb csoportidentitás helyébe megpróbálta kialakítani a „romániai németség” tudatát, a fasizálódó Németország ötödik hadoszlopává kívánta tenni ez ott élő szászokat és svábokat.[1]

Tamási Áron kolozsvári napjai megoszlottak a szerkesztőségek, a kávéházak és a Petőfi utca 36.-ban található lakása között. Gyakran megfordult a Szépmíves Céh Könyvkiadó irodájában. Bejárt az Ellenzék című napilap szerkesztőségébe, ahol Kuncz Aladár és Hunyady Sándor dolgozott. Gyakran megjelent a literátus emberek törzsasztalánál a New York Kávéházban. Itt találkozott a több nyelven olvasó Ligeti Ernővel és Lakatos Imrével, akik a világ minden fontosabb eseményéről tudtak. Szerda délutánonként hivatalos volt Makkai Sándor összejöveteleire, amelyeken rendszeresen megjelentek a kolozsvári élet képviselői és a városba látogató művészek, művész barátok.[2] Sokat járt az Újságíró Klubba, ahol találkozott Nyírő Józseffel, Karácsony Benővel, Dsida Jenővel s a Kosályban gazdálkodó, időnként Kolozsvárra látogató Bartalis Jánossal.

Ebben a városban ismerkedett meg és került élete végéig tartó közeli személyes barátságba az 1934-ben odahelyezett egyetemi lelkésszel, az 1938. december 24-én gyulafehérvári megyéspüspökké, majd gyulafehérvári érsekké emelt Márton Áronnal. Márton Áron törzshelye különben a Szociális Testvérek Társasága által üzemeltetett Központi Szállóban volt. Dr. Szima Lídia szociális nővér emlékezete szerint nem csak találkoztak, de itt vitatta meg Márton Áron és Tamási Áron 1936 végén vagy 1937 elején Venczel Józseffel, talán Asztalos Sándorral és Nagy Istvánnal a szerveződő Vásárhelyi Találkozó témáját, esetleg programját.[3]

Tamási Áron Budapesten is otthon volt. 1928 novemberében Benedek Elek „székely különítményé”-vel járt íróként először a magyar fővárosban. Az állomáson a Bartha Miklós Társaság mintegy ötventagú delegációja várta őket. A Zeneakadémián rendezett irodalmi esten, ahol – mások mellett – Nyirő Józseffel és Bartalis Jánossal együtt olvasott fel készülő munkájából – a hallgatóság szűnni nem akaró tapssal köszöntötte. Ez időben meglátogatták Kodály Zoltánt Völgy utcai villájában és Babits Mihályt a Reviczky utcai lakásán. Találkoztak Sárközi Györggyel és az 1929-ben ugyancsak Baumgarten-díjat kapott Erdélyi Józseffel. Tamási Áron ettől kezdve, ha nem túl sok megjelenéssel is, de a Nyugat szerzője lett, többek között Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Németh László, Erdélyi József, majd Szabó Pál, Kodolányi János, Jancsó Elemér és Veres Péter társaságában. Azok között avatódott a Nyugatban is íróvá, akik mozgalmi és szépírói csoportosulásként a parasztság szociális törekvéseinek, sorsának adtak hangot, akik – Henryk Markiewicz általános leírását és fogalmait forgatva – bizonyos jellegzetességeket: eszmei jegyeket, az ábrázolt világ jellemzőit, műfaji-kompozíciós és nyelvi formákat megismételhetetlen rendszerben, e jegyek mennyiségi túltengésében, valamint általuk okozott belső rendben formálták műegésszé. És az sem mellékes, hogy e Romániában és Magyarországon élő költők és írók nagy része a kívülről és alulról érkezettek élményével kapcsolatos önértelmezési, világértelmezési kérdéseket emelte be a magyar irodalomba.

1930 és 1940 között Romániában és Magyarországon több olyan kezdeményezés született, ami ehhez az eszmei, szociológiai, esetenként politikai és költészettani irányzathoz kapcsolódott.

Kolozsváron 1930-ban Dsida Jenő, Mikó Imre és mások megindították az Erdélyi Fiatalok című folyóiratot és megszervezték az Erdélyi Fiatalok Társaságát. Könyvsorozatot indítottak Erdélyi Fiatalok Falu Füzetei címmel. Sokat átvettek és hasznosítottak Dimitrie Gusti professzor szociográfiai elméletéből és monografikus módszeréből.[4] Kísérletet tettek a romániai magyarok szellemi életében az irodalom központúság felszámolására. A „társadalom tudatosítás” eszméje, a „szociálisabb öntudatú belső demokráciá”-t segítő lap és szervezet terve lebegett a szemük előtt. Kérdőíveket állítottak össze, amelyekkel a családi- és tulajdonviszonyokat és a népszaporulat tendenciáit akarták vizsgálni.[5] Tanulmányozták a nemzetiségi jogok biztosításának feltételeit, módszereit és kereteit, a falvak népének társadalmi problémáit, meg akarták teremteni az Erdélyben együtt élő népek közösségét, elő akarták mozdítani a kölcsönös megértést. Ennek a munkának első eredménye a 21 éves Mikó Imre műve, Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés lett. Az 1932-ben kiadott könyv, a „falu-füzetek” első darabja a Bánffy Miklós rokona, Bánffy Ferenc borsai birtokán lévő falvakban összegyűjtött tapasztalatokat foglalta össze, feltárva az erdélyi székely-magyar parasztok társadalmi elesettségének és nemzeti elnyomatásának összefüggéseit. Mikó Imre célja ugyanaz volt tehát, ami az ekkor még Csehszlovákiában élő Balogh Edgáré, a tanyakutatásra szervezkedő szegedi fiataloké (Erdei Ferencé, Hont Ferencé, Ortutay Gyuláé, Radnóti Miklósé, Budai Györgyé, másoké[6]), az 1930-ban Ki a faluba! címmel röpiratot fogalmazó József Attiláé és Fábián Dánielé (akik a röpiratban belső címbe emelték: „[…] hazánkban ma minden társadalmi és gazdasági kérdés: parasztkérdés”[7]). A kiszolgáltatottak és megnyomorítottak sorsát fogalmazta meg 1934-ben Tamási Áron a Farkaslakán írt Bajlátott szülőföldben, Illyés 1936-ban könyv alakban is kiadott a Puszták népében, 1937-ben Erdei Ferenc a Futóhomok és Kovács Imre Néma forradalom című munkájában.