Cigány temetések Nagyrábén, régen és ma

Többek között a hajdani magyar temetkezési szokások is tovább élnek a cigányok mai szertartásaiban. A HajdúBihar megyei Nagyrábén (Berettyóújfalu térségében) munkatársunk a helybeli református lelkipásztor és egy roma etnikumú presbiter tapasztalatait osztja meg a megőrződött búcsúztatási szokásokról.

„Értsem, mit jelent elköszönni”

– Michels Richárd nyolc évvel ezelőtt – néhány év lelkészi gyakorlat után – került erre a régi bihari településre, Nagyrábéra, ahol azóta is református lelkészként szolgál. Miért ezt a pályát választotta?

– Tokaji születésűnek vallom magam, mert gyermekkoromat a neves borvidéken és Sárospatak környékén töltöttem. Nem volt korábban lelkész a családban, de nagyapám presbiter volt, akit a templomból temettek. Tizenhárom esztendősen lettem megkeresztelve, néhány hónappal később konfirmáltam. Nyíregyházán jártam szakközépiskolába. Meg se tudnám mondani, mi is a pontos végzettségem, mert olyan hangzatos neve van. Mikor megkérdeztem, mire jó ez a papír, amit az érettségi mellé kaptunk, azt felelte rá az osztályfőnökünk, hogy „minden háztartási gépet szerelhetsz egy kicsit, csak a mikrót nem”. Nem éreztem elhivatottságot a tanult szakmám iránt, és csak lassan fogalmazódott meg bennem a gondolat, mi is akarok lenni. Kezdetben építészmérnöknek, majd jogásznak készültem, aztán meghoztam a végső döntést és a teológiára adtam be a jelentkezésemet.

– Utóbbi egyetemi tanulmányai során a záródolgozatának fókuszában a nagyrábéi cigány temetések állnak a hagyományok tükrében. Hogyan került kapcsolatban a cigányság temetkezési szokásaival?

– Már az első szolgálati helyemen meghatározó élmények értek, mert azon településen nagy lélekszámú cigány közösség élt, sok volt a hittanosom, sok volt a keresztelő és részese lehettem már akkor néhány temetésnek is. Már akkor feltűnt, hogy a temetés során csak egy ember intézi a család ügyeit, azzal vagyok kapcsolatban a kezdetektől a gyászszertartás végéig. Az első különös esetem is egy temetéshez kapcsolódott. A temetéssel kapcsolatos megbeszélésen kértem, hogy a prédikáció alatt csend legyen. Ez így is volt egy darabig, de az egyik hozzátartozó mégis elkezdett jajveszékelni. A temetéssel megbízott családtag eleinte pisszegett, aztán kivitte, jobbról-balról arcul teremtette, aztán mikor visszatértek a ravatalozóba, csend lett. Megkérdezte tőlem: jó lesz így lelkész úr? Mit tudtam volna erre felelni a gyászszertartás közben? De ha lelkész kollégáimmal összejövünk, szinte mindannyian tudunk egy-egy sajátos cigány-temetésről beszámolni. Arról, hogy számunkra talán szokatlan módon élik meg gyászukat, és sok olyan vonásuk van, ami nekünk különös.

– Mit tapasztalt Nagyrábén a cigány közösség temetkezési szokásaival kapcsolatban?

– Ha Nagyrábéról kellene beszélnem, akkor az jut eszembe, hogy ez egy élhető és élni akaró közösség. Sokat foglalkoztatott a kérdés, hogy vajon értjük-e, hogy mi miért történik egy cigány-temetésen, de az is felmerült bennem, vajon ők értik-e, amit mi reformátusok mondunk a temetési szolgálat alkalmával? Vajon hozzájuk és nekik beszélünk-e, vagy csak szeretnénk minél előbb túl lenni rajta, kerülve a lehetséges konfliktusokat? Tudunk-e melléjük állni, és tudjuk-e gyászukban kísérni őket? Érdekes volt számomra a különbség a cigány és a nem cigány ember között, mikor a halállal és a gyásszal kell szembenéznie. Úgy hiszem, lelkészként feladatom, hogy értsem, mit jelent számukra halottaiktól elköszönni és őket gyászolni. A nyolc év alatt sikerült megismernem a települést, az embereket, a településen élő cigány kisebbséget is, akik a lakosság 15 százalékát alkotják. A lakosság döntő része református, a falu egyetlen temploma is az. A református gyülekezet összetételét tekintve nem mondható öregnek. Gyülekezetünk nyitott és befogadó közösség. A gyülekezet részét képezik a cigány kisebbséghez tartozók is. Alkalmainkat rendszeresen látogatják, s egyházunknál veszik igénybe az életfordulókhoz kapcsolódó szolgálatokat, mint például keresztelés, temetés. Megkerülhetetlenül közösségünk tagjai. Óriási segítséget jelent a számomra az a cigány származású presbiterem, aki minden ilyen temetésen ott van mellettem, s ha valami nincs rendben, vagy kérdésem lenne, ő segít, és intézkedik. Így nem követek el olyan hibát, ami a gyászolók számára bántó lehetne. Mivel a cigányság körében tisztelt emberről van szó, elfogadják azt, amit mond, hallgatnak is rá, nekem pedig biztonságérzetet ad.

– Az evangélium nem mindenkihez egyformán szól?

– Igen, de a temetés egy család tragédiája. Elsősorban értük és nekik szól az evangélium és a vigasztalás. A lelkész segítő figyelme elsősorban a gyászoló családra kell fókuszáljon, s csak azután a gyászoló gyülekezetre. A keretek és a liturgia betartása megtartja a lelkészt és a gyülekezetet is. Azonban ha cigány temetésről beszélünk, a keret csak minket tart meg, és nekünk ad biztonságot. Mert számukra mások a keretek és az sem biztos, hogy bele tudnak helyezkedni a mi elvárásainkba. Ezért ha úgy gondolják, igenis rá fognak gyújtani, és ez nem a tiszteletlenség jele lesz. A központ a feltámadott Krisztus, aki a gyászoló mellett van, s szeretné elkísérni ezen a nehéz úton. A lelkész feladata az, hogy a reménytelenségben utat mutasson, mellé álljon és kísérje a gyászolót, a feltámadott Krisztussal együtt. A prédikációban lehetőség van arra, hogy közelivé válhasson a megfogalmazott üzenet a gyászolók és az ott lévők számára. A temetési szolgálat elvégzéséhez elengedhetetlen, hogy találkozzunk a gyászolókkal. Van olyan egyházközség – főképp nagyobb városokban –, ahol a lelkész nem találkozik a gyászolóval, hanem az irodai alkalmazott veszi fel az adatokat. A közvetlen kapcsolat így nincs meg a gyászoló és a temetési szolgálatot végző lelkipásztor között. Véleményem szerint ez a fajta kapcsolat elengedhetetlen feltétele az alapos felkészülésnek, és a gyászolóval kialakítható lelki gondozói kapcsolatnak.

A tajtékpipát is a sírba tettük

Ajtai Márton presbiter 1955-ben született, mezítlábas, klottgatyás gyerekként került az iskolába. Hajóépítőnek jelentkezett, de végül kőművesnek állt. 2002-ig, leszázalékolásáig dolgozott az építőipari cégnél. Járt a cseheknél a lengyeleknél, svédeknél. Volt Berlinben, Stuttgartban, Salzburgban. Soha nem származott abból hátránya, hogy cigány, 1990-ben önkormányzati képviselőnek is megválasztották szülőfalujában, Nagyrábén, aztán a kisebbségi önkormányzatban tevékenykedett. Beszéli a lovári nyelvet, ismeri a hagyományokat:

– Először is, ha nálunk, cigányoknál meghalt valaki, függött attól, hogy az illető férfi vagy nő. Ha az elhunyt férfi volt, a férfiak öltöztették fel, ha nő volt, természetesen az asszonyok. A hozzátartozó nem öltöztethetett. A házban lévő tükröt letakarták egy ruhadarabbal. Gyermekkoromban az elhunyt a háznál maradt, vagy szekérrel kivitték a hullaházba. Ha a házban maradt, a szoba közepén, a tartógerenda alá tették a koporsót, ha felravatalozták. Általában két estét virrasztottak, de reggelig jelen volt majd mindenki, a közeli rokonok mindenképpen. A férfiak úgy mentek be, hogy részvétet kívántak a családtagoknak, és vittek magukkal egy fél liter pálinkát, vagy egy liter bort, és letették az arra kijelölt helyre. Az asszonyok gyertyát hoztak, és bent a szobában meggyújtották. Egy vagy több szál égett folyamatosan egész éjszaka. Ahol a férfiak virrasztottak, oda a nők és gyerekek nem mehettek be. Külön ültek le kisebb-nagyobb csoportokban. A virrasztáson sokat beszélgettek mindenről, de legfőképp az elhunytról. Egy fiatalember meg volt bízva, hogy amit hoztak pálinkát, azzal körbe kínáljon mindenkit.

– Nem változtak meg attól a szokások, hogy a temetkezési vállalat bonyolítja a temetéseket?

– Van, aki él a lehetőséggel, és igénybe veszi a szolgáltatásokat, de a vállalat nem gördít akadályt, ha ragaszkodunk a hagyományokhoz. Régen, az utolsó virrasztás hajnalán 15-20 fiatal fiú kiment a sírt kiásni, egy idősebb irányításával. Mire a nap felkelt, a sír ki volt ásva. Minket, fiatalokat az öregek tanítottak, hogy kell kiásni a sírt. A sír oldalát simára lefaragtuk. Az egyik oldalban egy fűzfa volt, meg béke poraira, a másik oldalába, hogy hány évet élt. Elég sokszor kellett nekem belevésnem egy késsel. De amíg a sírt ástuk, közben pálinkával kínálgattak. Ami nem fogyott el pálinka, azt ott hagytuk a temetőben, vagy a sírba tettük. A magyarok ismerték ezt a szokásunkat, volt, aki sajnálta közülük a bontatlan üvegeket odaveszni...

 – Ha jól hallottam, a gyászkocsi inkább csak kellék volt egy-egy cigány temetésen?

– Valóban, a menet elején a lovas gyászkocsi haladt, de az elhunytat kézben vitték ki. Tizenkét férfi ment a koporsó mellett és 80–100 méterenként váltották egymást. Még a hetvenes években is a háztól vitték ki az elhunytat, legtöbbször zeneszóval. A temetőben a szertartás elég rövid volt, a lelkész elmondta az életútját, sokat nem tudott róla, amit elmondhatott, de volt olyan is – Kiss Laci bácsi szolgálata idején –, hogy megállt a templomnál a menet és ott hangzott el a gyászistentisztelet. A sírba az elhunyt személyes holmijait is betettük a koporsó mellé. A feleségem nagyanyja például pipás öregasszony volt, hosszú szárú tajtékpipáját szívesen megtartottam volna, de a család ragaszkodott hozzá, hogy azt is a sírba helyezzük. Volt, hogy az elhunyt mellé még pénzt is tettünk, hogy a másvilágon legyen mit költsön. A behantolásban – amit a fiatalok végeztek –, sem vehetett részt a rokonság. Nem volt szabad, hogy föld érje a koporsót, ezért azt a koporsó alján kialakított padmajba (üregbe) tettük, és lezártuk egy deszkával vagy lefedtük nádpallóval. Ha a pap el is ment, a család ott maradt, kint a sírnál. Volt, hogy csak este jöttek haza. Rágyújtottak, s ha ez elhuny dohányzott, a fejfa mellé is tettek égő cigarettát, és öntöttek pálinkát a sírra is, olyat, amit szeretett életében.