Vizsga: 2/2

Hatvanéves a tanár. Mellette a felsőfokú oktatási intézmény, a Művészeti Egyetem Észak-Amerikát is alaposan megjárt angol tanára. Végig némán, szótlanul. Egy öregecskén is szép kis nőcske. Hasonló arckifejezéssel. S míg tanárunk a vizsga végén mindenkitől kérdez még egy s mást, a kihúzott cédula témájánál maradva, de kicsit elrugaszkodva, hogy a jelölt eredeti gondolkodásmódját kifürkéssze az olvasott drámá(k)ról, esetleg látott előadás(ok)ról.

Tíz jelölt van, öt férfi, öt nő. Félórát számolva mindegyikre, és reggel 8-tól kezdve (az első félóra még az ábécérend szerinti első hallgatóra jut, időben a kihúzott tétel vázlatkészítése, papíron ceruzával), fél 2-re már meg is vannak, fél óra értékelő az angoltanárnőcskével, 2-re pedig a kifüggesztett jegyekkel. Senki nem kapott minimális 5-öst, de maximális 10-est sem. A jegyek mind e sávok között mozognak, inkább mondhatók jóknak, főleg a lányok esetében, mintsem rosszaknak. A vizsga általános műveltségi vetélkedő szintjén mozgott. Egy színészjelölttől nem várható el a mindent a legmélyebben és legaprólékosabban kielemző színháztudósi hozzáállás: minden színészjelölt csak a színpadra vágyik – miközben mindenki tudja, hogy felük se fog odakerülni. De azért ismerik a Sütő-szakértő ász, doktor-prof-tanáruk életrajzát, az intézmény honlapjáról, olvasták is a könyveit, cikkeit.

Tehát titkárság. Pecsét, aláírás, dátum, jegyek kifüggesztése. És haza ebédelni. Irgum-burgum.

A hazafelé vezető séta is fél órát tart a város főterén keresztül. A tanár sokat gondolkodik ezalatt, talán háromszor is annyit, mint amennyi ebbe az időintervallumba beleférne. Otthon a felesége megteríti az asztalt, és leülnek ebédelni. Hosszas hallgatás után a tanár megszólal:

– Ma senkinek se tudtam 10-est adni. Pedig annyira szerettem volna. És mindent meg is tettem…

A csend azonban tovább tart. Hosszasan. Miután a feleség a tányérba méri a finom, friss, meleg levest, a kedvencét, az észbontóan gőzölgő lucskoskáposztát, s majd szembe leül az asztalhoz a kiéhezett férjével, szembenézve vele öklét erősen az asztalra csapja, de csak nagy tenyerei csattannak:

– Már megint hazudsz! Kinek? Nekem? Miért?

A tanár megjátszott ártatlanságával megszólal:

– Az egyik jelöltnek megvolt a 60 centis dereka.

– Na az biztos, hogy anorexiás!

– Dehogyis! 18,5 fölötti a testtömegindexe! Sokat mozog és szinte semmit se eszik. Egyszer megkérdeztem, hogyan bírja így ki, mire ő azt mondta, hogy enni ugyan elég keveset eszik, minek azt, csak pénze menne, s elhízik, de annál többet iszik: vizet, mint egy kacsa-liba, liba-kacsa: állandóan.

– Na ugye! Te meg állandóan mindent felzabálsz, még azt is, ami nincs is, mintha senki más nem kéne egyen ezen a világon, csak te, még az egész világot is mind felfalnád, ha ehető lenne, mindenesetre utánad csak az üres fazakak kongnak, és mozogni azt persze semmit: ha sport, akkor futsz előle el, s csak a Sevidig!

– Há’ mit akarsz tőlem, te asszonyállat, ha ilyen nagy a bendőm? Én egy kétlábú hordó vagyok, nem vetted észre? Csak dagadó dűlingélésem által haladok előre, ha a taxi már nem visz! Nó…

– Az, az, még jó, hogy belátod!

– Há’ mit akarsz, teee, bőgjem itt most el magamat? Voltam ám én is annak idején húszéves, sőt harminc és negyven is, még ötvenéves is! De most, így, hatvanévesen… Öt évem van még, s nyugdíjba megyek!

– Inkább egyél most, finom ebédet…

– Na… Nem mértem én ugyan le a derekát, nem volt nálam a centis, szexuális zaklatásként ki is rúgnának ilyesmiér’, de láttam a saját szemeimmel, hogy tényleg annyi. Táncoltam is vele nem is olyan rég valami éjszakai bulin, de engem, mint tanárt, éjfélkor már kidobnak, míg ők tombolnak hajnalhasadtáig. Alaposan meg is simogattam akkor a szép karcsú kis derekát. Már megcsinálta titokban a Playboy-fotósorozatát. Egyenesen playmate lesz. Titoktartási szerződése van: csak a lap megjelenése jelentheti majd a nyilvánosságra hozatalt. Senki sem látta a fotókat, még én se! Nagyon jól fizetnek! S még kaphat bizonyos eladásszám felett százalékot is… No persze eddig a legnagyobb példányszámot Gregor Bernadett után adtak el, szerintem megérdemelten, ő is vitte eddig a legtöbb pénzt, s még egy harmadik fotózkodást is bevállalna, annyira szép a nő, még így, kissé öregecskén is!

– Na azért mondom! Úgy ismerlek, teee… Nem tudsz te a szép testű kis fiatal nőcskék látványa és mindennapos testi közelsége, közel-segge nélkül élni, mi? Azzal drogálod magad! De akkor is a férjem vagy. A férjem. – A hallgatást most már az ebédkészlet csörtető-hörbölő hangjai váltják fel. A leves befejeztével, miközben a másodikat igyekszik felszolgálni a hat évtizedet is megélt, az idők folyamán testileg és szellemileg is darabossá vált asszony, ismét megszólal a férj, megjátszott undorával:

– Igen, bassza meg, ez van, minek tagadjam? Így teremtette az Úristen ezt a világot, és jól is van ez így, ahogy van! Nem vagyok még impotens! Jól érzem magam. Miért mennék én az utcasarki cigányokhoz, a büdös ötfilléres mocskos kurvákhoz? Fizetek, s még fel is szedek valami kezelhetetlen bőrbetegséget, há’ nem?

– De azért néha-néha hétvégenként kiveszel egy-egy szép kis huszonévest magadnak titokba, simogatni, babusgatni, ölelgetni, puszilgatni, csókolgatni, nyaldosgatni, mi?

– Az még nem paráználkodás! Az még nem bűn! Ha egyszer nem hatolok beléjük! Az biológiai szükségszerűség! A három jungi archetípus egyike: a szexuális megszállottság!

– Én, één, ééén már nem vagyok elég jó neked, mi?

És hosszas csend, majd az asszony újra megszólal, békéltetőleg:

– Este 8-ra érkeznek az unokák. Ki kéne menni értük a vasútállomásra…

Morog a férj, miközben a másodiknak is nekifog, enni:

– Este 8-ra… Majd előbb megnézem este 7-kor a Duna híreit, aztán majd megyek elibük: gyalog. Cammogva.

– Jól van, gyalog menjél, cammogva, s azt a Playboyt majd én is átlapozom, jó?

– Na hallod, te asszony, mit akarsz te az én Playboy-gyűjteményemmel, he? Amióta megjelenik az országunkban, 1999 novemberétől, hűséges előfizetőjük vagyok, a belső háromoldalas kihajthatós playmate-fájlokat mind kiragasztottam a garázs falára, túl fehér lenne ott nélkülük a fal, úgy üresen, én is úgy üresen érezném magam a fél évszázados Sevimmel, még a világháló se tudott ebben engem megtörni! A Playboy az nem pornográfia, a Playboy az aktfotóművészet!

– Kérsz még egy kis finom husikát?

– Az egészségügyminiszter úr támogathatná… Nah! Mit is akartam mondani? Jaj: igen! Valami értékes van ebbe a kurva kibaszott külvárosi kétszobás házba, amit halálom után a gyerekeim örököljenek, s te még abból is tréfát űzesz, he? Ej, ej, én mondom neked, hogy azt a… burrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr…

– Úgy, úgy, fújd csak fel magad, megint, szent ebédidőbe, mintha nem nyomtam volna bendődbe elég zabát, hogy leülepedj s kidőlj tőle! Nem vagyok én fából faragva!!! A szépre érzékeny… Nem adtam én ki neked két szép makkegészséges gyereket, egy kisfiút meg egy kislányt, s felneveltem, hogy ki is eresztettem őket az életbe?

– Egy kis borsot kérek még erre a…

És esznek tovább, csendben, egymás tekintetét kerülve.