21 gramm örökélet – Részletek egy készülő regényből: 2/3

Egy fiatal lány jött fel a sziklaösvényen. Fehér kendőt viselt. A színek közül leginkább a fehéret ismertem fel. Valamikor az én kis ruhám is fehér volt, amelyben elestem…

– Jó asszony, kiáltotta már messziről, mi van a vőlegényemmel?

– Mit szeretnél hallani? – kérdeztem.

– A valóságot! Nem élhetek bizonytalanságban. Tudnom kell, mi a szándéka velem.

Hallgattam. Ugyan hogy mondjam meg neki a valóságot?

– Ha biztos lettél volna a szerelmében, ugye nem jössz ide el?

– Akkor nem.

– Nos, akkor menj békével. Megtudtad, amit akartál.

Állt előttem, a lélegzete is elakadt. Majd nagyot lélegzett, hallottam, ahogy veszi és fújja ki a levegőt.

– És most mit tegyek? Anyám szerint hozzá kell mennem.

– Nem lesz, kihez. Keress mást, nézz szét, ott van a közeledben életed párja.

A lány lassan fújtatott.

– Tudom.

– Nos, ha tudod, akkor mindent tudsz. Fölösleges volt feljönnöd hozzám.

– Áldj meg!

– Nem vagyok pap. Eredj békével.

– Biztos, amit mondasz?

– Majd meglátod.

Egy pénzdarabot tett a lábam elé. Az angyal odaröppent, s szárnyával eltakarta. De az angyalt csak én láttam. A lány kissé hátralépett, kendőjét igazította. Feltámadt a szél, s belebújt a ruhámba, felduzzasztotta. Az angyal szárnyára vett, s eltűntem a szikla mögött.

A lány még sokáig állt ott, majd hirtelen megborzongott, és szaladni kezdett. A sziklák lassították sietésében. Görcsösen kapaszkodott kendőjébe.

Egy nap beteg kisgyerekkel jött egy asszony. A gyermek megfázott, nehezen lélegzett. Láttam az angyalokat körülötte, különösen a védangyala tapadt hozzá. Szóltam az asszonynak, hogy vigye haza, amilyen gyorsan csak tudja, és tegye melegbe. Az angyalok vele vannak. Ragyogott a gyerek, s az anya boldogan szorította magához.

– Meggyógyul?

– De hisz nem is beteg! Őrzik az angyalok, vele vannak. Adj meleg kecsketejet neki, holnapra jobban lesz. Óvd a széltől, huzatos a házatok, tapaszd be a küszöböket!

Az asszony egy edényben tejet tett a lábamhoz. S lassan magához szorítva gyermekét bukdácsolva ment le a sziklákon.

Az angyal felemelte az edényt, megitatott.

– Vidd a korsódat – kiáltottam utána. Megfordult, s elvette az agyagedényt, köszönetet mondott, és még jobban sietett. A gyermek mélyen aludt az ölében. Megnyugodva. Az angyalok mosolyogtak fényesen.

Éjszakára egy barlangba vittek. Megmosdattak, lefektettek minden este.

Volt nap, amikor sokan jöttek, volt, amikor csak egy-egy. És voltak magányos napok. Reggel már tudtam, hogy jön-e valaki vagy sem. Mégis kiültem a helyemre, s a napba néztem. A nap az élettelen szemeimen keresztül áthatolt az agyamba, átjárta a szájüregem, egyenként éreztem a fogaim, a nyelvem hegyéig hatolt, kígyózott a torkomban. Lassan ment a nyelőcsövön lefelé a tüdőbe, a szívet átmelegítette, s megtelt a hasam vele, lekúszott a napfonatig, az ágyékig, s lábujjamig hatolva sugárzott keresztül rajtam, mintha a földhöz szegezne nyársként. Ilyenkor éreztem a felső lények jelenlétét, s a napfény összekötött a földanyával, mely alattam meleget s erőt sugárzott. A koponyámon áthatolt az ágyékig, megteremtette a kapcsolatot köztem és a föld között. Ekkor éreztem át leginkább közvetítő mivoltom. Mérhetetlen nyugalom áradt keresztül rajtam. Tudtam, hogy velem csak jó történhet. Bizalom töltött el a világ iránt, a mindenség iránt, mely angyalai segítségével szerepet ró rám, és gondoskodik rólam.

Nem éltem meg nagy kort, az éveket nem számlálhattam, a nap jelenléte számomra borús napokon is nyilvánvaló volt. A napfényt a szívemben hordva tartalékoltam. Éjjel fejem fölött volt a mindenség, szárnyas angyalokkal, lelkes lényekkel, akik egészen közel ereszkedtek hozzám, s tudtam, hogy számomra nincs határ ég és föld között. Éjszakánként a másvilágon jártam. Álmomban szóltak hozzám, eligazítottak az emberekkel kapcsolatosan, akik megkerestek. Voltak nehéz esetek, melyeket hiába láttam, éreztem át, szereplői bonyolult összefüggések, cselszövések áldozatai voltak. Éreztem a bajt a hátuk mögött, a fejük felett orgyilkosság szándéka lebegett, és nem segíthettem. Kértem az angyalok segítségét. Elkísérték őket útjukon. Királyok voltak, küldöttek, s nem segíthettem rajtuk, mert nem volt fülök a hallásra, rettegésük megbénította őket.

Minden ember ismeri a sorsát. De van, aki nem akar tudni róla, elhessegeti a sorsának tudását. Hogy van-e kiszabott sors? Ez érdekelt. Talán van, talán nincs. Választott sorsok vannak – mint ahogy én is emlékeztem az angyalok között töltött évekre, amikor elővettük azokat a térképszerű papírokat, melyeken életünk útjai kanyarogtak. Lehettem volna újra királynő. De én ezt választottam. Vak látóasszony lettem. S ezt a képességemet mindenkor fel tudom idézni. Talán most is, talán később is. Vannak emberek, akik megfejtik maguknak a sorsot, vannak, akik rejtőzködnek önmaguk elől is. Őket nem láthatom, rajtuk nem segíthetek, tanácsot sem fogadnának el. Nem is jönnek hozzám, nem állnak meg előttem.

Nem minden ember akar segítséget. Nem mindenki tart rá igényt. Az ember olykor elvakul mindenhatóságának illúziójától. Miközben magára marad, s retteg.