Jósika Miklós adóssága

Nincs mit rejtegetnem előletek. Hetvenéves koromban különösképpen nincs. Lemondtam minden fényűzésről. Előbb a lovaglásról, aztán a társaságról, a kocsikázásról. Egyáltalán az utazgatásról. Az utolsó út ez – Brüsszelből ide Drezdáig: Júlia brüsszeli csipkéi őrzik csak a menekülteket befogadó ház emlékét.

Mi lesz, ha le kell szoknom a sétáról is. Nem marad más hátra, csak ez az öt-hat lépés a szobában; meg az emlékezés.

Amikor már önmagadban sem bízhatsz!… Józan ítéleteidet kikezdi a képzelgés, reflexeid berozsdásodnak. Az a bizonyos hajszál az élő ember és a holt között (a történelem csak két kategóriát ismer, amiként Falstaff mondta volt). Az élet hatalommal s gazdagsággal kecsegtet – még hogyha csak incselkedik is veled a cselszövő dicsőség. Ha pedig meghaltál? – ó, az egészen más. Nem fognak többé sárral megdobálni; kukacos testeddel együtt fogy a rágalom…

Nincs ami ellen lázadoznom. Nekem már csak a múlt maradt. Magamon – tulajdon emlékeimen – kívül ki ítélkezhetne fölöttem? Sietnem kell, amíg magamnál vagyok.

Márpedig magamnál vagyok; megtart kívül-belül a fájdalom. Még 1814-ben, katonakoromban kaptam ezt a főbeli csúzt, s mind ez óráig – ötven év óta – nem tudtam végképp megszabadulni a gonosz kíntól; habár híres orvosok ötöltek-hatoltak, négy alkalommal gyógyfürdőbe küldtek, közben meg is raboltak. Végre én magam fedeztem föl egy palliatívumot, mely által meg tudom szüntetni a fájdalmat. Akár az imént is. Fejemre húzván ezt a gyolcssipkát, s rá egy másikat viaszos selyemből, végül valami meleg süveget, és szorosan bekötöm a fejemet – hermetice, úgy, hogy semmi lég ne férjen hozzá. A hatás olyan gyors, hogy mintegy húsz-huszonöt éve jóformán ki sem zökkenek a munkámból.

A lábtörés Brüsszelben már szerencsétlenebb ügy volt: öt hónapig kínlódtam, míg meggyógyultam, ráadásul egy kis seb keletkezett a lábamon, melyből a derék doktor urak igen nagy sebet csináltak. Ezen én aztán úgy segítettem, hogy angyalfű levével borogattam. Két hét alatt meggyógyult.

A lelki nyavalyák gyógyítása sokkal nehezebb; olyankor hiába van kéznél egy kis kámfor vagy rebarbara… Az összeszámlált tizenhárom kór közül (vértanúk emlékezete, ó!) a jövendő iránti hidegség első helyre került. Úgymint: aléltság, apáthia. Öregemberként próbáld megőrizni méltóságodat! – ezzel biztatom magam folyton. (S mi lesz a higgadtság-iszonyommal, visszamenőlegesen? Azt, aki én voltam, letagadni úgysem lehet.)

Önnön bűneimet nem állt módomban meggyónni. Ámde sohasem volt szándékomban letagadni, hogy már gyermekfővel gonoszkodtam, tiportam leányt is, jeleskedtem önzésben, vakmerőségben. A csatában: öldöklésben…

De hát fél életem egy csatatér volt!

Ha ütsz, pillád meg ne rebbenjen!

Ha ölsz, ne érezz megbánást!…

Pedig többnyire jámbor szándékú nevelőim voltak, s micsoda fennkölt szellem világított gyermekkorom Paradicsomában. Anyám ártatlan kacagása s könnyű léptei, midőn a hálószobában én alvást színlelek. Atyám szigorú intelmei, feddhetetlen erényű látogatói, s nyögdécselései mulatozás után. Nővéreim francia rendhagyó igéinek ragozása, később álmomban is… Minden drága, vagy riasztó, kiállhatatlan személyhez fűződik egy-egy emlékezetes, olykor bizarr történet. Ők, kik legelőbb váltak porrá: két nagyanyám. Medgyesfalvinál Marosvásárhelyhez közel csak vakáció idején jártam. Akaratos, nyers modorú, igazi magyar nagyasszony volt gróf Lázár Antalné Torma Éva. Báró Jósika Imréné – miután anyánk fiatalon elhunyt – lett az én valóságos, szerető nagyanyám, ő fogadott be minket Rozália nővéremmel régi lőrésekkel ellátott, regényes fekvésű ófenesi várába. Az épület kívülről inkább zárdához hasonlított, de a családi ünnepélyek, névnapok s mulatságok otthonossá, felszabadulttá tették a hangulatot. Az égő mécsektől kivilágított szobákból zene s énekszó hangzik föl – néha nagy ritkán ma is visszahallom, s elképzelem: ezen összeférhetetlen, rideg világból csak egyet kell lépnem, átal a rozoga küszöbön, hogy ismét odataláljak az ódon kedélyű időkbe.

Az álmodozás is hallhatóvá válik. Megtorpanok. Hinta száll a magasban. Majd miként vízesés függönye, zokogás fedi el a világ szeme elől gátlásaimat. Ki emlékezik még ebben a magától is elidegenedett testben az elfojtott nemi vágyra?

Legutóbb – még Brüsszelben laktunk – különös epizód esett meg velem. A nyárfasorból kiérve a tűző napra, erős szédülés fogott el, bizonyára a forróságtól. (Eret vágatni nem szoktam, úgy tudtam, nem vagyok hajlamos a gutaütésre.) Az úton sehol egy fiáker, egy árva gyalogos, mintha kiürült volna a város. Hirtelen szúrást éreztem – előbb a nyelvem tövében, majd a torkomban. Eszembe jutott az első halálos veszély életemben, amikor friss csukát ettem atyám belmonostori házában Kolozsvárott. És érdekes módon, miként ha a múlt utáni nosztalgia hozta volna felém, megpillantottam Péntekit – atyám tordai születésű perügyelője volt valamikor –, kacsázva közeledett. Most is a legrémségesebb, hosszú copfok lógtak le fejéről kétfelől, és ugyanolyan savanyú képpel vigyorgott reám, mint legutoljára. „Ne féljen – suttogta alig kivehetően –, a kedves mamája küldött, a báróné nagyasszony.” Hát él még? – akartam kérdezni, de szúrta valami a torkomat. Pénteki udvariasan betessékelt a boltba, melynek ajtaja tárva-nyitva volt, s bent rajtunk kívül egy lélek se. Egy borbélyszékre mutatott (különösnek, szertartásosnak tűnt az egész), hogy üljek bele. Akkor már tudatosodott bennem, hogy fulladozom. Pénteki készségesen sietett a segítségemre, csak méltóztassak kinyitni a számat. Működésének eredménye az lett, hogy nyakam, arcon kékülni kezdett (jól láttam magam a borbélytükörben), de az a valami még jobban a torkomba hatolt. Máskor mindig anyám szokta kiszedni a szálkát! – méltatlankodtam, persze hang nélkül, magamban. Egyszer csak érezni kezdtem megint, amint a hűvös, keskeny női ujjak a nyelvemet csiklandozzák, majd beljebb nyúlva egészen a torkomig, hogy megragadják a gyilkos szálkát… Ráncos gyermekarcomon patakzottak a könnyek, mielőtt elájultam volna.

Az út mentén lerogyva tértem magamhoz, ujjaim a nyakam köré fonódtak. Mundérosok haladtak el mellettem, izmos, fehér lipicai lovakon kocogva. „Ez a vénember még megtikkad ebben a hőségben!” – szólt oda nyeregben ringatózó bajtársának egy délceg huszár.

Eltűntek a hűvös ujjak, el az ügyefogyott Pénteki bűntudatos ábrázata. Aranylón kavargott a porrá lett tisztaság meg a szenny.

Akkor volt az utolsó erekcióm.

Ma kifulladva értem haza, mint akit üldöznek. Álmában szokta elfogni az embert ehhez hasonló ijedtség. Pedig ez nem lehetett álom. Igaz, hogy a felhőszakadásban mintha úszott volna felém az ormótlan fekete batár. Fülemben csak a zuhogás, nem hallottam a patkózajt az utcaköveken. Miközben nagy nehezen sikerült leszakítanom a habzó orgonabokorról egy fehér virágfürtöt, egyvégtében remegtem, hogy hátha meglátnak. Már a kapuboltív alá értem kezemben a Júliának szánt szál virággal; akkor ugrott elém a batárból egy marcona hölgy; szoknyája keményen suhogott. Drezdai szakácsnénak néztem volna, ha…

Júlia otthon nem tudta, sírjon vagy nevessen, mikor elmeséltem neki a történteket. „Ha ennyire megrázó volt, hátha gyógyítólag fog hatni a napok óta tartó melankóliádra” – nézett rám őrangyalom állhatatosan, mintha szuggerálni akarna. „A pipám is épp most kezdett szelelni” – vágom rá ingerülten. Mindennek kiszolgáltatott vénség. Szerencse, hogy írni még tudok.

Délután megint feltűnik a batár. Lekoppant volna cédulázás közben a fejem? A papírvágó kés kezemben, vékony cetlikre vágom az íveket… Most, másodszorra ismerem föl a francia dámát. Őt várja a sötét batár. Mademoiselle Charlotte elől nem lehet a szekrény mögé bújni! A francia nyelv íze, varázsa mindenütt rám talál. (Atyám és nővérem Fraunak szólította, az új nevelőnő idegen kiejtéssel beszélt németül.)

„Maga bánatos, megindító kölyök” – búgta közelről egy mély női hang. Kinézek a kocsonyás égre, a dermedt füvekre, bokrokra. A leheletétől veríték ül ki homlokomra.

„Az első éjszaka felejthetetlen” – mondták volt a fiúk a kígyózó sikátorban. Volt köztük, aki már a kaszinóban is járt Kolozsvárott.

A hadifogoly kertész – számunkra egyelőre az ő személyében látogatott el hozzánk Erdélybe a háború – szemet vetett a mi Charlotte-unkra. Gondoltam, majd én megmutatom ennek a trágyaszagú Francois-nak, hogy melyikünk a különb férfi! Nem hívhattam ki kardpárbajra. Vérem tett hevülékenyebbé vagy a dölyfös indulat ama percben, nem tudom. De elképzeltem, amint Charlotte másnak szorít helyet maga mellett az ágyban – álmosan, forrón, engedelmesen. És vakmerőn benyitottam a szobájába.

A többféle illat keveréke azóta is bódítóan hat rám. „Te hős vadóc!” – borzolta össze egyszer a hajamat.

A dölyf rég elszállt belőlem akkor. Megütközve szólt rám. Nem értettem, mindenesetre nem Pascal-idézet volt – „Feliz qui potuit rerum cognoscere causas” (Boldog, ki a dolgok okát ismerni tanulta) –, hanem valami epés megjegyzés lehetett.

Hálóingben, a fejét elfordította, nem volt benne semmi a végzet asszonyából. Ajkáról mintha végképp eltűnt volna a kacér mosoly. Haja, akár a konyhalányoké, bevette a töltött káposzta szagát. Mégsem hátrálhattam meg. Pipára gyújtottam (addig csak titokban mertem), a kályhában volt még egy kevés parázs. Majd megkértem, olvasson fel nekem valamit. Pocsékul, érzelmesen szavalva adta volt elő nekem Novalis verseit.

            A föld ölében lenn, alul,

            a fénytől és a bánat

            árnyától távol jele gyúl

            a boldog távozásnak.

Olyankor rendszerint nevetségesnek láttam; ez persze nem tántorított el az esedékes kalandtól. (Fogj át, Szerető, szívd perzselve a szám: / lengjen szerelmes / szender köde rám.) Utóvégre ki kellett elégítenem természetes ösztöneimet (ahogy a méh száll a virágra! – ezt is másoktól hallottam). Úgy éreztem, hogy egy régóta bennem lappangó betegségtől szabadulok meg a gyűrött nyoszolyán.

Ölébe hajtott fejjel, lekuporodva, várom a folytatást. Csak a kalimpáló szív könnyebbülne meg végre.

Zsíros föltincsét fölkunkorodni látom, amint fogai közé veszi duzzadt ajkamat. A gyötrő sóvárgás csillapul; merev ijedtséggel, sápadtan szállok alá egy elnyíló, lágy kehelyben. A kéj kizárja a lelkieket. Rikkantásokkal, mint a madarak, adja tudtomra, hogy csak most kezd ingerlékennyé válni, mikor bőre, húsa már kékesre játszik józan tekintetem előtt.

Reggel hiába kerestem a tükörben a kéjnek kiszolgáltatott arcomat.

Az ebédnél, amint megpillantottam, vártam, hogy undort érezzek, legalább magam iránt. De csak a cukros saláta hersegett fogaim között.

A többi a tudatalattiban eltemetve. Mint alaktalanná vált emlékeim Európa franciakertjeiben.