Készül a „legionárius forradalom”, avagy Codreanu színre lép

Szabadság, egyenlőség, testvériség – ez volt a francia forradalom jelszava. A szabadságot a liberalizmus karolta fel, az egyenlőséget a szocializmus, a testvériséget a fasizmus, mert csak a nemzetre szűkítette, a nemzetet pedig homogén faji közösségre, amelyet ugyanakkor hierarchizálni akart, vezérlő elitekre és vezérelt tömegekre osztotta a népet, miközben ez utóbbiak felemelése is cél volt. A fasiszta forradalom a demokratikus forradalom véres karikatúrája, bár a romlott demokráciák is kitesznek magukért, és a fasizmus melegágyaiként tudnak működni. Codreanu és társai számára a vallás elválaszthatatlan a nemzettől, majdnem a teljes azonosságig. Kérdés, hogy a felebaráti szeretetnek hol vannak a határai? És hol a félelemnek, vagy inkább a megfélemlítésnek? Márpedig ennek volt jelentősége; és Codreanu az A. C. Cuzához írt levelében kifejtett „félelem fegyelméről”1 többek között ezért sem írt önéletrajzában.2 Ebben a félelem szó is alig fordul elő, márpedig a Légió a félelem történetében is új fejezetet nyitott. Cuza, az antiszemita Liga vezetője a kérdésre, hogy mi választja el őt a legionáriusoktól, így válaszolt: „a bűn”, a gyilkosság.3 Ugyanakkor a verbális agresszióval ő hívott fel a bűnre és gyilkosságra. És természetesen a választási küzdelmekben, azaz verekedésekben eddig is és ezután is keményen kivették a részüket. De ez még a hagyományon belül maradt, míg Pandrea szerint a minőségi fordulatot a Gárda tette meg: „a bottól a revolverig.”4 Míg Moţa pisztolyával elhibázta az árulót, Codreanu leterítette a rendőrfőnököt, példamutató hős lett, alapító – új forradalomé, bár kezdetben nem használták a kifejezést csak a kommunista törekvésekre, később már a maguk mozgalmát is a náci példa nyomán forradalomnak is nevezték és készültek a legionárius győzelemre – a szeretet és a félelem jegyében. 1929. november 8-án a Kapitány elhatározta, hogy politikai összejöveteleket tartanak. „Eddig szó sem volt ilyesmiről” – írta 1934-es naplójában.5 Viszont a mozgalmat megalapozta azzal, hogy saját mítoszát ő és barátai fokozatosan és gondosan kialakították.

Codreanu karizmája

„Egy ember döntött egy egész generáció nevében” – olvashatjuk a magát vezérutódnak tekintő Horia Sima mozgalom-történetében a Légió megalapításáról. Vezért akart az a néhány ember, aki magát nemzedéknek tartotta, és olyan embert akart az élre, aki megszemélyesíti a mozgalmat, „született, nem teremtetett” vezért, mint ezt mondták volna.6 És ha mondták, akkor ez blaszfémia. Hiszen a fordulat az ortodox Hiszekegyből való – Jézus Krisztus jellemzésére. Ezt tudták akkor, ezért Krisztus eszközének, és mint ilyet nevezték Codreanut megváltónak – a legionárius lapban.7 „Tanúságot tevő apostolként” dicsőíti Codreanut az a legionárius imádságoskönyv, amelyet az 1970-es években állíthattak össze.8 Viszont önéletírásában maga Codreanu hangsúlyozta, hogy sok kis parancsnokom van, akik „nem »teremtetettek«, hanem »születettek«”,9 így vigyázott arra, hogy a szövegben mégse a Hiszekegy egyes számban álló formulája szerepeljen, de azért értsék, miről van szó.

A vezérkultusz lényege: a többé-kevésbé konszenzusos hierarchia. Szervezési probléma egy olyan világban, amelyben nem igazán bíznak egymásban. Az egyszemélyű vezetés megtestesíti a mozgalom egységét és a hierarchiát. Ebben ő szentesíti mindenkinek a neki járó helyet. És ezt elfogadtatja, ha karizmatikus. A karizma a görögöknél az istenek ajándéka, mely természetfeletti képességek forrása, a kereszténységben – a Magyar Katolikus Lexikon szerint „tág értelemben bármely kegyelmi ajándék, személy sajátos erénye, képessége, hivatása; szoros értelemben a Szentlélek olyan ajándéka, mely az Egyház (felebarát v. a közösség) javára végzett szolgálatban mutatkozik meg; a hétköznapi szóhasználatban a személynek az a nagy belső, lelki ereje és hatása, mellyel képes másokat irányítani, befolyásolni, függetlenül attól, hogy e befolyásolás jó vagy rossz irányban történik-e.”10 A modern politikai kultúrába Max Weber vezette be a fogalmat, amikor A politika mint hivatás című 1919-es tanulmányában háromféle uralmi formát különböztetett meg. Az első a hagyományos, a második a karizmatikus, a harmadik a törvények szerint uralom. „A második a rendkívüli, személyes kegyelmi adomány (karizma) tekintélye: valakinek a kinyilatkoztatásai, hősiessége vagy egyéb vezéri tulajdonságai iránti egészen személyes természetű odaadás és személyes bizalom: a »karizmatikus« uralom, melynek gyakorlója a próféta vagy – a politika síkján – a választott hadvezér, vagy a népszavazással hatalomra került uralkodó, a nagy demagóg és a politikai pártvezér.”11 A karizma: önmaga erejéből fakadó legitimitás. Minden erről szóló történész okfejtés Weber-variácó, alkalmazza és idézetekkel dúsítja a weberi meghatározást. A lényeg: a fasizmus karizmatikus uralom. Akkor tartós és erős, ha „mindenki” elfogadja a vezért, karizmatikusnak tekinti, és ez is a saját népét – legalább egy ideig. A „mindenki” a hatalmat megragadó kisebbség, amely elfogadtatja a többséggel a vezér karizmáját, és aki erre nem hajlandó, azt, ha kifejezésre juttatja kétkedését, vonakodását vagy tiltakozását, megbüntetik vagy megölik. Hitler és a hitlerizmus tanulmányozásának alapján a karizmatikusok érvényesülésének a feltételei a következők: 1. olyan egzisztenciális válság, amely minden addigi elképzelést felülmúl, a társadalmi dezintegrálódás pedig a tekintélyuralom igényét erősíti. 2. A karizmatikusnak teljes odaadást kell a teljesítményével elérnie, és akkor élhet a bibliai maximával: „meg van írva, de én mondom nektek”, és a karizmatikus is meg van győződve saját képességeiről. 3. A megtérés élményében részesülők karizmatikus közösséget alkotnak. 4. A karizmatikus uralomban a tisztségek betöltésének alapja a bizalom, ugyanakkor létrejönnek a párhuzamos, egymással versengő, egymást sakkban tartó hatalmi szervezetek egyazon közösségen belül. 5. A karizmatikus uralom szociokulturális hagyományokra vagy a politikai kultúra hagyományaira épül, mélyen gyökerező hajlamokra és késztetésekre. 6. Gazdasági alapja nem a racionális piacgazdaság, bevételei rablásból és adományokból származnak. 7. A karizma nem átadható, ha eltűnik az aurája, akkor közönséges politikai szereplővé süllyed. 8. Fel lehet viszont közönséges szereplőből karizmatikussá emelkedni. Ezt példázza Hitler,12 és Codreanu is, a katonaiskolai „taknyos”, a jászvásári verekedő, aki a rendőrfőnök lelövésével indult el lassú diadalútján.

Mindketten azt példázzák, hogy a karizmatikus vezér lelkes és lelkesíthető közönségével olyan közösséget alkot, amelyben a vezér a maga közönségét magasabb rendű közösséggé emeli. Hallgatólagos szerződés jön létre a vezér és népe között, karizmatikus közösség alakul ki, valamiféle eksztatikus állapotban, amelyet karizmatikus hipnózisnak, hallucinációnak lehet nevezni, miközben a metaforahalmaz mögött a maga prózai módján konszenzusos diktatúra épül(het) ki – addig, ameddig.

A Kapitány karizmájának kialakításában – láttuk – Moţa játszott kezdeményező szerepet.13 Az kétes szájhagyomány, hogy olyasmit mondott volna, miszerint Codreanut Isten küldötte volna, és Ő ihleti.14 Azt viszont valóban leírta, hogy Szent Mihály Arkangyal Isten küldötte.15 És az akadémikus Tharaud testvérek, az euroantiszemitizmus jelesei úgy is népszerűsítették Codreanut, mint az Arkangyal küldöttét, bár alapvetően elítélték a mozgalom németbarátságát.16 Ő maga – 1936-ban – büszkén vallotta, hogy legyőzhetetlen, „ha magam fölött érzem majd Szent Mihály Arkangyal árnyékát, alatta a legionárius család és mozgalom 20 drága halottjának árnyait, valamint jobbomon Nagy István (Ştefan cel Mare) lelkét és kardját”. A moldvai vajdát egyébként Napóleon, Caesar és Nagy Sándor mellé helyezte.17 És ezzel magát is. Sőt, mások őt már a világtörténelem fölötti majdhogynem égi panteonban látták. „Ereje a kiontott vérben és a hallgatásban rejlett” – emlékezett Nichifor Crainic, aki megpróbálta manipulálni Codreanut, újra össze akarta boronálni Cuzával, természetesen saját szellemi hegemóniája alatt. Csakhogy hiába volt Crainic jó író, jó lapszerkesztő és jó teológiai professzor, nagy és képlékeny misztikus – látni fogjuk –, nem sikerült. Kellő irigységgel írta le azt, hogy egy kis legionárius négy nap gyaloglás után megérkezett a Kapitányhoz, hogy a boldogságtól ragyogva elmondja, látni akarta, mire Codreanu a hosszú mese után csak annyit mondott: „Jól van, kamerád!”, és amikor a zarándok azt kérte, hogy üzenjen otthoni társainak, akkor a Kapitány, megint: „Mondd meg nekik, hogy jól van! Jól lesz!” Ezután a zarándok ragyogva távozott. Crainic szerint a fiatalokat nem is érdekelte, mit mond a Kapitány, mondva, hogy eszméik nekik is vannak, csak látni akarták Őt és hinni benne. Míg Mussolini és Hitler maguk teremtették meg a nacionalista pszichózist, Codreanunál fordítva történt, ő ennek a lelkiállapotnak a terméke lett.18 Crainic viszont valóban ennek a pszichózisnak egyik kialakítója volt, és a nagy balkáni fecsegés világában a hallgatás olyan tulajdonság lehetett, amely szervezőkészséggel párosulva erőt jelentett. „Ha beszélt – írta ugyancsak Crainic –, olykor mondott valamit, de ha hallgatott, akkor mindent elmondott.”19 Gheorghe Furdui diákvezető legionárius 1938-ban úgy vallott, hogy Codreanu mítosza „egy nemzet csodálatát fejezi ki egy ember iránt”, egyébként „ezért a mítoszért felelősek azok a hatóságok, amelyek miatt Codreanu szenvedett.”20 Amikor 2006-ban egy angol történész megkérdezte az egyik lelkes legionárius túlélőt, Şerban Milcoveanut, mit tart Codreanu legfontosabb tulajdonságának, a válasz: „a célenergiát”, azt, hogy kisugárzásával az ország legkülönbözőbb részeiben sok „kis Codreanut” tudott teremteni.21 És ezek valóban olyanok voltak, amilyeneknek Crainic jellemezte őket. Nicu Iancu nagyszebeni joghallgató az 1930-as évek elején kereste fel Codreanut, akit már korábban látni kívánt, csak teljesen szokásos dolgokról beszéltek, ezek nem is igazán maradtak meg az emlékezetében, de a találkozás életre szóló élmény maradt: „Nem felejtettem el, és nem is fogom azt az elbűvölő pillantást, amelyet a tenger mélyeinek színét idéző szemeivel rám vetett. Nem vagyok képes megtalálni a megfelelő szavakat, hogy leírjam azt az érzelmi állapotot, azt a különös felkavaró érzést, amely akkor fogott el, amikor kezet fogott velem és a szemembe nézett.” Igaz, „mielőtt még láttam volna, már követtem. Fenntartás nélkül…” És ennek negyven év múltával is örült.22 Egy angol zsidó újságíró éppen akkor kereste fel 1938 elején a Kapitányt, amikor az megtért a síelésből, és mély benyomást gyakorolt rá „a szokatlanul jóképű ember élénksége és magnetizmusa”, megértette hatását a román fiatalságra és a „tudatlan parasztságra”23