Napos oldalon innen és túl

V. M.: Erdőmérnök, költő, újságíró, tanár, folyóirat-szerkesztő – ezek a hivatások kapcsolódnak hozzád. De szerinted a legfontosabb: önmagad lenni. A felsoroltak közül nélkülözhető lenne bármelyik is ehhez az önmegvalósításhoz?

K. A.: Hát persze. Nélkülözhető lenne – más körülmények között. Erdőmérnök azért lettem, mert különös viszony fűz a növényekhez, a „vadon”-hoz, verset is írtam A hiúzok természetéről. Másrészt nem bírtam volna elképzelni az életemet egy gyárba bezárva. 1989 előtt nem lehettem volna újságíró, mert nem akartam belépni a Román Kommunista Pártba, ezt a mesterséget csak ’90-ben kezdtem gyakorolni. Megtanultam, aztán tanítottam is a nagyváradi újságíró-iskolában, az Ady Endre Sajtókollégiumban kommunikációelméletet – ezt egyébként szívesen folytatnám. Sajtóban is dolgozom, de ez már nem hivatás, csak munka. A sajtó mára elvesztette azt a lehetőségét, hogy szabad legyen. Legalábbis én úgy látom.

V. M.: Pályainduló éveidre is visszatekintve mesélj a nagyváradi Ady Kör szellemiségéről! Mennyiben segített ez alkotói pályád alakulásában?

K. A.: Kilencedikes voltam, amikor elküldött ennek a körnek az üléseire Demkó László, a magyartanárom. Sok érdekeset láttam, hallottam és tanultam ott. De úgy alakult, hogy mégsem az Ady Körben debütáltam. Engem az Ifjúmunkás, Lázár László és az egykori Igaz Szó, valamint Székely János indított el. Az itthoniaknak, akkoriaknak nem volt eléggé érdekes, amit írtam.

V. M.: Király Lászlót mesterednek tartod, több verset címzel hozzá. Mi az, ami számodra útmutató a költészetében?

K. A.: A Kővadászok klubja című verse egy nagy titok. Szerelmes vagyok Király Lászlónak az elmondhatatlan határát feszegető vagy éppen tapogató szövegeibe, az orosz költőkből a magyar nyelvbe átültetett Nyezvanov-versekbe.

V. M.: A Várad folyóirat szerkesztőjeként, a Törzsasztal irodalmi estek egyik szervezőjeként hogyan látod a nagyváradi irodalmi és kulturális élet legfontosabb jelenségeit? Mi az, ami hiányzik, mi az, ami nagyon jó?

K. A.: Sok minden hiányzik ebből az irodalmi életből, ha egyáltalán annak nevezhető. A Törzsasztalnak egyébként nem szervezője, hanem csak hűséges közönsége vagyok. De Várad most kisváros. Lehet, hogy száz éve fontos, érdekes és mozgalmas volt, Budapest után a másodikként emlegették. Sokat kell még dolgozni ahhoz, hogy azt a színvonalat újra megközelíthessük. És kevesen vagyunk ehhez a munkához…

V. M.: Ma van-e Nagyváradon az Ady Körhöz hasonló irodalmi műhely?

K. A.: Az egykori Ady Körhöz hasonló biztosan nincs. A Törzsasztal sorozatnak nem ez a szerepe, hanem az, hogy a magyar írókat közelebb hozza az olvasóközönséghez. Persze, ha valaki írni akar, sokat tanulhat az estekből. Váradon mindig voltak olyan fiatalok is, akiknek volt igényük ilyesmire. Azonban Váradhoz az is hozzátartozik, hogy innen mindig mindenki elmegy… Úgyhogy logikus, hogy csoportok sem nagyon alakulhatnak ki. Vagy ha kialakulnak, néhány évig képesek csak működni. Persze, akad olyan is, aki visszajön. De az többnyire már egy másik valaki.

V. M.: „Amikor azt mondom magamról: költő vagyok, az úgy értendő: szabad embernek szeretném tudni magam” – mondod. Úgy érzem, ezt a szabadságot a Szandra May és Tom Vanguard igaz története, valamint a Hóbanévad című köteteidben sikerült leginkább megvalósítanod. Jól látom?

K. A.: Könyvet készíteni munka, rögzítése nyomtatott formában annak, ami történik. A Szandra May és Tom Vanguard igaz története egy versesregény-kísérlet. Kíváncsi voltam, mennyire lehet „gömbölyű” egy könyvben összeszerkesztve az a néhány próza, amiből gyakorlatilag kibomlik a történet, illetve a versek, amelyekben többnyire a szereplők beszélnek. Úgy tűnik, elég jól sikerült a munka, mert a nagyváradi magyar színház felvette a következő évadtervébe, stúdió-előadás készül belőle. Szabó K. István, a színház művészeti igazgatója rendezi. Ennek a könyvnek is egyik fő kérdése a szabadság, akárcsak a beszédes című Hóbanévadnak. A szabadságom pedig belül egyre jobban alakul.

V. M.: A Hóbanévaddal egy nagyon személyes könyvet kap kézbe az olvasó, bár azt csak a beavatottak tudják, hogy a kötet születése tulajdonképpen a lányod „felnőtté válásával”, Budapestre költözésével áll szoros kapcsolatban.

K. A.: Másfél-két éve interjúztam Kemény Istvánnal, s amikor az interjú végén megkérdeztem tőle, mire vágyik, azt mondta, szeretné, ha még egy kicsit otthon lennének a gyerekei. Most már tudom, hogy miről beszélt, milyen dráma az, ha valaki, aki kedves az embernek, eltűnik a hétköznapokból. Persze, a dolgok rendjéhez tartozik, hogy a fiókák felnőnek és kirepülnek. Nem is szabad őket megállítani, visszatartani. Én sem tettem, de a józan megfontolás sem segített azon, hogy az első tél Anna nélkül maga volt a pokol. Ráadásul azelőtt évekig programszerűen törekedtem arra, hogy ne panaszkodjam a verseimben. Ám hazudni sem lehet, és megdöbbenve vettem észre, hogy már a Mondhatatlan című könyvemben is mennyire sötét árnyalatokkal színeztem. Amikor a Hóbanévad készült, elkerülhetetlenül szembesülnöm kellett azzal: olyan korban élek, amikor nincs túl sok okom a derűlátásra.

V. M.: „Biznisz van, itt hajtani kell. / Na erről mondj verset, ha még / akadnak a szívben szavak”. Lehet a versnek piaci értéke?

K. A.: A versnek felszabadító, önkép-erősítő értéke van. Nem tudok erről gondolkodni, hogy „kérjük meg az árát a versnek”! A vers segít, a vers figyelmeztet, a vers előre jelez, mert a költők antennái érzékenyebbek, mint a többi emberé. A piacról, ahol ugye a profitra kell vadászni, amúgy sem vagyok már túl jó véleménnyel.

V. M.: Szandra May és Tom Vanguard igaz története újból visszatér a szeretett versszereplőkhöz. Szandra May a Hóbanévadban is fontos szerepet kap. Velük mi fog történni, folytatódik-e még a történetük, vagy más költői alteregó kerül a középpontba?

K. A.: Szandra May, az embereket megmentő május, egy véget nem érő keresés főszereplője. Találkozunk még vele, Tom Vanguardról sem tudunk még mindent. Említettem már, hogy történetük hamarosan színpadra kerül, ez egy új szöveg lesz, abból is sok minden kiderül majd róluk. Van még néhány olyan versszereplő is, akik eddig még nem jutottak szóhoz. Nem tudom pontosan, mi lesz velük, mert közben már egyre erőteljesebben foglalkoztat a gondolat, hogy prózát kellene írnom.