Akitől Ady a „mérgezett csókot” kapta: 2/2

Ady és Rienzi

A Nagyváradi Napló 1902. július 5-i számában Ady is írt az orfeumdíváról, ráadásul dicsérően: „…Rienzi Mariska s az új gazdag művészi gárda felújították a Fekete Sas orfeumának hajdani fénykorát. Újra vidám és mámoros élet lakozik a Sasban. Minden este nagy és előkelő közönség – hölgyek is – hallgatja végig az előadást. Rienzi Mariska természetesen a legfőbb sztár. Pompás számaival alig tud betelni a közönség…”

Mi okozhatta azt, hogy Ady megváltoztatta a véleményét és elismerően írt az addig bírált Rienzi Máriáról? Ennek egyetlen magyarázata az lehet, hogy időközben megismerkedtek egymással.

Ady Lajos állítása szerint vonaton találkoztak, amikor Ady 1902. július 3-án visszatért Nagyváradra Kaposvárról, ahová Bilkey Irén színésznő kedvéért utazott. Július közepén már meghitt kapcsolat alakult ki kettőjük között. Ezt bizonyítja az a fénykép, amelyet Rienzi dedikált Adynak a következő szöveggel: „A Sors keze bárhová üldöz, mindig visszavágyódom hozzád, akinek kezeibe az Életemet elhelyeztem, ez a kívánsága a téged mindig imádó, a sírig hű Máriádnak. Nagyvárad, július 15, 1902.”

Két napra rá Ady egy cikket jelentetett meg a Nagyváradi Naplóban, Mária asszony versei címmel: „Egy laptársunk [a Nagyvárad] már kipattantotta a titkot, hogy Rienzi Mariska, a szép sanzonett királynő verseket ír s akar kiadni. Mária asszony, ahogy őt bizalmasan becézik, csakugyan poéta. […] szomorúak, könnyezők mind a Mária asszony versei. Ő aki a »sikk, fess, snájdig, elegánt« s egyéb szilaj dalokkal gyújtja lángra a publikumot, ha egyedül van, sírni szokott. Annyi bizonyos, hogy érdekes lesz a Rienzi Mariska verseskötete, ha csakugyan megjelenik, de orfeumban aligha adhatják elő egyik versét is…” A költő cikkében két szakaszt közölt Rienzi egyik verséből, s ezekből egyértelműen megállapítható: írásában indokolatlanul dicséri a rímelő sorokat. Azok szerzőjét nem lehet „poétá”-nak nevezni. Érdekes, hogy az erős kritikai érzékkel megáldott Ady, jóval később, hasonlóan túldicséri Csinszka első verspróbálkozásait is. És bár azok különbek voltak Rienzi rémes rímeinél, mégis távol álltak az elismerést érdemlő lírai alkotásoktól. Tudhatta ezt jól Ady is mindkét esetben, de elfogultan nem mondott őszinte véleményt.

Ezek után joggal kérdezhető: milyen lehetett, hogyan nézhetett ki az a nő, akinek sikerült verséről az igaz kritikát „belefojtania” a költőbe. Nem valami hízelgően nyilatkozott róla egyik ismerője, Nagy Andor, aki szerint Rienzi Mária Adynál idősebb volt, „roppant testiség kiabált róla, és molett volt, hatalmas keblekkel és a szája rikított”.

Fehér Dezsőné női szemmel még pontosabb leírást adott a kupléénekesnőről: „Már ha megjelent a színpadon, a férfiközönség erősen megtapsolta. A külsejére határozottan emlékszem: afféle század eleji tipikus démon volt, nagy termetű, erős, kit egy kis csúfolódással »debellának« lehetne mondani; erősen befűzött termet, hatalmas domborulatokkal. Szerintem tíz évvel lehetett idősebb Adynál, úgy harmincnégy-harmincöt éves, de ehhez a korhoz képest már hervadt, arca ennek ellenére elég szép. Tűz mindenesetre volt benne; haja vörösre festett. Fekete, csipkés-flitteres sanzonettruhája a kor divatja szerint földig ért, fején nagy fekete kalap, kalapján és szíve táján piros virággal.” Fehér Dezsőné még azt is hozzátette: az énekesnő valódi neve Novák Mária, de az éjszakai életben egyszerűen csak Marcsának nevezték.

Rienzi mint kupléénekesnő népszerű volt Pesten és vidéken egyaránt az éjszakai világban. Valósággal magához láncolta a fiatal újságírót. Ezt támasztja alá a már említett dedikált fénykép, illetve a kortársak feljegyzése arról, hogy amikor Ady 1902. július 21–25. között párbajvétség miatti börtönbüntetését töltötte a szegedi fogházban, Rienzi naponta rövid táviratot küldött, ezzel a szöveggel: „Imád Máriád.”

A veszedelmessé fajult viszony, súlyosbítva a tömény italok fogyasztásában is mértéktelen Rienzi diktálta állandó éjszakázásokkal, nemcsak Ady szerkesztőségi munkabírását, anyagi és erkölcsi helyzetét rontotta le, hanem egészségét is veszélyeztette. Ebben az időben kevesebb írása jelent meg a lapban is. Fehér Dezső augusztus első felében megsokallta a veszedelmesen elfajult kalandot, amelyből gyenge akaratával Ady nem tudott szabadulni, ezért azt ajánlotta neki, hogy egy időre tűnjön el a városból.

Ahogy Fehérné mondta: „Ady belátta, hogy Fehér Dezsőnek igaza van, hajlott a jó tanácsra, és miután szakításra természetesen gyönge volt, beleegyezett, hogy Dezső megszöktesse a nő elől.” Megegyezésük szerint Fehér a közeli Püspökfürdőben levő István Szállóba kísérte fiatal munkatárását, nagy titoktartás mellett.

A költő öccse szerint a Püspökfürdőben elszállásolt bátyjának „nappal nem volt szabad mutatkoznia, s csak éjszaka járhatott ki a parkba mozogni és levegőzni. Öt napig ment a dolog valahogy, akkor aztán ez a kísérlet is csődöt mondott: s a hatodik naptól kezdve Mária asszony költözködött be a püspökfürdői hotel egyik szomszédos szobájába. Tudom, hogy Mária asszony detektívvel kutatott Bandi után, de igen valószínű, hogy mégsem ő fedezte fel a búvóhelyet, hanem vagy maga Bandi, vagy az ilyen ügyekben mindig példátlan ambícióval beleavatkozni szerető Szűts Dezső vagy ketten együtt.”

Fehérné azt állította, hogy a hatodik napon Szűts Dezső vitte ki kocsival Máriát Adyhoz. „Hogy vajon Ady titkos utasítására történt-e ez, vagy pedig Mefisztó magánszorgalomból nyomozott, s mikor nyomra jutott: sürgősen kiszállította hozzá a kétségbeesetten kutató nőt? – kérdezte mintegy önmagától Fehérné, majd így folytatta: – Tény, hogy mikor Fehér Dezső pár nappal szökésük után meglátogatta barátját, az Adyéval szomszédos szobában már Rienzi lakott. Így sikerült a szöktetés…”

Ady és Rienzi Mária kapcsolatát Ady Lajos úgy látta, hogy: „A Mária-esethez, legalább a Bandi oldaláról, a szívnek aligha volt köze, annál inkább a vérnek, melynek ifjúi áradásától 1902 augusztusában maga is meghökkent, s már akkor látta ő is, hogy a könnyű és könnyűvérű kalandnak indult viszonyt Mária asszony halálosan komoly szenvedéllyé fűtötte fel.”

1902. szeptember 27-én még az is megtörtént, hogy a váradi színház páholyában nyilvánosan mutatkoztak Ady darabjának bemutatóján.

Ady és Rienzi Mária kapcsolata egy darabig még ez után is folytatódott Váradon. Hogy mikor zárult le a viszony, azt pontosan nehéz lenne megállapítani. Ady Lajos szerint a szakítási kísérlet után „lassan hűlő módon, de még vagy egy jó félévig eltartott”. Fehérné szerint Rienzi 1902 októberében Pestre szerződött, bár ez nem zárja ki, hogy többé ne találkoztak volna.

Hogy Adynak mit jelenthetett Rienzi Mária? Nos, erre nehéz volna válaszolni, de az őt Váradon jól ismerő Antal Sándor szerint: „Ady nem törte magát a nők után, majdnem affektálva negligálta őket. Kezdetben is, később is elvárta, hogy barátai a legjobb nőknél konferálják be, a nők udvaroljanak neki. Az éjszaka női közül soha, egy se, még a nevezetes Rienzi Mária se foglalkoztatta komolyan. Csak elfogadta, ha valamelyik ügyesen, gusztusosan kínálta magát…”

Azt ellenben biztosan állíthatjuk, hogy Rienzi Máriának nem volt szerepe Ady költészetében, de sajnos hatással volt további életére, egészségére, ugyanis tőle kapta a „mérgezett csókot” – ahogy Ady váradi barátaira hivatkozva Fehérné állította. Ebben perdöntőnek a Mihályi Rozália csókja című novellát tekinthetjük, melyben Ady művészi őszinteséggel, de regényessé bonyolítva mondja el a végzetes csók történetét. Ha a címben szereplő névnek a kezdőbetűit fordított sorrendben olvassuk, Rienzi Mária monogramját kapjuk.

Vérbajából Adynak nem sikerült teljesen kigyógyulnia, egyrészt mert nem volt türelme az akkor még hosszadalmas, kellemetlen kezeléseket végigcsinálni, másrészt – dr. Czeizel Endre genetikus szerint – élete során Ady valószínűleg két vagy három alkalommal is megfertőződött ezzel a betegséggel, ami a közhiedelemmel ellentétben lehetséges. Később szervi bajaihoz lelki betegségek is társultak. Ezzel kapcsolatban a neves professzor megállapította: „Ami a költő szervi bajaihoz társult lelki betegségeit illeti, neuraszténiája, hipochondriája majd csak később hatalmasodik el rajta, de már nagyváradi évei alatt is jelentkezett álmatlansága, amely a Léda-szerelem alatt már állandósult, amire rendszeresen panaszkodott is.”

Lefelé a lejtőn

Ady Endre 1903. október 7-én kilépett a Nagyváradi Napló szerkesztőségéből, és bár még többször meglátogatta szeretett városát, többé már nem kötelezte el magát egyik váradi lapnak sem. Nem lett többé Váradon hivatásos újságíró.

Rienzi Mária – a korabeli újságok híradásai szerint – később még néhány alkalommal fellépett Nagyváradon. Először 1904 karácsony vasárnapján Fejér Dezső és Szücs Laci igazgatása alatt egy 16 tagból álló művészcsoporttal a Lloyd kávéházban. Rienzi Máriát „extrentik énekesnő”-nek nevezte a korabeli sajtó, amely nem fukarkodott a dicsérettel sem: „A Lloyd kávéházban működő varieté társulat estéről estére általános tetszés mellett tart előadásokat.” (Nagyváradi Napló, 1904. december 23.) Aztán január elején azt is megtudhatták a váradiak, hogy új tagok jöttek a Lloyd kávéházban fellépő varietéhoz, de Rienzi Mariska, „Nagyvárad kedvelt énekesnője” még maradt. (Nagyváradi Friss Újság, 1904. december 31.)

1905 januárjában a társulat Szabó Gyula vendéglőjében szórakoztatta a mulatni vágyókat. Ahogy az egyik helyi lap írta: „Szabó Gyulának Körös utcai rendkívül kényelmes és díszes vendéglőjében Szücs Laci kitűnő daltársulata játszik. A tagok ugyanazok, akik a Lloyd kávéházban játszottak nagy tetszés mellett. Rienzi Mariska, Bártfay Lola, Szilágyi Elemér nőimitátor, Lánczy Gyurka komikus, Szűcs Laci igazgató. A közönség kiszolgálásáról a borairól és konyhájáról híres Szabó Gyula vendéglős gondoskodik.” (Nagyváradi Napló, 1905. január 19.)

A társulat tagjai közül Rienzi Mariskát jól ismerték a váradiak, igaz, korábban jóval előkelőbb helyekről, de a nő már nem tudott megállni a lejtőn. Legközelebb 1910 februárjában tér vissza Nagyváradra, ekkor már korántsem ünnepelt sztár. Már csak a Nagyvásár téri harmadrangú Polgári kávéházban fellépő orfeum-trupp egyik tagja – amint arról a Nagyváradi Napló 1905. február 15-én beszámolt.

A továbbiakban nem szerepel többé a váradi újságok hasábjain. Élete későbbi folyását nem ismerjük, állítólag évekig a lipótmezei tébolydában sínylődött és ott is halt meg 1932-ben.