Halotti beszéd a történelem felett

Megsértett hűség

Ha volt író, akinek mindene: életformája, világnézete, erkölcse maga volt az irodalom, akkor Márai Sándor volt az. Az írásban találta meg életének értelmét, és a kultúrában azt a szerves rendet, amelynek az egyén vagy a társadalom minden törekvését és megnyilvánulását össze kell fognia. És ha ez a rend: az irodalom rendje sérül vagy elveszíti hatékonyságát, a társadalom se lehet egészséges és eredményes. A régi humanisták és a felvilágosodás korának klasszikus eszményeket képviselő írástudói becsülhették ennyire az írott szót és azt a szellemi erőt, amit az irodalom jelent. Bizonyára nem véletlen, hogy Márai Goethében találta meg első szellemi mesterét: szüntelen őt idézte, rá hivatkozott. Azt azonban jól tudta, hogy a kultúra és a hatalom két külön dolog, és a szellemnek egyre kisebb a befolyása azokra, akik megszabják a társadalom és az egyén életének és tevékenységének kereteit.

Márai olyan történeti korszakban élte le hosszúnak mondható életét, amely egyre-másra hozta a szellem és a kultúra fájdalmas vereségeit. Egyidős volt a huszadik századdal: alighogy serdülni kezdett, kiderült, hogy a szabadelvűségnek és a józan észnek az a biztos rendje, amely az európai liberalizmus történelmi sikereit követve alig egy évszázada kezdett felépülni, az erőszak érintésére egyszerre összeroppant és megszégyenült. Több európai és magyar írónemzedéknek volt ez meghatározó tapasztalata, olyanokra gondolok, mint Thomas Mann, Rilke, Ady, Babits és náluk fiatalabbként Márai. Az első világháború kitörése napok alatt söpörte félre mind a liberális, mind a keresztény hagyományokat és értékeket. A háborús vereség pedig elsodorta Márai szülőhazáját: a történelmi Magyarországot. Elsodorta szeretett szülővárosát: Kassát, amelyhez nemcsak a gyermekkor és az ifjúság élményei fűzték, hanem egy mítosz is. Kassa a polgárosult Magyarország szimbólumát jelentette számára, egy szinte megszentelt fogalmat, amely egyszerre volt polgári és magyar. Amely úgy vált magyar várossá, már a 19. század elejétől fogva, hogy a polgári életforma és kultúra bölcsője volt, és úgy lett polgári várossá, hogy korábbi német lakossága (közöttük az író felmenői és rokonai) a magyar nyelvet, magyar kultúrát, magyar identitást választották.

Márai öntudatos magyar és európai polgárnak tartotta magát: családja a régi Szepesség „cipszer” városainak polgárságából származott, majd Kassán megtelepedve lateiner-értelmiségi pályákon talált hivatást és megélhetést. A polgárság az ő felfogásában nem egyszerűen társadalmi helyzetet vagy életmódot jelentett, hanem műveltséget, gondolkodást: az értékek egy történelmileg megalapozott és meghatározott rendszerét, egyszersmind hűséget ezek iránt az értékek iránt. Márai polgári értékrendjében a józan értelemnek, az alkotó munkának, a türelmes szabadelvűségnek volt központi szerepe. Ősei szorgalmas igyekezettel alapozták meg azt a szerény vagyont és biztos társadalmi megbecsülést, amelynek birtokában megszerezhették és megőrizhették függetlenségüket. Ezt a függetlenséget kívánta ő is fenntartani alkotó értelmiségiként, igaz, egyre mostohább körülmények között, következésképp mind erősebb bátorsággal és áldozatkészséggel.

Kényesen vigyázott arra, hogy véleményét mindig szabadon fejthesse ki, s ízlésének érvényesítésében ne kelljen megalkudnia. Írói függetlenségét szüntelenül védenie kellett, alkotóműhelyét ellenséges terepen kellett berendeznie. Hosszú élete az európai és magyar történelem évszázados „válságkorszakában” telt: világháborúk, forradalmak, kegyetlen zsarnokságok jelölték meg a történelmi időt, és a szellem emberének naponta kellett megküzdenie a türelmetlenséggel, az erőszakkal, az értelmetlen indulatokkal. Márai a húszas években, német és francia városokban eltöltött évek során döbbent rá arra, hogy a régi, szabadelvű és emberséges Európa talán örökre elveszett, ez a tapasztalat, ez a felismerés életre szólóan keserűséggel töltötte el.

Szembe kellett néznie a hazáját is elnyelő nácizmussal, majd a második világháború után Közép- és Kelet-Európában berendezkedő sztálinista kommunizmussal. A negyvenes években már belső emigrációban élt, naplójában nemegyszer szólott arról, hogy a tűrhetetlen hazai viszonyok elől valami békésebb országba kellene távoznia. 1945 után egy kis időre mintha fellélegzett volna, azt azonban a Vörös Hadsereg első katonájának megjelenése pillanatában érezte, hogy ami következik, az nem lesz igazi felszabadulás. Valóban, csakhamar látnia kellett, hogy az éppen levert zsarnokság romjain máris egy újabb zsarnokság rendezkedik be. Ezért választotta az emigrációt: 1948-ban elmenekült a rémuralom elől.

Mintha kívül helyezte volna magát a történelmen: a könyvek érdekelték, a művészet, a zene, esetleg elgyönyörködött Amerika változatos természeti látványosságaiban és Európa régi városaiban. Mint hivatásos „rezonőr” figyelte a jelent, különösen naplóiban, számot adott minden fontosabb politikai és kulturális eseményről, igazából azonban a múltban élt. Könyveket is inkább régieket olvasott, mint újakat: Goethét és Arany Jánost, Dosztojevszkijt és Krúdy Gyulát, Gide-et és Kosztolányi Dezsőt. Hűségesen és sértődötten ragaszkodott valamihez, amit, úgy tetszett, magával sodort a múló idő. A megsértett hűségnek ez a mindent átható érzése és morálja jelölte meg emigrációs munkásságát, ez van jelen regényeiben és naplójegyzeteiben. Ez az életérzés nem csak írásainak érzelmi világát alakította ki, hanem a bennük kifejezett agnosztikus és pesszimista életfilozófiát is: Márai írásait mindvégig szomorú csalódottság, keserű kiábrándultság hatotta át. Életműve a második világháború, majd az emigráció után voltaképpen egyetlen nagyszabású „halotti beszéd” a történelem felett.

Találkozás az új világgal

A háború utolsó telét Márai Sándor egy baráti család leányfalui házában vészelte át. Időközben lezajlott a magyar főváros ostroma, a Mikó utcai házat, amelyben lakása volt, több bombatalálat érte, szinte mindene, legendás ötezer kötetes könyvtára is megsemmisült. Karácsony után néhány nappal megérkeztek a Dunakanyarba a Vörös Hadsereg első csapategységei, az író is hamarosan megismerkedett velük: a leányfalui ház egy részében és a kertben egy szovjet jármű- és fegyverjavító műhelyt rendeztek be. Egy történelmi korszaknak egyik napról a másikra vége lett, és Márai Sándor – az írástudók igen régi hagyománya szerint – arra törekedett, hogy mindent megfigyeljen és lehetőleg rögzítsen a történelmi korforduló tapasztalataiból. Megfigyeléseiről még 1945-ben közreadott 1943–1944-es naplójának zárófejezeteiben, majd közel másfél évtizedes késéssel Washingtonban megjelent 1945–1957-es naplóiban, illetve a Vörösváry kiadó által csak 1992-ben sajtó alá rendezett Ami a Naplóból kimaradt – 1945–1946 című kötetében, végül a Torontóban 1972-ben kiadott, az előbbi naplók szövegére épülő Föld, föld!… című visszaemlékezésében számolt be. Ezek a könyvek, a korábbi Egy polgár vallomásai mellett, az író legfontosabb művei.

Az 1944 végi, 1945 eleji naplókat mindvégig átszövi a történelmi korforduló élménye, ennek a korfordulónak a személyesen is átélt tragikuma. 1944 szilveszterén – az 1943–1944-es naplókötet záró passzusában – a következő elégikus megállapítás olvasható: „Az év elmúlt. Ki lehet bírni még egy ilyen évet? Vagy elmegy a vihar nyugatra, s mi itt maradunk, tetemek és romok között, s ődöngünk majd a szemétdombon, melyet örökségül reánkhagytak a »keresztény, nemzeti« Magyarország vezetői és pecérei? Nem tudok semmit. Ki tudja, mi van a Sieyes-abbék »J’ai vécu«-i mögött? Csak az tudja, aki megélte.” Már ez az évzáró feljegyzés is tanúsítja, hogy Márai Sándor a sztoikus hagyományok jegyében értelmezte és ítélte meg háborús tapasztalatait, a naplókban nem véletlenül hivatkozott annyiszor Marcus Aureliusra, Montaigne-re vagy éppen Kosztolányira. Szemlélődött és töprengett, indulatok és elfogultságok nélkül vetett számot nemcsak személyes veszteségeivel: otthonának és könyvtárának pusztulásával, írói egzisztenciájának megrendülésével, hanem annak a világrendnek és társadalomnak a pusztulásával is, amelyet örökül kapott, amelyben élete felét eltöltötte, amellyel különben oly sokat és oly hevesen hadakozott. Igen, talán azért is volt könnyű, noha nem fájdalom nélküli a búcsú, a végső számvetés, mert mindazzal, amit Magyarország két világháború közötti berendezkedése – a társadalmi viszonyokban, a politika működésében, a középosztály mentalitásában – jelentett, Márai, a nyugati kultúra és társadalom eszményeit képviselő liberális polgárként, mindig is szemben állt.

Elfogulatlanul igyekezett a közelgő jövőbe tekinteni, miközben megpróbált némi reményt gyűjteni, kívánva és várva az országos újrakezdést, amiről akkor minden politikai párt és mozgalom annyit beszélt. „Ezekben a napokban – jegyezte fel – minden elpusztul, s aztán mindent egészen elölről és másképpen kellene elkezdeni.” Ennek az újrakezdésnek az elemi követelménye, Márai meggyőződése szerint is, a nyugati jellegű demokratikus berendezkedés lett volna. „Mindennek értelme – jegyezte fel –, hogy az emberi életnek egyetlen célja van: a szabadság. Bizonyos elemi, emberi szabadságjogok és szabadságigény nélkül nem érdemes élni. S a szabadságnak egy útja van: a demokrácia. Ez is tökéletlen és viszonylagos, de a gyakorlatban ez a legtöbb, amit ember megvalósíthat. Minden megmaradt erejével minden ember dolgozzék azon, hogy Magyarország demokratikus állam legyen. Ennyi a feladat, máskülönben hiába volt minden.”

Igen gyorsan tájékozódott az 1945 tavaszán kialakuló magyar politikai élet viszonyai között. Eljárt a Tudományos Akadémia és az új írószervezetek üléseire, figyelte a politikai pártok tevékenységét, olvasta az újságokat, és csakhamar csalódottsággal kellett megállapítania, hogy mindaz, amitől a világháború előtti magyar közéletben idegenkedett, a nagyhangúság, a műveletlenség, a felelőtlenség, a kapzsiság mit sem változott. A remélt és áhított nagy történelmi önvizsgálat és megtisztulás, a társadalmi újjászületés helyett hatalmi harcok következtek: tülekedés a kormányzati posztok után, az új hatalmasok erőszakossága és pöffeszkedése, megint a „percemberkék” demagógiája és uralma. „A bölcsek – írta Julianus császár leveleinek olvasása nyomán – ódzkodtak a politikai hatalom felelősségétől; akkor is, mint ma. Ezért voltak bölcsek… És a múltban, mint a jelenben, mindig elcsodálkoznak a bölcsek, ha helyükben a zupás őrmesterek, a kalandorok, a böllérlegények, a becsvágyó félkegyelműek, egyszóval az alkalmi politikusok ragadják meg a hatalmat.”

A néhány reménykedő hónap után ismét a társadalmi lét senki földjére került író mélyen átélte a változó kor válságait, és szorongató szívvel idézte maga elé mindazt, amit a közeli jövő ígért. Nemcsak tapasztalatait rögzítette, a kor „lelkét” is szerette volna kitapintani, és ennek során az éppen 1944 és 1945 fordulóján újraolvasott Spengler tanításaira figyelt. Az a kultúrkritikai pesszimizmus, melyet a Der Untergang des Abendlandes képvisel, Márai jegyzeteit is átszőtte, s ez a pesszimizmus, amelyet később történelmi tapasztalatai csak megerősítettek, szabta meg azt is, hogy miként örökítette meg találkozásait a magyar társadalom további alakulását és életét meghatározó szovjet birodalom képviselőivel. Márai Sándor számára ezt a szovjet birodalmat, politikát és kultúrát mindenekelőtt a bevonuló Vörös Hadsereg katonái reprezentálták. 1943–1944-es naplójának tanúsága szerint kezdetben némi rokonszenvvel és bizakodással tekintett az országot vonzáskörébe kényszerítő új nagyhatalom követeire: „Milyenek voltak? – jegyezte fel háborús naplójában azokat a benyomásokat, amelyeket néhány szovjet katonatiszt látogatása keltett benne. – Nagyon fiatalok, lelkesek. Idegenek, más világ, más fajta, kevés a közös emlékünk. Bizonyos, hogy én, aki egy elmúló kultúra egyik maradék embere vagyok, ma találkoztam először egy új kultúra felsorakozó, új embereivel. S ez a találkozás különös emlékeket hagyott, nem rosszakat, inkább egyféle bizalmat, hogy a jövő nem reménytelen. S talán, nyugodtabb légkörben, kölcsönösen tudunk majd adni egymásnak valamit.”

Ez a kezdeti s már akkor kevéssé megalapozott reménykedés később megtört, noha Márai a továbbiakban is jóindulattal beszélt az egyszerű szovjet katonákról, oroszokról, ukránokról, kalmükökről. Bizalmatlanságát inkább a szovjet „politikai kultúra” felől szerzett tapasztalatok és még inkább a sztálinista diktatúra valódi természetének megismerése keltették fel. Később a Föld, föld!… első lapjain olvassuk a híressé vált sorokat: „Egy nagy nép, irtózatos áldozatok árán, Sztálingrádnál megfordította a világtörténelem szekerének rúdját… és ennek a nagy erőnek egyik megtestesítőjével találkoztam ma. Sokak számára, a nácik üldözöttjei számára, ez a fiatal orosz egyféle felszabadulást is hozott, menekülést a náci terror elől. De szabadságot nem hozhatott, mert az neki sincs. Ezt akkor még nem tudták mindenütt.”