A költő özvegy Múzsája avagy A LÁZADÁS RÉMÜLETE
Az egész egyre megfoghatatlanabb volt mégis. Kezdetét vette a harc az ifjúkor hiedelmei közepette.
L. esendő mosollyal (fáradtan, mint az öregek), de belül minden idegszálát cinizmus feszíti: – Patás kentaurokhoz csatlakoznék, az állatszagú /ős/rengetegbe (ezt túl kihívóan mondta!) – jóllehet restellek bármely csordához sodródni –, míg a bevett polgári lét álarca mögött sunyít… Még jó, ha szégyenkezik.
M.: – Maga még gyermek. (Kikacagja. De a hangja meleg, gyámolító.) Örülnie kéne, hogy messze van innen a városok gonosz levegője. A törvényszéki tárgyalások, a bérkocsi-taxák, az orfeumok…
L. (licitáló hangnemben): – A hivatalos közlönyök álnok hazugszavai s a világbolondító szappanbuborék-teóriái!
M.: – Dekadens nyavalygás helyett csak e föld, csak a fény, csak a tűz… Itt még a holdkóros folytatásos-regények is elsorvadnak, meg a futuristák ákombákomjai.
L. abszint helyett a gyantás, tapadós illatok részegítő szaga után szimatolt, miként a vén, repedezett terméskövek közt, egy derék, megbízható vizsla. Egyszer csak erőltetett vidámsággal kiáltott fel:
– Hangyák! Egy egész boly!
Tekintetük összevillant, s behunyt szemmel már-már érezni vélték (valamely modernnek kikiáltott versidézet szerint), hogy mily édesen hámlik a hús.
– A hűs záporok minden undorítót lemosnak, és nyomukban ezernyi hajlékony gilisztafejjel ágaskodhat újra a földi rög.
– Az én csírái titokzatosak – figyelmeztette halk kuncogással az özvegy.
– A vágy lidérceket szül, tudom. – Kis idő múlva, szemüvegét az orra tövében megigazítván, mégis kihúzta magát, mint egy tősgyökeres kamasz. – Dadog az ember, hallgat a föld… ámde a fény tánca, a képzeleté: megfoghatatlan.
Saját múltját meséli most (kinek!) – vagy másvalakiét?
Kiáltani kéne (vallani?), hogy: annyi eltékozolt vágy, szerelem! Szürke évek, midőn igába fogva halált ölelt. Ő pillanatnyilag kettőt is, a sajátjával együtt. Hányszor megutálta már a testét, mert elnyelte a legkülönösebb titkokat.
Az özvegy fagyos csontujja (a mögöttes én zilált dobolása még korántsem kéjvágy!). Lusta, tétova pillantása csak álca. Ahogy a nappali ablakszárnyait szélesre tárja, ha legalább e heti szorongásait kiszellőztethetné…
Bennem mikor fog csillapulni a láz? Hisz „úr/i/nő” vendége volnék, nem sikítozó parasztmenyecskéé!…
Kint zivataros reggel, mennymorajlás. M. kopott karszékében ül, hunyt pillái alatt is éber lélekkel. S én: gyönyörű lábánál lihegő szelindek.
Ráomolni, vagy felkapni s forgatni, mint lökött vigyorú legények!
…Egy deres csikót volt alkalmam megülni, mögöttem egy feslett cseléd, kétségbeesetten tépte a kinőtt kollégistaing kirojtosodott nyakát, dőlt rólam a verejték, s messzi kis tornyok tűzvésztől riasztott veszett harangjai űztek (igazi rémálom volt), elnyomva szívemben a méhzsongást.
Meleg, fülledt levegőjű éjszaka volt:
„A világ úgyis menthetetlenül beteg lett… / Hangom szenvedőnek tűnt s szaggatottan csengett. / Az özvegy váratlanul most fölém hajolt. // Roncsok, hullák közt zuhanunk a mélybe / (én a végzet bélyegével homlokomon, / habár gonoszság üldöz – ősi vadon; / vagy megkeseredett apám ijesztő réme?) –; / érzem, amint gyúlékony handabanda- / plakátok uszítása ellenére az ész, / s a gyógyító érzéki vágy s beteljesülés / új életet lehel hitvány húsomba…”
(Mi akar ez lenni. Talán vers? Ügyelni kéne a hetedfeles jambusokra, a Mesteremre /Babits!/ való tekintettel.)
M. (miként ha gondolatolvasó volna): – Mindig csak az ész pengevillogtatásai… Közben a szeretet a perifériára szorul.
L.: – Mit lehet tenni, hogyha a morál is jórészt már csak utópia!…
(Az álkonfliktusokból – a tizenkilenc esztendős elme ezt már csak magában gondolja – azért lesz annyi katasztrófa.)
M.: – Az emberek túlnyomó többsége számára, még ha kiemelkedő alakról van is szó, az élet értelme homályban marad…
– Az ösztön – kotyogta közbe L. Mint aki tudja, hogy csak a látás, a gondolat képes áttörni az élet mocskain, a kikezdett anyagon.
– A késztetések… A küldetés titkát egy szóban nem lehet kimondani. Gyakran hamis árnyék nőhet az individuum fölé.
– Sokszor azt hiszem, hogy merő véletlen – szinte mindegy –, melyik néphez, nációhoz tartozom. Megérezni s megfejteni valamit a világ körforgásából… mindenekelőtt a látványból!
M. elnéző mosollyal: – Talán a tapasztalati ismeret… idővel?
– Annál több. Elég egy véletlen, egy világégés, hogy az egyént leszakítsa – megfossza mindattól, amit a látvány takar; legyen az ártatlanság vagy bűn. Érzéki csoda.
A fogalmazás hallatán a nő kitakart homloka elborulni látszott. (Vagy csak képzeltem? – esküdni mertem volna rá, hogy korelőnye ellenére, ha meg is fordul e fejében olykor: az érzékfölötti régiókban keresi a bűnt, nem úgy, mint ő, az érzékek útvesztőin.)
M.: – Leszakadni az isteni szeretetről: a bűn kezdete.
Ez: az ő szép, metszett szájából, túl oktatóan hangzott.
Kapásból vágtam rá (meggondolatlanul?): – Vagy az őrületé.
M. (fejcsóválva; bele is pirul): – Az ilyen emberen már csak a bűntudat segíthet.
Hajlik azért a csodás női alt hang, erősödik, majd halkul – s aki hallgatja, magában is hallja, annak több esélye van arra, hogy egyszer beváltsa küldetése értelmét… Csak azt ne halljam senkitől, hogy alá kell vetned magad, hódolnod kell valamilyen merev törvénynek! – legyen az egyenlőség, szabadság vagy testvériség. Tudniillik: a modern kor lejáratott dogmáiban nem hiszek.
– Lao-ce a parancsra, hogy hozd rendbe az állam ügyeit, azt válaszolta volt Konfu-cenek, hogy: Előbb hozd rendbe a magad ügyeit!
M. felhúzta szemöldökét: – Ez mire fel volt most… ez a kinyilatkoztatás?
Hangosan járt el a szám; a berzenkedő önmutogatás – no meg az önérzet – sokszor aludni sem hagy. („Melyiket érdemesebb föltámasztani? – kérdezte tőlem az özvegy kissé kacéran, vagy inkább fölényesen az este. – Két-három puska még nem egy arzenál”, tette hozzá engedékenyen.)
Elég egy szúrás, sápadoztam a félsötétben, nem kell hozzá szuronyroham, hogy…
Lázadozom, és megrémülök tőle… (Attól, hogy kiszolgáltatom magam valakinek.) Mielőtt kedvet kapnál lázadozni, megaláznak.
M: – Különben is: most minden kockázat értelmetlen. Azért kellett eljönnünk abból a szörnyű fővárosból.
Konok voltam, mint akinek nincs szándékában megtántorodni. S ha netalán mégis, hát hetekig fogok dühöngeni gyávaságom miatt.
A libabőröző, kékbőrű vizet bámultam; az égiháború még késlekedett.
A kettős gyönyörig úgysem fogunk eljutni (viaskodtam magamban). A fogyó, pusztuló nő és férfi!… Láttam őket a gázlámpa alatt, amint előbb a barokkpalota falát támasztották. Egymást marcangolták; a civakodás, a becsmérlő szózuhatag kevésnek bizonyult. Karok, körmök tusája volt; végül egymást ölték.
Eszembe jutott az „őszes úr” – Franz Gráf – kifinomult modora. Az összeomlás vajon mennyiben érintette osztrák bankokban őrzött millióit? A Kommün s a román megszállás miatt így jutottam Pesten, a Nyugati pályaudvar közelében albérletbe: befogadott (nem hinném, hogy csak a kényszer-bekvártélyoztatástól tartva).
Frau Málcsi (akkor még az volt nekem, megközelíthetetlen német ajkú özvegy) jelen volt a kivallatásomon, s elszörnyedt irdatlan bakancsaim, koszos katonaköpenyem láttán (hát még azon, hogy egyensapkámon vörös csillag díszelgett!); miközben két bájos szobacica kipakolta az egyetemi hallgató árva kofferjéből az egy szál inget, két gatyát, három pár harisnyát. A könyveimen kívül kétségtelenül ennyi voltam.
Most már borotválkozni is illik (erre is Franz Úr, a bornagykereskedő tanított meg) itt, a balatonföldvári Gráf-villában, mielőtt fiatalon megözvegyült húga gondjaira bízott volna.
Dac a végzet előtt. Engem nem fog megtörni semmilyen úri vagy proli-szabály. Tőlem elsüllyedhet az egész világ; barbár maradok (tanítványnak! szeretőnek! egyaránt).
– El fogunk süllyedni, meglátja – suttogja M. félénken, mint aki máris kész meghajolni az erőszak előtt.
„Az ár kímélet nélkül a pusztulásba sodor korhadtat, jót” – vallotta meg nekem már, ennél sokkal feszélyezettebben. Hóförgeteggel örvénylett a tél. Az ötszobás lakás egyik befagyott ablakán amint kinézett: a körúti fák helyén sűrű köd, sehol a rétek tavaszi szaga…
Sehol görcsoldó varázs?
*
Karjába emeli M.-t. A hol lefegyverző szelídségű, hol tragikus alaptónusú teremtményre ezúttal aligha lehetne ráfogni, hogy tűrhetetlenül pedáns; jóllehet – mint aki sehogyan sem akar „a gyönyör büszke és makacs áldozatává” válni – csak kacag, telekacagja a villa szőlős teraszát. L. sóvárogva nézi a nő gúnyos ajkát, s álla keskeny ívét.
Szellő se rebben, mégis átcsap rajta („a csúnya, fekete fiún”) a rémület. Meglapulnak én csírái, a vágy lidérce ócska, molyrágta plédbe burkolózik kimerülten.
Alku tárgya minden, mint amilyet hím s nőstény közt látott legutóbb. A férfi nyögve hatolt bele a lesütött szemű utcalányba, aki csak épphogy fölemelte tarka szoknyáját, eszébe sem jutott színlelni, a legkisebb élvezetet bár…
Jaj, ha csak ilyen kényszerű sóhajt hallani ki a forró fuvallatból. Óvatos nyögést. A beteg testet különben sem lehet szellemi vagy lelki fogyatékosok nyögéseivel gyógyítani.
A tó mozdulatlan felszíne – talán csak káprázat. Páran, nem csak kölykök, köveket hajigálnak a tó sekélyes vizébe. Őt is hatalmába keríti az izgalom.
„Nem önzés részemről vajon – különben sem lehet közöm az asszonynépet trágár kézmozdulattal, fintorral fogadó vagy elutasító kanokhoz(!) – egyvégtében azon csüngeni, amit egy »lovag« győztes biztonságával megálmodtam? (Köpök rátok, színlelt fölény, s kékvérű nemesség! Habár börtön a föld ma is: robotot ránk-tukmáló hivatal.)
A helyszínrajz, s ami férfiban, nőben egymásnak domborodó-homoruló… Utóvégre földből vétettünk, fölismeri egymást a két test; felemelkednek s szállnak a mesebeli kastély fölött. Aki látja őket, rémülten menekül, vagy térdre hullva égnek emeli karját. Könyörületért.
Áhítat volna ez? – egy frászt!”
Valami szörnyű, bénító félelem vesz erőt rajta. Nem ragaszkodni többé semmihez(!) – csak ami szívében még gyermeki. Aztán megpillant egy fekete sörényű nőstényt (tanulótársai között is volt ehhez hasonló „szoknyás talány”), s már csalja az ismeretlen méz illata: „Csapdába estem! Kiszolgáltatott vagyok” – mint késhegy, úgy villan meg és hatol belé a fájó akaratnélküliség.
Ahol a lélek elejti magát… „Meddig fog ez kísérni: Amíg élek?”
A faj gyengéje, betegsége. Őrülete…
„De hátha ez a költészet kezdete?”
Teste-lelke előre remeg.
Csak ne úgy, mint a balga kiszolgáltatottak, az agy zegzug csattanásaira fülelők.
Nem a nőt látja már benne; de azt, aki Minden. S a vénájából
méregként kiválik valami – le se kell írnia –:
(„Mi lesz ebből, milyen új szörnyűség?”)
Behunyt szemmel is látja a gerincet, gilisztaként tekerőzni, a parti homokszoborból kifutót.
Görcsösen fetreng az üde, de jajongó füvön.
„Elég lenne, ha ujjbegyével megérintene… Hogy kigyógyulj tévelygéseidből. Hogy magad mögött hagyd ezt a zavaros veszélyérzetet. Kitalált pózok, bűnök szertelenségeit.”
M. különös pillantással nyugtázza a fiú sátáni vigyorát. („Mint akit váratlanul megcsapott a bűntudat előszele” – gondolja jóhiszeműen.)
L. hetykén veti oda a szüzességével megkívánt »öreg« Múzsának: „Sose irigyeld a normálisokat!”
S már életnagyságban kígyózik lelki szemei előtt a homokszoborból kifutó gerinc.
Az özvegy, kezében újságlepedőkkel, a megújuló széllel hadakozik.
„Európa túlzó, egzotikus megoldásokat kínál nekünk – mondja fennhangon. – Pádova után Belgrád! A mi bűnünk is, igaz, habár a döntés a győztesek kezében van mindig.”
„Hát igen! Állítólag Károlyi pacifizmusának isszuk a levét.”
„Az önhittségének… – Frau Málcsi nem hagyhatja ki, persze, a politikai kravall asszonyokat csábító poénját: – No meg Katinkája hisztériájának!… A magyar küldöttséget fogadó antant haderők parancsnoka, valami francia, amikor meglátta, hogy a Belgrádba siető Károlyi a budapesti csendháborításban jeleskedő Katonatanács bűnözőként közismert fejét is magával vitte, gúnyosan jegyezte meg a magyar grófnak: »Hát ilyen mélyre süllyedtek?« – Szeme elé tartott tenyerével is hunyorogva az erős napsütésben. – Ha a Monarchia megbízottjával ültek volna le tárgyalni, a belgrádi frontszakaszon nem került volna sor erre a megalázó, külön fegyverszünetre…”
A fűtött hangú vallomás jobban elkábítja L.-t, mint a fantázia meredek ösvényén egyensúlyozó osztrák nő büszkesége… Ámde hogyan is lehet a halott ország dermedt húsát a dús keblű Málcsiéval együtt emlegetni! Gusztustalan gondolni is rá, még hogyha, ahol átutaztak – s főleg az emlékezetükben – minden egyes fűszál, cserje is az ellenségtől volt letarolva!
Gyöngédség helyett hirtelen mintha brutális éhség ragadná magával. („Rablás, terror, vér, hazugság!… amúgy sem férnek bele egy a Nyugat ízlését követő költeménybe.”)
A jambus tiszta lejtését követve, gyanútlanul, különben már sikerült összetörnie a szeretet keresetlen szavait. Versírás közben nemegyszer tűnődött el ostobán azon, hogy milyen lehet vajon a megszállók éhségérzete?! („Hiába: a gyengébb mi vagyunk. Én vagyok!”)
M. mosolya most őszintének tűnik, szinte kiszolgáltatva magát az ő ragadozó képzeletének.
Az asszonyi öl meghittségét keresi. (A pesti kávéházakban manapság nincs, nem lehet, ilyen biztos rejtekhely, ahová egy magyar poéta lehajthatná fejét).
Ez az ösvény az erdőbe visz.
Ahogy a könnyű szélben az ágak egymáshoz koccannak, az újdonsült naiv szerelem szavai ezt sugallják:
„Képtelen gondolat, tudom, érzem, hogy csak tiszta, őszinte lelkeknek lehet joga az alkotáshoz.”
A szőkeség mintha őszülő csíkot takarna az ondolált női frizurában.
„Feltétel nélkül szeretem – gondolja L. –, s a szeme mióta már csak engem néz, keres. Aljasság volt részemről felcsigázni benne a szunnyadó életösztönt?”
Ki nem állhatta a magakellető érzelgősséget. Most erkölcsi válságba jutott.
„Valahányszor magyarázatba kezdek, belesülök, csak a mutáló vagy enyhén tudálékos hangomat hallom. Egyvégtében fecsegek, a hűségről, s közben a legocsmányabb kaland jár az eszemben. Hogy hogyan tudnám lépre csalni?… Kézirathalomban, könyvek tömkelegében vájkálok, turkálok; valójában kegyetlen ízléstelenséggel tépném le róla a ruhát, hogy belevájjak /r/omló húsába. A lába közé szúrjak… Hova?! A lelke közepébe.”
Mikor fölébred, az ágyneműt szennyesnek érzi; máskülönben a szándéka változatlan. „Tiszta.” Benyit M. hálószobájába. De csak annyit jegyez meg unalmat színlelve:
„Ez a sok hervadó növény, hajdan még buja tenyészet. Valami csoda kéne, hogy tartósítsa őket… legalább az agy.”
Leül az ágy szélére, a nyikorgás cseppet sem feszélyezi. M. meg se mer mukkanni közben; enyhén bandzsítva, zavartan vár, s figyel az ártatlan folytatásra:
„Hiszen az anyag felbomlása, rothadása még nem méreg.”
Másodszor is föl fog ébredni. Az kiábrándítóbb lesz, mint a természet pazarlása.
(„Szerencse, M. nem látott felriadni, hogy megtudja, milyen gonosz vagyok. Férfi. Bandita.”)
November záporoz majd, zokogva. A tócsák térképe zivatarba fullad – még hogyha Gráfék villájáig nem is hallszik el az Óriás Gépezet fogaskerekeinek csikorgása; nem jut el idáig legfeljebb egy szakadozott üres tölténytáska, vagy néhány bosszút-tévesztett golyó.
Egyszer tán, valaha még, a megbocsátó, hazug hit képes lesz reneszánszfénybe emelni az emberi magány jelenéseit.
Kétség lüktet agyában. Baudelaire szöges övet hordó, szőrcsuhás vértanújaként is merő képtelenségnek tűnik kijátszani az Idő végzetét… Igaz, még messze a rontás.
Ha a mámor esztelen vadsága nem is, de Szabó Lőrinc becsvágya (az emlékezet ihlete) túlnő egy emberöltőn.
Mielőtt minden örökre megállna.
2008. február 27.
