Forradalomnak hittem azt, amit csináltam: 2/2

 

Közben karácsonykor országosan is és Nagyváradon is megalakult az RMDSZ.

Én kapcsolatot tartottam a váradi magyarsággal. Életem egyik legnagyobb élménye, hogy amikor a városháza előtt emberek voltak, amíg a szem ellátott, valaki kilökdösött az erkélyre, hogy mondjak egy beszédet magyarul. Megvan ez a szöveg. Azt mondtam el, hiszek abban, hogy a szabadság végre meghozza az egyenlőséget is. Hogy ebben reménykedni lehet, hogy Tőkés László és Domokos Géza egyenlő partnerként Iliescuval gründolják az új hatalmat. Kicsit félreértették a szerepemet akkor. Nagy Béla volt akkor a legaktívabb itt a megyében, Varga Gabi lakásán volt a főhadiszállás. Hajni sokszor csinált nekem rántottát, mert átjöttem a megyei tanácstól, hiszen közel volt, kaptam egy rántottát, és megbeszéltük az éppen aktuális helyzetet. Tőke Csaba járt még oda.

 

Jöttek, hogy hagyjam jóvá az RMDSZ megalakulását. Mondtam, nem kell jóváhagynom. Szabadság van. És ezt nem hitték el nekem, hisztérikusan nekem álltak, hogy én nem akarok segíteni. Hát nem kellett jóváhagyni. Később persze, mint egyesületet, be kellett jegyezni. Viszont büszke vagyok arra, hogy komoly részem volt az RMDSZ-székház megmentésében. Mert az RMDSZ meg a mideszesek elfoglalták a Teleki utcai volt pártiskola épületét, ami ma református püspöki palota. De a katonaság hirtelen úgy döntött, nekik is kellene egy ilyen főhadiszállás, mert nekik is nagyon szar az irodájuk. El akarták foglalni. És akkor én cirkuszoltam, mondtam, fogok Bukarestbe szólni, felhívom Domokos Gézát. Végül nem vették el. Persze lehet, hogy más oka is volt. A tanácsban több napon keresztül volt erről szó, mert ez egy stratégiai épület volt.

 

December 22. után a Fáklyá-sokkal mikor beszéltél először?

Miután a szerkesztőségben hiába próbáltam beszélni bárkivel is, 22-én este felrendeltem a két főszerkesztőt. És azt mondtam, megjelenik a lap. Az első lapszámba írtam egy beköszöntő vezércikkszerűt. Azután többször konzultáltunk, a Crişaná-sokkal is. Rám akkor úgy tekintettek, mert ahhoz voltak szokva, hogy én voltam a Săndulescuné. Közben elkezdtem Varga Gabival, Csabával, másokkal szervezni, hogy hogyan tudnánk behozni az Ady kört, hogy tudnánk a régi gárdától megszabadulni. Biztos voltam benne, hogy addig nem lehet sajtót csinálni, ameddig nem jönnek új emberek. Ezt szerveztük. A Fáklyá-sokkal nem nagyon foglalkoztam, azzal foglalkoztam, hogy jöjjenek új emberek. Ezt egyedül nem tudtam volna megcsinálni, ahogy másutt sem tudták. Jött ugyanis egy nagy papírmizéria, a szekunak volt a dolga, hogy ellehetetlenítse a sajtót azáltal, hogy nem ad papírt. Hortobágyi Zoltán szolnoki újságíró barátomnak köszönhetően a szajoli papírgyár meglátogatott, s kérdezték, mi a gondunk. Mondtuk, nincs papír. Hamarosan a Romană utcán megállt egy pótkocsis teherautó, tele papírral. Már nem tudom, hány ilyen fuvart hozott össze Zoli. Közben ügyesek voltak a kollégáink is, beültek az autóba, elmentek a papírgyárba. Azzal tudtunk másképpen fejlődni, hogy lett pénzünk. Az pedig úgy lett, hogy az újság árát felemeltem 50 baniról három lejre. (Ellenőrizni kellene egy kollekcióban!) El tudod képzelni, hogy mit jelentett, mikor már negyvenezer példányban jelentünk meg naponta! Elmondtuk azt is, hogy ez az előfizetőket nem érinti, de aki úgy gondolja, hogy támogatni akar bennünket, az bejöhet a szerkesztőségbe, és kifizetheti a különbözetet.

 

Először azt hittük, bejön néhány ember, de kialakult egy hosszú sor. Gyorsan kiültettük a lányokat a folyosóra, végül három asztalnál fogadták az előfizetőket. Naponta jöttek, és hozták az emberek a különbözetet. Senki nem kényszerítette őket. Ez valami fantasztikus érzés volt. Így lett sok pénzünk. Ebből tudtunk papírt venni, megcsinálni a Kelet–Nyugatot, egy időben több tucat újságíró dolgozott nálunk. Nem akartam kirúgni senkit a régiek közül, de azt éreztettem, aki tud, menjen nyugdíjba. És elmentek.

 

(…)

 

A Bihari Napló hamarosan a romániai magyar sajtó egyik legfontosabb orgánuma lett. Sokan irigyelték is, hogy leginkább Nagyváradon tudta a sajtó átlépni önmaga árnyékát, volt néhány lap, ami gyakorlatilag ugyanúgy nézett ki, mint előtte.

Én ezt két dolognak tulajdonítom. Az egyik, hogy nagyon komoly kapcsolata volt az Ady körnek az újsággal, tehát volt egy szellemi hátország, amelyet pillanatok alatt mozgósítani lehetett. Nem nagyon tudta mondjuk Tóth Ági, hogyan kell riportot írni, de megérezte, tehetséges volt, és megtanulta percek alatt. A másik, hogy sikerült megoldani az anyagi hátteret, továbbá mivel egy frusztrált helyzetből kerültem én oda vezetőnek, nagyon radikális változást mertem csinálni. Másutt többnyire azok maradtak, akik voltak. Nem volt radikális vezetőváltás.

 

Beszéljünk a Kelet–Nyugat megszületéséről is. Az, hogy a napilap sikeres volt, az rendben van. De Nagyváradon hetilap vagy folyóirat kiadásának sem tradíciói, sem személyi feltételei nem voltak. Hogyan született a lap gondolata, illetve miben látod a sikerét túl azon, amit a napilappal kapcsolatban elmondtunk? Adott pillanatban magasabb volt a példányszáma, mint az Élet és Irodalomnak, szakmai elismertsége is vetekedett a legfontosabb budapesti irodalmi-kulturális periodikákéval.

Ugyanoda vezetem vissza, hogy még mindig maradt az Ady kör tagjai között, az író emberekben annyi energia és alkotókedv, hogy jutott erre a lapra is. Nem merült ki a napilapban. A napilap nem is tudott mindenkit felvenni, és én mindenkit oda akartam hozni. Akiről úgy gondoltam, hogy tud Váradon írni, azt oda akartam hozni, mert volt pénzünk rá, volt lehetőség, miért ne hoztam volna? A másik, hogy bennem volt egy olyan ambíció, hogy ha nem mehettem A Héthez, akkor megcsináljuk itt Váradon A Hetet. Ugyanolyan szellemiségű lapot akartam csinálni, mint amilyet én láttam, megismertem, megtanultam, amikor Huszár Sándor volt a főszerkesztő, Horváth Andor a főszerkesztő-helyettes. Azt gondoltam, egy ilyen szellemiségű lapot csináljunk. A másik modellem pont az Élet és Irodalom volt, egyetemistaként Bukarestben minden héten olvastam. Én egy elvetélt irodalmár vagyok. Ez a korszakom az antológiám megjelenésével lezárult, de mondhatom, hogy képzett olvasó lettem. Ugyanakkor szerettem volna azt, hogy magas szintű újságírói produktumok legyenek benne. Az Élet és Irodalomban imádtam az utolsó oldalon a riportokat. Azok a szocioriportok ma is megállnák a helyüket. Azt gondoltam, ilyet én is tudnék csinálni, próbáljuk meg. A Kelet–Nyugatnál azt szerettem volna – és ez egy érzékeny pont –, hogy tényleg legyen egy olyan főszerkesztője ennek a lapnak, akit irodalmi kvalitásai, tekintélye is predesztinál erre; megvan a szervezőképessége, és tudja, hogy kell újságot csinálni. Akkor még nem nagyon tudták az emberek, hogy kell újságot csinálni. Tőke Csabára gondoltam, csak sajnos ő már nem tudott teljesen azonosulni ezzel. Nem tudta abbahagyni az önpusztító életmódot.

 

Nem lett volna jobb, ha ő a napilapnál marad?

Hát, nem tudom. December 22-én elkezdődött egy olyan szakasz az életemben – 1990 júniusáig tartott –, hogy egyszerűen nem emlékszem, hogy a gyermekeim mit csináltak. Éjjel-nappal bent voltam. Ez akkora igénybevétel volt. És erre Csaba már nem volt alkalmas. Csaba felelős szerkesztője volt a lapnak, a fáma főszerkesztőként emlékszik rá, le is írták sokan rosszul. Azért is én lettem a főszerkesztője a Kelet–Nyugatnak, mert nekem volt olyan kapcsolatrendszerem, hogy komoly szerzőket tudtam behozni. Ezeket személyesen ismertem, és kellett hozzá, hogy főszerkesztőként kérjem őket. Amikor az első szám kijött a nyomdából, Csabával elmentünk megünnepelni, hát sírtunk. Csabának is megfelelt ez a dolog, mert ő is tisztában volt azzal, hogy mekkora munkát igényel egy ilyen lap, mekkora kulimunkát; nem csak arról van szó, hogy ki írja a legsziporkázóbb poént a cikk végére, amiben Csaba utolérhetetlen volt, hanem 99 százalékban arról szól, hogy hogyan szervezed meg a munkát. Meg hogy szerzel papírt, hogy oldod meg a terjesztését. A legenda szerint volt, aki nagyon sok pénzt keresett azzal, hogy megvásárolt 500 példány Kelet–Nyugatot minden csütörtök reggel, felszállt vele a vonatra, elment Pestre, a Nyugati aluljárójában eladta délig valami eszméletlen forint áron, és az esti vonattal hazajött. Egy autót vett belőle. Huszonötezer példányban jelentünk meg, ez el is fogyott az első időkben.

 

Mi volt az oka annak, hogy e fantasztikus indulás után bő egy év múlva nagyot zuhant a lap?

Azt hiszem, nem volt bennünk elég spiritusz. Az újdonság ereje is lecsengett egy idő után. Az emberek hozzájutottak más folyóiratokhoz, akkor már bejöttek a magyarországi lapok is. Talán mi sem tudtunk olyan színvonalat produkálni.

 

Neked is sok volt két lapot vinni tiszta erőből?

Biztos. És elapróztuk az energiáinkat. Pontosan azért, mert emellett beindult a Szemfüles, ami egy fantasztikus gyereklap volt. 15-20 ezer példányban jelent meg. Elindult a Direct. Jöttek új kihívások. Látták, megcsináltuk jól a Bihari Naplót, utána kihoztuk a Kelet–Nyugatot, ami nagyon szépen sikerült, köszönhetően Ujvárossy Laci keze munkájának is. Kihoztuk a Szemfülest, Csoóri Sándor segítségével az első számokat Pesten nyomtuk. Azzal is foglalkozni kellett. Kitaláltuk a nagy egymásnak feszülésben, hogy juttassuk el a románokhoz, hogy mit akarnak a magyarok. Kapóra jött Moldovan Ghiţa5, aki kiváló műfordító volt, és megcsináltuk a Directet. Tehát jött egy ötlet, és megcsináltuk rá a lapot. Így ment. Átvettük a Majomszigetet. Volt egy csomó lapunk. A Directhez kapcsolódóan sok fenyegetést is kaptunk, egyszer kővel dobták be a szerkesztőség ablakát.

 

Rövid időn belül kisebbfajta médiabirodalom alakult ki.

Az, és a korona a tetejére az Erdélyi Napló volt, amit valószínűleg nem kellett volna elindítani. Láttuk, hogy vannak olyan dolgok, amelyek túlmutatnak a megye határain, a Romániai Magyar Szó meg nagyon gyenge volt. Nem változott a hangneme sem. Azt gondoltuk, vigyük ki az általunk képviselt friss szellemet Váradról, ez viszont anyagilag megroppantotta a kiadót. Az országos terjesztés – hat autóval kellett vinni, hajnalban a nyomdából indultak különböző útvonalakon – nagyon költséges volt. Szétforgácsolódtak az erőink. És nem akarok senkit bántani, de ahogy én elindítottam ezt a lapot, az a szellemiség, amit én gondoltam, hogy ez kozmopolita lap legyen, nem érvényesült. Azt is írtam meg, hogy Várad Budapest és Erdély között viszi-hozza az értékeket. Én ezt akartam erősíteni. Nem sikerült keresztülvinnem, mert sajnos a szerkesztőkben egyfajta belterjességre való törekvés volt. Nem fogadták ezt el. Nagyon váradivá tették a lapot, amikor én meg kiszálltam, akkor látszott, hogy teljesen provinciális lett. Mert nem szerették behozni a kolozsvári írókat, a marosvásárhelyi írókat, székelyföli írókat, nem foglalkoztak azzal, hogy Budapestről kapjunk anyagot, hanem egymás közt oldották meg.

 

Mivel korábban a váradi szerzőknek nem igazán volt publikálási lehetőségük, szemben egy kolozsvári vagy vásárhelyi szerzővel, ez valamiféle természetesen nyomás is lehetett.

Úgy gondoltam akkor is, most is, hogy a te versed akkor lesz igazából elismert vers, ha mellette van egy Szilágyi Domokos-vers. És összemérheti az olvasó. Indig Ottó esszéje is akkor lett volna jó, ha mellette mondjuk Kántos Lajos is ír. Én azt gondoltam, hogy ezzel felhozom a váradiakat. Beviszem egy szellemi körforgásba, amiben nem voltak benne. Így kellett volna bekapcsolódnunk. A Váradban látom megint ezt a törekvést, de ez sokáig hiányzott. Amikor 1991-ben széthullt a kiadó, akkor ez a szemlélet elvesződött. Vagy nem volt rá lehetőség, de igény sem.

 

(…)

 

Lehet, hogy e sok emberből álló csapat mégsem volt olyan erős? S ne tagadjuk, többek esetében az alkohol szerepe sem volt lebecsülendő. Egy másik akadályozó tényező lehetett a szakképzettség hiánya is. Ehhez a nagy feladathoz nem volt meg a kellő szakértelem, ugyanakkor az sem biztos, hogy mindenkiben volt akkora tehetség, mint amekkorát gondolt, gondoltak róla.

Ez mind igaz, amit te mondasz. Persze, ha sok embert veszel fel, ott is kellene érvényesüljön a szelekció, de mire ezt érvényesíteni tudtuk, már nem voltunk olyan erős intézmény. Kellett volna mennünk két-három évig, és akkor lemorzsolódnak azok, akik nem alkalmasak. De akkor már nem voltunk elég erősek. De ma is úgy gondolom, tehetségesebb volt ez a csapat annál, mint amit kihozott magából. Valószínűleg azért nem hozott annyit ki, mert nem volt benne elég önbizalom. Nem merte magát megmérni a kolozsváriakkal, a budapestiekkel, a bukarestiekkel.

 

Közben kilencvenben a médiabirodalom elindulása megölte az Ady kört.

Az Ady kör ellenzéki volt, és az ölte meg, hogy megszűnt a hatalom, aminek az ellenzése volt. És volt más megnyilvánulási lehetőség. Nekem kudarcélményem, hogy nem tudtunk annyit kihozni magunkból, amennyi bennünk volt. Volt egy belterjességre való hajlam. Például Szilágyi Ali, ha azokat ontotta volna, amiket most kihoz magából, már az egy oszlopa lehetett volna a lapnak. Mellé tettünk volna egy-két jó riportert, akik hozták volna a szocio- és dokumentumriportokat, behoztunk volna még verseket, prózát, irodalomkritikát. Az is lehet, hogy mi bukásnak éltük meg, hogy visszament a példányszám huszonötezerről ötezerre, de a huszonötezer volt irreális. Ezt is bele kell számolni. Lehet, hogy nem is volt ez akkora bukás.