Itt a világháború: 2/2

 

 

1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. Július elején a nagyváradi ezredek – közöttük a 4. honvéd gyalogezred – egy nagy hadgyakorlaton vettek részt. A hadgyakorlat összefüggésben lehetett a merénylettel, bár ezt így nem fogalmazták meg.

 

Az egyik helyi napilap július 12-én egy rövid hírben számolt be a hadgyakorlatról: „A Nagyváradon állomásozó ezredek hadosztály- és hadtestgyakorlatokon vesznek részt. A nagyváradi 20. honvéd gyaloghadosztály, amelynek parancsnoksága alá a 4., 5., 32. és 12. ezredek tartoznak, az idén részt vesz a temesvári hetedik hadtest zárógyakorlatain.

 

A nagyváradi 4. honvéd gyalogezred augusztus 5-én kezdi meg a nagygyakorlatokat. Ezen a napon vonulnak be a behívott tartalékosok. Augusztus 15-ig Nagyváradon végez század-, zászlóalj és ezredgyakorlatokat. Első állomása Bokszeg-Bél, azután pedig Világos környékére vonul az ezred. Onnan dél felé, Temes megyébe indul, ahol a hetedik hadtest zárógyakorlatain vesz reszt. Utolsó gyakorlati nap augusztus 31.

 

A nagygyakorlat befejeztével a katonák vonattal térnek vissza Nagyváradra és másnap, szeptember elsején megkezdik úgy a behívott tartalékosok, mint a kiszolgált tényleges állománybeli katonák leszerelését.”5

 

A hadgyakorlatot felülírta a történelem. Augusztus 31-én nem az utolsó gyakorlati napot tartották, ahogy azt eltervezték, akkor már a fronton volt a 4. honvéd gyalogezred, ahol élesben alkalmazhatták mindazt, amit a hadgyakorlaton tanultak…

 

De térjünk vissza a július havi eseményekhez.

 

„Háború!” ezzel az öles betűkkel szedett címmel jelent meg 1914. július 26-án a Nagyváradi Napló vezércikke. Tudatják benne, hogy a szerb kormány előző nap délután öt óra ötven perckor adta át válaszjegyzékét báró Giessl osztrák–magyar nagykövetnek. A válaszjegyzéket nem tartották kielégítőnek. Báró Giessl nyomban elutazott Belgrádból. A válaszjegyzékből kitűnt, hogy Szerbia nem teljesítette a Monarchia kemény követeléseit.

 

Az említett újság első oldalának alján az állt: „Éjjel 12 órakor kitört a háború. A monarchia katonái átvonultak Szerbiába…”6

 

Másnap már a VII. hadtest mozgósításáról számoltak be a lapok, s ezen belül a nagyváradi 20. honvéd hadosztály, illetve a 4. honvéd gyalogezred hadba szólításáról is.

 

A mozgósítást elrendelő táviratot Eleméry Ferenc, a polgármesteri hivatal katonaügyi tanácsosa olvasta fel július 27-én hajnali 4 órakor a városházán összegyűlt újságírók előtt. „Lovasrendőrök fogják szétvinni a város minden részébe a vörös és zöld plakátokat. Huszonnégy órán belül be kell vonulnia mindenkinek, aki a hetedik hadtesthez tartozik”– így szólt a parancs.7

 

A Szerbia elleni hadüzenetet leközölte a Nagyváradi Napló július 29-i száma:

 

„Ő császári és apostoli királyi Felsége 1914 évi július hó 28-án kelt legfelső elhatározása alapján a mai napon a szerb királyi kormányhoz francia nyelven hadüzenetet intézett, mely magyar fordításban így szól: Mivel a szerb királyi kormány ama jegyzékre, mely részére Ausztria–Magyarország belgrádi követe által 1914. évi július hó 23-án átadott, kielégítő választ nem adott, a császári és királyi kormány kénytelen maga gondoskodni jogainak és érdekeinek védelméről és ezen célból a fegyverek erejéhez fordulni.

 

Ausztria–Magyarország ennélfogva a jelen pillanattól kezdve Szerbiával szemben hadiállapotban levőnek tekinti magát.

 

Ausztria–Magyarország külügyminisztere: Gróf Berchtold s. k.”8

 

A Monarchia szentpétervári követe augusztus 5-én az orosz külügyminiszter tudomására hozta, hogy országa Oroszországgal szemben hadiállapotban levőnek tekinti magát. A hadüzenetet az Osztrák–Magyar Monarchia és Szerbia közti konfliktusban Oroszország fenyegető magatartásával magyarázta, illetve azzal, hogy e konfliktusból kifolyólag Oroszország megnyitotta az ellenségeskedéseket Németországgal szemben, s minek következtében Németország az említett hatalommal szemben hadiállapotban van.9

 

1914. augusztus 6-án Ferenc József királyi szózattal fordult a hadsereghez, s ezt a másnapi újságok első oldalon közölték.10

 

Az események hatására Rimler Károly polgármester augusztus 12-én a városi közgyűlésen jelentést terjesztett be a helyi mozgósítás lefolyásáról és a nagyváradi behívott katonák családtagjainak segélyezése érdekében megindított akció eredményeiről.11

 

Ekkor már a 37. és 101. gyalogezredek Váradon állomásozó zászlóaljai hadba vonultak. Egyébként a 37. császári és királyi közös gyalogezred itteni zászlóalját a mozgósítás elrendelése után Óbecsére helyezték át, s helyére a nagyváradi várba a péterváradi 70. közös gyalogezred pótzászlóalja került.12

 

 

A nagyváradi 4. honvéd gyalogezred katonái a mozgósítási parancs alapján 1914. augusztus 22-én indultak el az északi frontra Ránffy Zsigmond ezredes vezetésével. Az I. zászlóalj parancsnoka Kratochvil Károly alezredes, a II. zászlóaljé Balogh Barna alezredes, a III. zászlóaljé Reviczky László alezredes volt.13

 

A másnapi váradi újságokban egyetlen tudósítás sem jelent meg az eseményről, annak ellenére, hogy a honvédeket ünnepi külsőség mellett maga Rimler Károly polgármester búcsúztatta.

 

A Nagyváradi Napló helyettes szerkesztője, Antal Sándor Bevonult tegnap Nagyvárad a históriába címmel írt a háború várható szörnyűségeit figyelmen kívül hagyó, naivan lelkes, mámoros hangú vezércikket:

 

„Bevonult tegnap Nagyvárad a históriába és olyan emléket állított magának, amelyet rozsda ki nem marhat, vízár el nem moshat, amelyet mint legdrágább kincsünket fogunk örökbe hagyni a késő nemzedékeknek. Nem látunk le a késő jövendő méhébe, de azt bizonyossággal tudjuk, hogy mindenki, aki utánunk következik, irigyelni fog bennünket azért, hogy mi a tegnapot átéltük.

 

Testvér, aki láttad tegnap Váradot, légy büszke arra, hogy itt születtél. Ha valamikor merted gondolni, hogy Várad népe hitetlen, cinikus, ha hitted, hogy itt rossz emberek is vannak, ha képzelted, hogy olyanok is vannak itt, akik gyűlölik egymást: akkor tarts penitenciát.

 

Mert tegnap az őszinteség napja volt, tegnap láthattad Váradnak szívét az utcán, hallhattad a világ legszebb muzsikáját: Várad szívének dobogását.

 

És tanúságot tehetsz afelől, hogy ott voltunk mind, fiatalok, öregek, nők és férfiak. Valamennyien egyek voltunk, szíveinkben egyformán égett a hazaszeretet lángja, szemeinkben a lelkesedés tüze és a meghatottság könnycseppjeinek ragyogása. Olyan volt Várad tegnap, mint mikor az anya elbúcsúzik attól a fiától, akit a legjobban szeret, akire a legbüszkébb, aki az ő becsületének védelmére indul harcba.

 

A győzelem előestéjének ünnepi mámora remegtette meg Várad szívét. A mi katonáink, a váradi fiúk indultak a csatába, akiknek a szívét a mi vérünkből való vér dobogtatja. Váradi anyák gyermekei vonultak hadba, büszkeségtől kipirult orcával, az erejében és bátorságában bízó férfiú határozott lépéseivel, az igaz ügy diadalába vetett megingathatatlan hittel és a feltétlen győzelem tudatával.

 

Testvér, ha láttál tegnap könnyező apákat, anyákat, akkor tudod, hogy a szülői büszkeségnek, a paroxizmussá magasztosodott hazaszeretetnek könnyeit láttad?

 

Ugye büszke vagy a mi katonáinkra? És ugye nem fogsz többé mosolyogni a váradi közkatona panganétáján?

 

Mert tegnap óta esküszöl arra, hogy szabadságunk, kultúránk, életünk, jövendőnk, apáink síri nyugalma és leányaink becsülete attól függ, hogy milyenek a váradi katonák, hogy tudnak-e bánni a bajonettel meg a puskával. Ugye tudod, hogy nem kis méltóság a váradi katonáké? Tudod, hogy ők, akiktől tegnap elbúcsúztunk, fölesküdtek, hogy miértünk, a hazáért nagyobbak lesznek, mint egy ember.

 

Hogy fáradt, erőtlen, éhes sohase lesz, hogy az emberfeletti ember minden erejével, akár lehetséges, akár nem, le fogja győzni országunk, fajtánk, királyunk ellenségeit. A váradi fiú előtt nem lesz vagy-vagy, mert győzni kell.

 

Halálon vagy életen át, vérző sebekkel és szomjúságtól tikkadó torokkal előre rontva használni fogják a szuronyt meg a puskát és győzni fognak, mert győzni kell.

 

Győzni kell, mert volt anyád és örömöd a múltban. Győzni kell, mert van gyermeked és kívánod a szabad jövendőt. És ezt a győzelmet a nagyváradi fiúk szerzik meg neked. Testvér, légy büszke a nagyváradi katonákra!

 

A. S.”14

 

Antal Sándor a világháború elejére jellemző általános lelkes hangulatnak megfelelően írta meg hazafias cikkét. Akkor még nem gondoltak, nem is gondolhattak arra a mérhetetlen szenvedésre, amit a katonáknak el kell majd szenvedniük a Doberdói-fennsík védelmében, nem is beszélve a sebesültek és a hősi halottak sokaságáról. Hogy a katonák hozzátartozói a búcsúztatás során könnyeztek, az nem lehet kétséges, de „a meghatottság könnycseppjének ragyogását” nem a lelkesedés tüze okozhatta, ahogy azt a cikkíró állítja, hanem a féltésé és a félelemé. Antal Sándor valóságos látnoki módon emlegette a katonák várható fáradtságát, erőtlenségét, éhségét, szomjúságát, vérző sebeit, de mindezek ellenére – tette hozzá – akár lehetséges, akár nem, le fogják győzni az ellenséget. Ez valóban így is történt, a csatákat megnyerték, de végül a háború mégis vesztes lett. Igaz, nem a váradi négyes honvédek miatt. Ők áldozatot nem kímélve hősiesen helytálltak mindvégig.

 

1914. augusztus havának vége felé a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred katonáit Galíciába, az északi front felé vitte a vonat.

 

Közvetlenül elutazásuk után az egyik helyi napilap újságírója leírta, hogy útközben a honvédeket a vasútállomásokon lelkesen fogadták, jól tartották a tiszteket és legénységet étellel, itallal, szivarral, cigarettával, no meg elárasztották őket egész virágerdővel. A leglelkesebb fogadtatásban a debreceni pályaudvaron volt részük, ahol hosszabb ideig időzött a vonat. Cigányzene szólt a tiszteletükre, mire a honvédek a tisztekkel az élen táncra perdültek a peronon levő leányokkal, asszonyokkal. Mintha megérezte volna a cikkíró is a látvány abszurditását, mert így folytatta: „Szívünkből kívánjuk, hogy derék honvédeink ily jó kedvvel jöjjenek majd hazafelé is, ha segítettek Ázsiába kiverni a muszkát!”

 

Ebben a cikkben közölték a nagyváradi honvédek állítólagos nótáját is, amely I. Petar Karadordevic szerb királyt vette célba: „A váradi utcán véges végig / A honvédek mennek a csatatérig / Reszkess Petár, ha mi odaérünk, / A fejedet egy petákért nem cseréljük. // Hűvös, lombos hely a mi kaszárnyánk / Onnan jöttünk, mert a király várt ránk; / Ne félj jó királyunk, ameddig minket látsz / Paprikás lesz, gulyáshús lesz minden vad rác.”15

 

A vasútállomásokon való ünneplések sem feledtethették azt, hogy az ezred úti célja a Dnyeszter folyó környéke…