Az írásban a szabadságot szeretem

 

Szilágyi Aladár: Legutolsó információ, amit személyedre vonatkozóan kaptam: április 17-én elnyerted a Litera irodalmi portál Duna-legendárium című pályázatának díját. Hallhatnánk erről néhány szót?

 

Németh Gábor: Van az a mesemotívum, hogy „visszajött a répa”, minden állat továbbajándékozta, és a végén visszakerült oda, ahonnan indult: a nyúlhoz. Ha jól emlékszem, ezt a játékformát – főszerkesztőként – még én találtam ki a Literánál. Van egy tematikus pályázat, meghívnak tíz-tizenkét „profi” prózaírót, az úgynevezett profik írásait egyetemista diákokból álló zsűri bírálja el, az úgynevezett tehetségkutató pályázatot pedig egy hozzáértő szakmai zsűri. Így született egy Mátyás királyról szóló antológia például, az idén pedig a Duna-legendárium. Az volt a felkérés, hogy találjunk ki kortárs legendákat, olyan történetet, ami ebbe a fogalomkörbe tartozhat, mindenképpen kötődik a Dunához, lehetőleg a Duna budapesti szakaszához. Én a Szent Gellért-legendát aktualizáltam. A sors iróniája, hogy egy gyönyörűséges retró biciklit nyertem, de nem tudok biciklizni…

 

Sz. A. Jó, hogy nem egy talicskát nyertél…

 

N. G. Az jó lett volna, mert egy bizonyos életkor után az embert haza lehet tolni…

 

Sz. A. Bár egész életművedet nem ismerem, olvastam ezt az opusodat. Jó volt avégett, hogy megízleljem írói világodat. Nem egy nagylélegzetű írás, de rendkívül gazdag. Egyrészt mindenféle utalások, átfedések a témára vonatkozóan, s azokon túl az elmaradhatatlan kiszólásaid-beszólásaid is benne vannak, nem beszélve arról, hogy megannyi szleng, „kültelki fordulat” szövi át a szövegedet. Hogy jött ez össze?

 

N. G. Lehet, furcsán fog hangzani, de egyfajta félelem működteti: nehogy ledermedjen vagy nagyon fölvegye valamelyik lehetőségét. Sokszor történik meg egy-egy szöveggel, amit olvasok: látom, hogy a szabályai „készen vannak”, s utána egyféle tehetetlenségi erő mozgatja e szabályoknak megfelelően, és a dolgok rendje és módja szerint… befejeződik. Én azt szeretem, amikor a szövegek kijátsszák egymás ellen a különböző elvárásrendszereket, a lehetőségeket. A szabadságot szeretem elsősorban az írásban, ami formai értelemben e regiszterváltásokban jelenik meg, amiket te is észrevettél.

 

Sz. A. Prózai poétikádban a metafora meghatározó elem, amiből lebontod vagy kibontod a témát. Úgy viselkedtél ebben az írásodban, mint egy… sündisznó, aki meghempergőzik az avarban, felszed almát, száraz falevelet, miegyebet, s az mind bekerül valamilyen varázslatos formában a szövegedbe. Nem?

 

N. G. Abszolút így van, ezt tökéletesen elfogadom. Egyrészt imádom a sündisznókat, egy kertben lakom, és nagyon bírom őket, másrészt nagyon pontos, amit mondasz: az anyag tekintetében nincs egyfajta sablon. Most Erdély Miklós jut eszembe, vagy Jozef Bais, akiknek a művészetében közös vonás, hogy az úgynevezett „nemtelen” anyagokat használták. Olyanokat, amiket korábban komoly művész nem vett igénybe, mint a kátrányt, a filcet vagy a közönséges krepp-papírt, sztaniolt. Mert a struktúra, amit létrehozol, az emeli meg, teszi le, vagy ragyogtatja föl egy másfajta szerkezetben. Ez nem kizárólag huszadik századi ügy, ha jól tudom, a középkorban a táblafestők még a szart is használták.

 

Sz. A. Tehát nem csupán posztmodern fenegyerekeskedés ez?

 

N. G. Szerintem nem. Most hosszú lenne elmesélni, milyen kontextusban, a költő Lackfi Jánossal beszélgettem úgy, hogy én voltam az újságíró, és ő az interjúalany. Azt kérdeztem, miként van ez az ő költészetében, hogy a hétköznapi élet legapróbb momentumai is meg tudnak egy kicsit emelkedni. Azt válaszolta, Assisi Szent Ferenctől megkérdezték: miért tesz el, miért őriz meg mindenféle fecnit, papírdarabot, amin szöveg van. És azt válaszolta – s ez nekem nagyon tetszik –: vagy rajta van Isten neve, vagy legalább abból egy betű. Ez gyönyörű, nem? A gesztus, hogy bármihez hozzá lehet nyúlni, és mindent szabad, ez látszólag paradoxon, klasszikus posztmodern gesztus. Akik a posztmodernet elfogadták egyfajta vezérelvnek, azt hangoztatták, hogy „mindent lehet.” Az „everything does” elvét gyakran félre szokták érteni, holott nem egy szabályrendszer felszámolását jelenti, hanem azt a szabadságot, hogy bármihez nyúlhatsz a tradícióban is, a kortárs törekvésekben is.

 

Sz. A. Nemde, mindebben megvan az alkotói felelősség is, hiszen vissza szoktak élni vele?

 

N. G. Persze, jó esetben úgy szoktunk gondolni a szabadságra, mint aminek ikerszava a felelősség. Nem a totális korlátlanságot jelenti, hanem egy olyan nyitottságot, aminek megvan a maga rendszere.

 

Sz. A. Claude Lévi-Straussnál olvastam a Szomorú trópusokban, hogy egy Amazonas menti, egyetlen jókora kerek kunyhóban élő nagycsalád tagjai úgy biztosították maguk számára az intimitást, hogy aki „magánéletet akart élni”, a fal felé fordult, háttal a közösségnek, s a többiek tiszteletben tartották. A Te saját magánszférádat hogyan alakítod ki, hogy ne is zavarjanak, ugyanakkor ne szigetelődj el a külvilágtól?

 

N. G. Én úgy nőttem fel, hogy jó ideig egy szobában laktam a szüleimmel, hasonlóan a trópusiakhoz. Nem voltak adottak a falaim, amik szimbolikusan elhatárolták volna a személyes teremet, de kialakítottam annak a technikáját, hogy miként tudok magamba zárulni. Ehhez nincs szükséged fizikai segédeszközökre, a bezárkózás egész komikus szintig sikerül. Előfordul, hogy valamire több mondatban válaszolok, s utólag kiderül, fogalmam sincs, mire válaszoltam, mit beszéltek meg velem, mert annyira foglalkoztat valami, hogy kizárom a külvilágot, miközben ez a felszínes reflex mozgatja a társalgást. Tágabb értelemben pedig, mindabból, ami a világban élve benyomások tömegeként ér, hogyan szelektálok, abban az értelemben ez sokkal nehezebben megy, mert elég kíváncsi természetű vagyok, nem is nagyon állok ellent. Az emberhez eljutnak a dolgok, s abból nehéz kimaradni. A politikára is érted?

 

Sz. A. Igen, arra is.

 

N. G. Az meg mindig érdekelt.

 

Sz. A. Viszonylag későn debütáltál önálló kötettel, 34 éves korodban. Az még egy prózaíró esetében is nagy idő. Ennek mi volt az oka?

 

N. G. Igen egyszerű: abszolút keveset írok. Kezdetben nagyon kritikus voltam a tekintetben, hogy már megírásuk előtt cenzúráztam az ötleteimet. Van, akire az a jellemző, hogy mindent megír, és utána szelektál, de én sokáig meg se írtam az ötleteimet. Volt egy ilyen „fejben írás”, ami fejben törléssé változott, ez az egyik. A másik ok: nekem 1985-ben jelent meg az első írásom egy hivatalosnak nevezhető orgánumban, ami egy különös lap volt: a Négy Évszak című társkereső és nyugdíjasoknak szánt magazin. Viszont nem akárkik, a régi, betiltott Mozgó Világ szerkesztői gondozták, mintegy partizánakcióban. Kukorelly Endre volt egy időben a prózaszerkesztő, Czakó Gábor is ott dolgozott, Banga Ferenc rajzolt, jó kis társaság verődött egybe. Ott kezdtem közölni. Úgy gondolok arra a korszakra, hogy az volt maga a csoda: egyáltalán nem vártam, hogy valamilyen kapcsolatom lesz a hivatalos irodalommal. Underground írók baráti körében, amiből aztán később a Rainer Maria Társaság lett, Márton László, Garaczi László, Hekerle László, Kukorelly Endre, Abody Rita, Pál Ferenc társaságában, egy szűkebb baráti körben olvastuk egymás szövegeit. Később Kemény István is csatlakozott hozzánk. Az egész olyan volt, mint egy középkori műhely. Hogy egyszer be lesz csatornázva a hivatalos magyar kultúrába, az elképzelhetetlennek látszott. Jól emlékszem arra a sokkra, amikor Kukorellynek elfogadták az első verseskötetét. Visszamenőleg sem lehet úgy tekinteni erre a körre, mint a beérkezett irodalmi kultúrának a természetes működésére, amelybe az ember betagozódik. Én akkor úgy éreztem, hatalmas szakadék választ el attól. Végül 1989-ben adtam le, és 1990-ben jelent meg az első kötetem, egy olyan barátom, Nagy Attila Kristóf szerkesztésében, aki már nem él, egy olyan kiadónál, amelyik már nem létezik. De azóta is jellemző, hogy keveset írok, következésképpen keveset publikálok.

 

Sz. A. Viszont debütálásod után eléggé rendszeresen jelent meg egy-egy prózaköteted. Később a három – gondolom, kis példányszámban napvilágot látott – könyvet egybe szerkesztetted, és közölted Elnézhető látkép címen. Mi munkált benned, változtattál-e rajtuk, együtt több lett-e a háromkötetnyi szöveg?

 

N. G. Az újbóli kiadásuknak két oka volt. Az egyik, hogy tényleg nem lehetett kapni, szerencsére vagy sajnos, gyorsan eltűntek a piacról. Ez nem lett volna elég ahhoz, hogy három könyv egy kötetbe kerüljön. Viszont úgy érzem, összetartoznak. Van közük egymáshoz, mindegyikben a szabadságeszményről próbáltam beszélni. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha valaki a Semmi könyve című, ki tudja, milyen műfajú, talán kisregénynek nevezhető szöveget olvassa el, más Németh Gábort lát, mint ha valaki először a Duna-legendáriumos szöveget olvassa el, mely nagyon szikár szöveg ahhoz a csapongáshoz képest, amit az említett könyv produkál.

 

Sz. A. Még két kispróza-köteted jelent meg azóta: A huron tó és A tejszínről, a legújabb. Magad említetted, hogy műfajilag nehezen besorolhatók. Műnemek szempontjából valóban sokoldalú ez a kínálat, nem beszélve a nyelvi eszközökről. Ezek miként adódnak, van valamiféle „írói stratégiád”?

 

N. G. Olyan irodalmi kultúrában élünk, ahol azt hiszem, valamiért nyomás nehezedik minden íróra, hogy minél előbb copyrightolja a saját hangját, és maradjon olyan, legyen szíves. Ezt fölismerjük, tudjuk utálni vagy szeretni. És van néhány szerző, magamat is ide sorolnám, aki megpróbál ennek a kihívásnak ellenállni, és esélyként felfogni – kis túlzással – minden szöveget, esélyként arra, hogy valami olyat csináljon, amit addig nem. És akkor azt mondanám – visszatérve a fentebb emlegetett kettősségre, hogy mi az, hogy szabadság, mi az, hogy szabály –, hogy a szövegnek korán kialakul egyfajta esztétikája, és annak próbál az ember megfelelni. Én megpróbálom törölni azokra az elvárásokra vonatkozó előzetes megfontolásokat, amiket a korábbi műveim alakítottak ki. Tehát egy ilyen elkerülő iszkolás van, s a végén ennek az iszkolásnak – akár a csigának – marad valami nyoma.