Nem kell nagyon akarni, és akkor befogad a mindenség: 2/2

 

K. P. J.: – Mi Péterrel nagyon régen ismerjük egymást. A szigligeti Esterházy-kastélyban találkoztunk, éveken keresztül minden szilvesztert ott töltöttünk. A gyerekeink mindig ott voltak,  Péter szervezett a gyermekeknek programot, megrendeztek együtt egy darabot. Este leültek a szülők és megnézték az előadást. Péter hihetetlen türelemmel fordult a rendetlenkedő gyerekek felé.

 

Kevesen tudják, hogy egy időben Péter írta a Szabó család című hangjátéksorozatot. Mesélj róla. Amikor gyerek voltam és láttam a szüleimet keddenként leülni a rádió elé, akkor borzasztóan utáltam és menekültem el. Felnőttként meg elkezdtem szeretni.

 

H. P.: – Negyvenezer forintért csináltam. Azt mondják, hogy a legbiztosabb ihlet az előleg. Én azt gondoltam, hogy megreformálom a Szabó családot. Előtte volt egy Daráló nevű ifjúsági hangjátéksorozat, amit a barátaimmal hoztam össze. Három évig csináltuk. Aztán jött ez a lehetőség. De nem úgy van, hogy az író írja az anyagot, hanem az anyag írja az írót. A Szabó családot nem lehet jobban írni, adottak a szereplők, a helyzet, de nagyon igyekeztem olyan részeket írni, amiket élveznek felolvasni. Négyen írtuk másfél évig, ezeket össze kellett egyeztetni, például én azt írom, hogy Icu halálosan szerelmes Jóskába, négy epizód múlva meg az jön, hogy „á, én azt csak úgy mondtam.” Aztán megint a nagy szerelem jön vissza. Az egymás elleni harc nagyon szórakoztató volt. Nem tartom írói munkásságom kimagasló részének azokat a Szabó család-részeket, de hihetetlen írásbiztonságot adott. A gyerekem, Sanyi tizenhat éves volt, amikor a Darálót írtam. Jön a gyerek, hogy „figyelj apa, ez szar.” Akkor a gyerek megírt egy részt, baromi jó lett. Mondtam neki, hogy reggelre le kell adni két részt. A gyerek kijön éjjel fél egykor. „Hát ezt így nem lehet, elfáradtam.” Reggelre megírtam én, na, de akkor az a gyerek egy picit elismerően mondta, hogy hát, „ha szar is, de megírta.” Na, tehát egy írásbiztonságot ad az, hogy másnapra le kell adni. Csináltam egy ideig a Blikk elején másfél évig tévékritikát. Akkoriban tört ki a háború, és én minden kritikám elején arról írtam. Na, de kellett hozzá valami ürügy. Pontosan, mindig be kellett olvasnom azt a tizennyolc sort. Meg a Szabó család felvétele sem állhatott le, mert a művész úr nem készült el az anyaggal.

 

Fiatal íróként, voltam vagy harmincéves, volt már vagy három kötetem, és az Élet és Irodalomnak írtam interjúkat. Bementem egyszer a rádióba, hogy a szórakoztató osztály vezetőjével készítsek interjút. Mondtam neki, mondja el, amit érdekesnek gondol. Azt válaszolta nekem ez a szürke öltönyös, nekem, az írónak, hogy menjek el a könyvtárba és keressem elő azokat a lapszámokat, amikben ő már nyilatkozott, „készüljön fel és akkor majd én várom”. Az Élet és Irodalomban mondtam, hogy nem tudom leadni, megyek a könyvtárba. Így is volt, visszamentem utána a rádióba Petúr Istvánhoz, elnézést kértem, mondtam, most már tudom, hogy ő kicsoda, felkészültem. Ma meg már az van, hogy „bocsánat, Jóska, mivel foglalkozol? Hogy írod a Kőrössit? Írogatsz?” És ezért fizetést kap, mert őt nem küldte el Petúr István a könyvtárba.

 

K. P. J.: – Ez úgy történik, hogy fölhívnak telefonon, megbeszélitek a helyszínt, kijön, eléd teszi a mikrofont, és azt mondja, hogy „én nem olvastam a könyvet, mondja el”. De beszéljünk a könyvről, ami az idei könyvhétre jelent meg, ez a Bogárvérrel. Ahogy említettem, nekem az az érdekes benne, hogy nincsenek benne önéletrajzi elemek. A történet a középkorban játszódik, egy árva gyerek a főhőse, Nyulacska, aki enyhén szólva kripli, de van egy nagyon jó képessége, hogy mindent azonnal, szó szerint megjegyez és bogárvérrel írja történeteit. A történet akkor játszódik, amikor Mátyás király utódját keresik, és ebben a város és az egyház rivalizál. Selmecbányán játszódik a történet.

 

H. P.: – Életemben volt két-három nagyszerű tanárom. Márta néni Szegeden tanított engem művészettörténetre és grafikára, az ő kedvence volt M. S. mester. Velünk is megszerettette. Egyrészt a képeit szerettem meg, másrészt nagyon izgatott, hogy ki is ez az M. S. mester, aki gyönyörű oltárképeket készített. Harminc évig terveztem regényt írni róla. Nagyon sok előtanulmány kell hozzá, nagyon nehéz munka, ezért meséltetem el egy félhülye gyerekkel, ha valami nem hiteles, hát akkor „rosszul hallotta”. Ő volt M. S. mester segédje. Elkezdtem ezt megírni, na, de a négyszázötven oldalas regény végén kerül szóba egyszer M. S. mester. Ez a könyv egy Nyulacska nevű srácról szól, aki csak egy aprósággal szeretne tisztába jönni az életben, méghozzá azzal, hogy miért van ő a világon. Ilyen szempontból mélyen a rokonunk. A válasz teljesen mindegy, de ő meg szeretné érteni, hogy mi a dolga. Nagyon irigylem Csontváry Kosztka Tivadart, aki gyógyszerész volt. Egyszer megszólalt egy hang a fejében, hogy nagy festő lesz, megőrült és elment Libanonba cédrusokat festeni. Én egész életemben arra vártam, hogy az én fejemben is megszólaljon egy hang. Arra gondoltam, hogy Nyulacska is ilyen, főleg akkoriban, amikor kitárul a világ, az emberek előtt saját sors, személyiség lehetősége nyílt meg. Addig úgy volt, hogy én ide születtem, ide állított az Úr, itt maradok. Szó nincs arról, hogy boldog legyek vagy olyan szakmát válasszak, amit akarok. Egy ilyen helyzetben van egy srác, aki nagy szerencséjére bekerül a helyi domonkos kolostorba. Keresi az összefüggéseket, a sorsát. Az élet forgatagában egy kis kém lesz belőle.

 

K. P. J.: – Igen, ráveszik, hogy kémkedjen, pedig tudja, hogy veszélyes terep. Nemcsak kihasználja őt az egyház, hanem használja is. Jól gondolom?

 

H. P.: – Nemcsak az egyházról van szó, hanem van, mondjuk, a plébánia, ami a hierarchikus egyházhoz tartozik, és vannak a különböző rendi kolostorok. Ezek nem tartoznak igazából a katolikus egyház függelmi rendszerébe, hanem bizonyos szabadságjogokkal bírnak. Ezek évente változtak, mindenféle paktumoktól függően.

 

K. P. J.: – Elég sok kegyetlenség történik, de hát a középkorban vagyunk. Hogy jutott eszedbe az, hogy bogárvérrel írjon?

 

H. P.: Nem tudom már. Azt tudom, hogy egyszer Eszter kislányommal boncoltunk néhány bogarat. Mindig maradt egy kis zöldes valami utána. Ha nagyon akarom, lehet vele írni. Aztán azt hallottam ellenőrizetlen forrásból, hogy voltak valami zsidó, kabbalisztikus iratok, amiket egy bizonyos bogár vérével írtak a középkorban. Szerencsére sok blöfföm van, amiről kiderül később, hogy igaz, így volt a szarcsiszár foglalkozás felfedezésével is. Kitaláltam egy ilyet, aztán kiderült, hogy tényleg volt. Az ember nem áll múlt nélkül, mi csak folytatás vagyunk, ha ezt az ember megérzi, akkor ez lesz. Az Atlanti-óceánon hajóztam egyszer, volt szerencsém, és akkor megértettem ezt, amit nem lehet. Tökéletesen ugyanabból az anyagból vagyunk, mint a hajó, a hal, az éjszaka. Csak nem kell nagyon akarni, és akkor befogad a mindenség.

 

K. P. J.: – Milyen feladatot kap Nyulacska?

 

H. P.: – Divat vagy szokás volt például egy tehetős bűnös kivégzésekor megbízni valakit, hogy a bűnös nevében zarándokoljon Spanyolországba. Ezt a feladatot kapja Nyulacska. Ekkor már meghalt Mátyás király, nem tudjuk, hogy ki fog kijönni jól ebből a rettenetes hatalmi harcból. Itt marad abba a történet. A srác elindul Compostelába. Útközben éri az üzenet, miszerint nem kell elmennie, hanem menjen Krakkóba, egy festőt kell kísérnie Selmecre. Itt jön a képbe M. S. mester, és itt volt az a pont, amikor történetileg már nem működik a linkelés.

 

K. P. J.: – Akik olvasták, azt mondták, az az érzésük, hogy a szerző meg akarja gyilkolni Nyulacskát, és kértek, hogy szólítsam fel Pétert, hogy ezt ne tegye meg.

 

(Horváth Péter felolvas a Bogárvérrel folytatásából.)

 

K. P. J.: – Nemrég voltál a feleségeddel Londonban. Színdarabot néztetek.

 

H. P.: – Meg akartam mutatni a kislányomnak az Oroszlánkirályt, mert tizenöt évvel ezelőtt a másik lányommal már megnéztem. Az ember úgy van, főleg ha egy könnyedségeket kedvelő egyén, akkor szereti megnézni, hogy mi a színvonal. Hatalmasak ezek a színházak, gyönyörűek. Most lesz egy nagy fesztivál a Globe színházban, minden országban készítenek Shakespeare-darabokat és viszik Londonba. Melyik ország nem készít ilyet? Magyarország. A lényeg, hogy megkértem ott az idegenvezetőt, engedje meg a feleségemnek, aki színésznő, hogy tegyen a színpadon pár lépést. Nem engedte, de a legjobb az egészben, hogy a díszletmunkások ott járkáltak. Nem engedték, és kész, ilyenek az angolok.

 

K. P. J.: – Te igen-igen küzdesz az egzisztenciátokért, keresed a munkákat. Nagyon tudom tisztelni az olyan embert, aki ekkorát tud áldozni, hogy lássa a szakma legjobbjait. Köszönöm, hogy itt voltál!

 

Nagyvárad, 2011. december 10.