A kultusz mindig igazságot akar tenni

 

Kőrössi P. József: – Ma egy olyan íróval fogok beszélgetni, aki nemcsak szépíró, nemcsak erről ismert, hanem filmtörténészi tevékenységéről is, amit nagyon régóta folytat. 1975-ben szerzett az ELTE filozófia szakán diplomát, majd 1978-ban ugyanitt doktorált. Már akkor előrelátó volt, mert háromszáz példányban ki is adta a doktori disszertációját. A Magyar Filmtudományi Intézet tudományos kutatója volt, a Duna Televízió külsős sajtómunkatársa. Balázs Béla-díjas. Huszonegy könyvet jelentetett meg, ezek között igen különlegesek is vannak. Van köztük filmtörténet (Vászonszerelem. A magyar hangosfilm 1931-től napjainkig), regény, novella. Latinovitsról és Karádyról többször írt könyvet, de Ottlik életét is kutatja. Ólomévek című regénye kizárólag elektronikusan érhető el, ő az első kortárs szerző, aki nem berzenkedett az elektronikus könyvektől. Beszéljünk először a doktori disszertációdról.

 

Kelecsényi László: – Nagyon sok Lukács György-könyvet olvastam. Meglehetősen keveset írt a filmtörténetről, és ez nagyon fölpiszkált.

 

K. P. J.: – A filozófia felé orientálódtál, de azt tudom, hogy egészen kicsi korodtól érdekelt a film.

 

K. L.: – Sőt az érdekelt igazán. Azt nem mondanám, hogy moziban születtem, de apró gyerekkoromban sokszor vittek a szüleim moziba, főleg édesanyám. Beteg voltam, kimaradtam az iskolából pár hétre, az orvos javasolta, hogy vigyenek moziba. Tízévesen elkezdtem önállóan járni, két forint ötven fillér volt a jegy. Ez volt az egyetlen szórakozási lehetőség, televízió még nem volt.

 

K. P. J.: – Miket néztél meg?

 

K. L.: Vittek, nem én választottam. De később volt olyan, hogy mindent megnéztünk, francia, szovjet, kínai, olasz filmeket, éveken keresztül jártunk minden bemutatóra az osztálytársaimmal. Ez évi 150 filmet jelenett. A mennyiség egy idő után minőséggé válik, és elkezdtem válogatni. Volt egy nagyon hülye időszakom. A hatvanas évek elején kezdték el közvetíteni a műkorcsolyát, kijöttek a pontozók, hatos volt a legmagasabb, és tizedeket adtak. Elkezdtem én is pontozni a filmeket egy füzetbe, följegyzéseket írtam. Aztán abbahagytam és folytatódott ez könyvekben. Egy zsebnoteszba írtam fel mindent, mai napig emlékszem, hogy melyik filmet kivel láttam, a mozi egy közösség. Ha jó volt a film, akkor amikor kijöttem, még pár percig abban a történetben éltem, még rám is szóltak néha, hogy ne hülyéskedjek. Most már szalagról meg lemezről nézek filmet, nem járok olyan sokat moziba, ez az érzés elveszett.

 

K. P. J.: – Igen, mondtad, hogy a házimozit szereted.

 

K. L.: – A kilencvenes években már elég sok szalagom volt, akkor még VHS-en. Indult a Duna Tv, rengeteg filmet vetített. Négy-öt-hat barátot meghívok általában és megnézünk valamit. Nem vagyok terrorista, mondjuk, Tarr Bélát nem vetítek, nem, mert rosszak, hanem tudomásul veszem, hogy nem mindenki szereti.

 

K. P. J.: – Kosztolányi Ádámnak, Kosztolányi Dezső fiának, aki nem volt egészen egészséges, volt a szokása, hogy beült az Uránia moziba reggel és este jött ki.

 

K. L.: – Az már tényleg perverzitás, egy filmet háromszor megnézni egymás után. De olyat én is csináltam, amikor lógtam a suliból, hogy filmekre jártam egész nap. Félévig ment ez, aztán amikor otthon kiderült, állati nagy balhé lett, és abbahagytam.

 

K. P. J: – Otthon hogyan fogadták a mozimániádat?

 

K. L.: – Elnézték. Televízió még nem volt. Emlékszem az első készülékre, amikor megvettem. Akkor már egyedül éltem, először csak kölcsönöztem egyet, hogy lemérjem magamon, mennyire lennék a rabja. Addig csak vendégségbe jártam focimeccset nézni. A rabja egyáltalán nem lettem, most sem használom, csak közvetítő-készüléknek.

 

K. P. J.: – Te Gothár Péterrel és Bereményi Gézával is dolgoztál együtt, a filmek dramaturgja voltál, például a Megáll az idő című filmnek. Milyen volt velük dolgozni?

 

K. L.: – Két nagyon különböző ember volt akkor Gothár és Bereményi. Ők együtt kezdtek, Bereményi akkor még csak író volt, Gothár pedig egy kiváló rendező, játékfilmeket rendezett. Az volt a dolognak a szépsége, hogy nagyjából egyidősek vagyunk és egyformán gondolkodtunk. Gothár kicsit szúrósabb személyiség, sokan nem kedvelik emiatt, tüskés, mint a filmjei. Bereményi simulékonyabb ember volt. Emlékszem, hogy a Megáll az idő hogyan készült. Megvolt a történet, de a vége még nem volt meg. Ültünk Bereményiékkel egy presszóban, beszélgettünk, aztán ott találta ki a megoldást. Bereményi betette a saját telefonszámát is a filmbe, és a film annyira kultuszfilm lett, hogy a huszadik évfordulóján volt egy vetítés a Toldiban. Volt egy kvíz akkor, hogy ki emlékszik még a telefonszámra, és volt, aki tudta! Szállóigék lettek belőle, poénok.

 

K. P. J.: – Mit csinál egy dramaturg?

 

K. L.: – Örkény István mondta egyszer, akit én nagyon szeretek, és aki volt is egyszer dramaturg, hogy: „Rájöttem, hogy a dramaturgnak az a dolga, hogy semmit se csináljon.” Ebben sok igazság van. Különböző alkatú rendezők vannak. Vannak a terroristák, akiknek elmondod a véleményed, bemegy a fülükön, aztán ki is jön és csinálja tovább. Vannak olyanok, akik nem tudnak írni, azoknak segíteni kell, írtam én már forgatókönyvet rendezőnek úgy, hogy neki volt rá szerződése, nekem nem. Az ötvenes években, a Rákosi-korszakban a politikai komisszárok voltak a dramaturgok. Ez a forradalom után eltűnt, a dramaturg maradt, mint egy irodalmi segéderő.

 

K. P. J.: – Konzultációra nem jó a dramaturg?

 

K. L.: – Dehogynem. Elsősorban arra jó, hogy megkapja a forgatókönyvet és beszélgetnek róla. Amikor a filmesek felszabadultak, az újhullámban nagyon rendezőközpontú lett a filmgyártás. Témát ajánlani nem lehetett, semmibe nem lehetett beleszólni. Nem volt hatalma sem a dramaturgnak, de hát miért is lenne, a rendező viszi a bőrét a vásárra, a dramaturg a szürke eminenciás. A tizedes meg a többiek című filmben viszont a dramaturg, Szász Péter írta bele a forgatókönyvbe a szállóigévé vált mondatot: „Az oroszok már a spájzban vannak!”

 

K. P. J.: – Külföldi filmesekkel, rendezőkkel, dramaturgokkal, filmgyártókkal volt kapcsolatod?

 

K. L.: – Nem volt, mert a filmgyárban akkor volt egy nemzetközi osztály és az foglalkozott vele. Egyszer volt egy ilyen kapcsolat, mégpedig ennek erdélyi vonatkozásai is vannak. Egy amerikai stáb idejött, hogy Lugosi Béláról akarnak egy filmet. A mi stúdiónkban futott ez a dolog, Müller Péter írta volna a forgatókönyvet, de nem volt rá végül pénz. Akkoriban filmnovellára adtak pénzt, nem kellett visszaadni. Hernádi Gyula egyszer megcsinálta azt, hogy a telefonkönyvből másolt le tizenöt oldalt és azt adta be novellának, kifizették, senki nem nézte. Na, hát ez az egy ilyen külföldi ügy lett volna, de nem lett belőle film.

 

K. P. J.: – Térjünk rá arra, amit említettem a bevezetőben. Ha jól emlékszem, talán Jordáky Lajosnak van egy könyve, Az erdélyi némafilmgyártás története.

 

K. L.: – Igen, a Kriterion adta ki jó harminc évvel ezelőtt. A filmvárosról szól, Szászfenes volt ez a város, Kolozsvár mellett. Janovics Jenő színházi rendező kezdett ott. Színházi előadásokon használtak vetítettképeket illusztrációként. Ebből jött az ötlet, hogy filmet kéne csinálni. 1920-ig ez működött, de aztán a román uralom elsorvasztotta a filmgyártást. Sokan kezdték itt a pályájukat, például Kertész Mihály (a Casablanca rendezője – a szerk.).