Minden könyv folytatható: 2/2

 

T. A.: Igen, a húszas évektől kezdve, ’24-től errefele, főleg a kommunista párt kiadványait viszi. Ezek szaklapok, de van köztük egy igazi tiltott áru is, amit egy román mozdonyvezető hoz be Magyarországról, majd visszaviszik. Ez a vivési kényszer mindig megvan, valamit mindig vinni kell, nem tudok soha egy kézitáskával jönni. Valóban, ezek súlyosan csempészett folyóiratok voltak akkoriban, ennek mindig ugyanaz a forgatókönyve.

 

K. P. J.: Beszéljünk egy kicsit az ismeretanyagodról. Olyan mértékben ismered a férfi környezetét, hogy már felvetődik a kérdés ilyen esetben, hogy a nő ilyenkor férfivá tud válni, Flaubert-ről is ezt mondták, hogy kicsit már nő. A vizeldét úgy írod le, mint aki rendszeresen oda jár. Most szándékosan nem mondom a zsidó női fürdőt, az a leírás hihetetlen gyönyörű, majd beszélünk arról is. A fiúk leskelődnek a lyukakon, amiket fúrtak a fa öltöző ajtajára. Ezek a nők idős, öreg nénik, döbbenetes leírások, pontosak. A másik pedig a Széchenyi fürdőbeli vizelde, ami szintén precízen van leírva.

 

T. A.: A női vécék előtt mindig hosszú sor van, ennek az okát nem értem biológiailag. Előfordul, hogy a nők ilyenkor feladják a várakozást, néha én is. Örülök, hogy azt feltételezed rólam, hogy mindent pontosan láttam, és azért tudtam így megírni. Az első könyvemnél nagyon keveset tudtam a képzeletemre bízni, talán a formát igen és néhány történetet. Van egy olyan történet A hóhér házában, ami szándékosan szürreális, az ócskapiacról. A hősöm bemegy egy könyvárushoz a piacon, ez a kedvenc részem, mindig meghatódom tőle, angolul nagyon jól sikerült lefordítani. Egy velem egyidős fiú, aki ugyanolyan jól ismerte Kolozsvárt, megkérdezte, hogy hol volt a könyvárus. Azt hittem, hogy viccel, semmiféle könyvárus nem volt ott. A könyv vaskos realizmusa elhitet egy teljesen szürreális dolgot, amit én direkt azért írtam bele, hogy az olvasó érezze, hogy ez mind lehet fikció is. De úgy látszik, ez nem sikerült.

 

K. P. J.: Ez a lényege a prózaírásnak. Elhiteted.

 

T. A.: Több orvos olvasóm is segített ennek a második kötetnek az elkészítésében. Az egyik urológus bácsi, aki az egyik hősöm leszármazottja, anekdotázott a rendelőjében, megnézte a kéziratot, és mondta sok mindenre, hogy nem így volt. De mondtam neki, hogy az én hőseim nem tudhatnak mindent. Bár fontos az érzés, hogy az a világ ilyen is lehetett, ez nem helyettesíti a művelődéstörténetet, helytörténetet. Amikor beszélünk, akkor is sok helytelenséget mondunk, nincs abszolút tudás. A zsidó fürdőt soha nem láttam, de ilyennek képzelem, próbálom egy kisgyerek szemével láttatni.

 

K. P. J.: Történhetett volna ma is.

 

T. A.: Én arra panaszkodtam a kiadómnak, hogy nem tudok egy kortárs könyvet megírni. Rögtön azt mondta, hogy ez az. Ez mégiscsak száz évvel ezelőtt történik, de jó, ha az olvasó tud kapcsolódni és azt érzi, hogy ez történhetett volna ma is, a világ nagyon hasonló. De nem értem még olyan történethez, ahová odaírhatom, hogy 2013.

 

K. P. J.: De odaírtad szerintem. Hiteles a történet.

 

T. A.: A másik pedig, az én valamikori kedvenc íróm, Nabokov írt egy könyvet Gogolról, akit nagyon nagy írónak tartok, ez egy kis könyv, ebben arról ír, hogy azért Gogol a legnagyobb orosz író szerinte, mert csodálatosak nála a részletek. Nabokov hosszan ír a szent részletekről. A héten a diákokkal néztük ezt az új román filmet, După dealuri (Dombokon túl a magyar címe), és húsz percet elemeztünk belőle négy óra alatt. Néztük a részleteket, azt a hihetetlen kidolgozottságot. Megpróbáltam nagyon tudatos lenni én is.

 

K. P. J.: Mesélted a történetet a bácsiról, aki az egyik hősöd leszármazottja. Ilyen történetem nekem is van. Te is rengeteget hozzáolvastál, kutattál ahhoz, hogy a Fejtől s lábtól című könyvedet meg tudd írni, és hogy a sok tudás akadály is lehet. Krúdyról van egy anekdota, hogy megkérte a könyvtárosokat, gyűjtsék ki neki a magyar királyokról szóló mindenféle anyagokat. Pár hónap múlva ment vissza, kereste a könyveket, és mondták, hogy tessék, ott van három köbméter könyv. Elment, és megírta a királyok történetét. Szóval nem feltétlenül az a történet, ami megtörtént, hanem amit megélünk belőle.

 

T. A.: Igen, bár szemben Krúdyval, rengeteget ültem könyvtárban. Egy adott pillanatban a szerencse is segített, egy barátom ürítette ki a lakását, kérdeztem, hogy áll vele, mire azt mondta, csodálatosan, már csak egy láda orvosi könyvtől kell megszabadulnia. Nagyon klassz anyag volt. A véletlennek nagyon sok szerepe van. Olyan furcsa pillanatok voltak írás közben. Egy fürdő is kibontakozik a könyvben, nyomoztam egy kis erdélyi fürdő után, és azt gondoltam, hogy egyszer csak ezt a fürdőt valaki megveszi, elkezdi fejleszteni és úgy fogja gondolni, hogy van benne lehetőség. Egy ilyen kis fürdő után nyomozni reménytelen. Elkezdtem írni a magam történetét erről, a befektetésekről, már megvoltam vele, egészen mást kutattam, amikor is egy 1912-es napilapban megtaláltam azt a hirdetést, hogy mechanikai gépekkel várja a fürdő az embereket. Ha rászánok még három hónapot, megtaláltam volna, de nyilván hülyeség volna, néha visszaigazol a világ, hogy ez kellett történjen. Csomó mindenről persze nem tudom, hogy ez kellett-e történjen, mégis az az érzés kell legyen, hogy ezzel a világgal, ezekkel a hősökkel ez kellett történjen. 

 

K. P. J.: Nagyon érdekesen indul a könyv, egy válaszlevelet olvasunk. Egy fiatalember úgy gondolja, hogy Bécsben akar továbbtanulni és ezt megírja az édesapjának. Mi a válaszból tudjuk meg ezt. Olvassuk a levelet, és az apa végig a vadászatról beszél. Aztán jön maga a válasz, hogy nem engedi Bécsben tanulni, de még csak Pesten sem. Kolozsváron, az ő fővárosukban kell folytatni az egyetemet. Mindegyik fejezet olyan, mintha egy novella lenne, nagyon megnyugtató, követhető a könyv. A következő fejezet a hölgy szemszögéből íródik, hasonló a dilemma, csak ez egy zsidó család. Ő sem tanulhat ott, ahol akar. Felváltva jönnek ezek a fejezetek egy darabig. Találkozunk a nagyenyedi aljegyző édesapa gyermekének a budapesti élményével, mert mégiscsak elmegy két hétre. Állandóan az Andrássy úton sétál, mindig oda tér vissza, megvan a Budapest-szerelem. Te meg épp arról beszéltél, hogy mennyire nem volt neked jó ott kezdetben. 

 

T. A.: Mi úgy nőttünk fel, hogy számunkra Bukarest sosem volt főváros. A teremben ülőknek nyilván más volt.

 

K. P. J.: A váradiaknak Kolozsvár sem volt az soha. Nektek Kolozsvár volt.

 

T. A.: Nekünk nem volt Kolozsvár, Budapest volt. Akkor is, ha csupán ritkán mehettünk el. Sosem jártam Bukarestben felnőtt koromig. Nem volt miért. Miért menjen Bukarestbe egy kolozsvári magyar család sarja? Annak a kornak a logikája szerint érthető. Azt gondolom, hogy egy főváros mindig a vágy titokzatos tárgya, ott történnek a dolgok, ott majd valami lesz. Mindig van egy város, ami fölötte van, mindenki ott van a világ tetején. Meg is értem ezt a nagyvárosi szerelmet, ma már nekem is otthonom Budapest, ugyanakkor ezek a városok akkoriban még versengtek egymással, és engem az a Kolozsvár érdekelt, aminek megvoltak a nagyvárosi ambíciói, hiszen Kolozsvár volt a második legnagyobb város az országban. Miközben provinciális frusztrációval is küszködött, erről is szó van. Ez a férfi el akar menni, nem akar falusi orvos lenni, és persze az lesz. Világot akar látni, s a lány is, akinek azonban Kolozsvár elég, mert Nagyenyed, ahonnan jön, egy porfészek Kolozsvárhoz képest. Mindig van még valami, ami még olyanabb, ahová mindig vágyakozunk. Tegnap egy váradi tanítványommal sétáltam, és mondta, hogy a családja nehezen engedte el színházelmélet szakra, mert, ugye, egy szülő számára ez valami hülyeség, amit azonnal abba kell hagyni, semmi megélhetést nem nyújt. De Budapestre nem engedték el őt sem, pedig ez 2013.

 

K. P. J.: Azt mondod, hogy ezek régi történetek, de látod, abszolút mai ez is.

 

T. A.: Tegnap este szembesültem ezzel, hogy van, akit ma nem engednek el Budapestre tanulni, tulajdonképpen ugyanazokkal az érvekkel, mint száz éve. Ezt a nagyvárosi szerelmet tulajdonképpen megérezhettem, nem csak Budapesttel.

 

K. P. J.: A hőseid úgy szeretik ezeket a városokat, hogy ott is szeretnének élni. Egymás után következnek azok a fejezetek, amikben ezek a fiatalok beleszeretnek a városba.

 

T. A.: Ez valahogy úgy van, mint amikor mi eljutunk Bécsbe, Rómába. Itt vagyok, ide akartam jönni, ide vágytam. Aztán hogy tudnánk-e ott élni, az nem biztos, de mégis megvan a beteljesülés. Kolozsváron nincsenek fürdők, Budapesten meg vannak, valószínűleg ezért nem lett Kolozsvár olyan nagyváros, mert nincs gyógyvize. Nagyváradnak van?

 

K. P. J.: Persze, Nagyvárad fürdőváros. Arra szeretnélek kérni, hogy olvass fel, már csak a nyelvezet miatt is, gyönyörű szép. Amikor megkaptam a könyvet, a kiadó igazgatója kicsit sajnálkozva mondta, hogy küszködni fogok a nyelvezet miatt, de imádnivaló.

 

T. A.: Eredetileg nem volt benne egy vessző sem, de azt mondták, hogy azért ennyit csak kéne segíteni az olvasónak.

 

(Tompa Andrea felolvas egy fejezetet a Fejtől s lábtól című regényéből.)

 

K. P. J.: Mikor olvastam, én nem ezt a hangot hallottam. Ez egy nagyon öntudatos nő hangja, a te hősöd sokkal líraibb, bizonytalan. Van egy hullám, ami a női irodalmat hozza most fel, mindenféle bántás nélkül mondom, és a te könyved hőse is egy emancipálódó nő, küzd azért, hogy nőként, orvosként sikeres és eredményes legyen. Szerinted rá fognak erre harapni a női vonalat lendületben tartó írók és olvasók?

 

T. A.: Nehezet kérdeztél. Nem tudok erre így tekinteni, mert eléggé kiegyensúlyozott a női-férfi jelenlét, miközben egy elég férfias nőről és egy elég nőies férfiról van szó benne. A nő feministának is nevezi magát mulatságosan, a kor eszméi csatároznak, de ez van ma is. A hősnőm meg akarja találni magának a világot, nem is tudja, hogy miből válasszon. Találkozik Kolozsváron ezzel az értelmiségi körrel, amiből mozgalom lesz. Az én nagybátyám is tagja volt egy ilyen körnek az ’50-es években. A női irodalom lehet, hogy valami mást vár el, nem vagyok biztos benne, hogy ez a könyv érdekes lehet ilyen szempontból. Azt érzékelem, hogy azokban az antológiák, amelyekben a női irodalom masszívan megjelenik, nem vagyok benne, de ez annak is tudható be, hogy csak a második könyvemnél tartok. 

 

K. P. J.: Az első könyvedben nincs is meg olyan tudatosan ez a nőiség, mint itt. 

 

T. A.: Nem is volt más választása, ha már orvos lett. Ezen az úton halad.

 

K. P. J.: Szerintem ezt fel fogják fedezni, nagyon öntudatos, izgalmas nő, végigcsinálja, amit kitalál. 

 

T. A.: De végül is nagyon hagyományos, amibe belefut. Nem valami forradalmi.

 

K. P. J.: Van benne egy nagyon vicces leírás is, női vonalon ilyennel még nem találkoztam. A férfihős kollégiumi társa elmondja neki, hogy mitől rossz férfi ő mint jelenség, kitanítja, hogyan kell tetszeni a nőknek. Egy idétlen, félszeg fiú, és olyan tökéletes a leírásod.

 

T. A.: Én egy kicsit vonzónak is látom. Egy pesti zsidó ügyvéd fia, akinél ő lakik. A hősöm nagyon falusinak érzi magát e mellett a fiú mellett. A férfiak nagyon sokat foglalkoznak a külsejükkel, annak ellenére, hogy azt gondoljuk, hogy a nők többet. Az anyagiságot, testiséget jobban kötik a nőkhöz, pedig a férfiak ugyanolyan éles szemmel tudnak vásárolni, figyelni magukat a tükörben, hiúk, mint a nők.

 

K. P. J.: Mennyire gondolod, hogy ez erdélyi regény? Előszeretettel ráteszik ezt egy-egy műre.

 

T. A.: Van egy alcíme ennek a könyvnek. Maga a cím is nagyon nehezen kimondható, nem vagyok nagy címadó. Sok mindent jelent ez a cím. Szegény családokban aludtak így, fejtől s lábtól. Az én hőseim is így alszanak, mert túl keskeny a kanapé. A tetőtől talpig gondolat is benne volt számomra, az ország, amikor még egyben van. Lett egy ilyen alcíme, Kettő orvos Erdélyben. Ez egy sokkal nagyobb magyar történetet jelent számomra, nem szűken Erdély-történet. 

 

K. P. J.: Rengeteg olyan dolog van benne, amit ma megélünk, hogy ketté van szakadva a magyarság. Nekem a cím ezt is jelenti, a távolságot. Drámai távolság a férfi és nő között is, meg hogy sehol nincsenek otthon.

 

T. A.: Azt gondolom, hogy miden könyv mögött, legalábbis az enyémek mögött, van egy kudarc is, hogy mi nem sikerült, mit nem tudott megírni a szerző. Nekem eredetileg az volt a szándékom, hogy a hőseim élnek a jelenig, szürrealisztikus módon. Ezt sokan kutatják. Azt gondoltam, hogy majd az én hőseim átélik az egész huszadik századot, aztán belementem az első világháborúba, ami nincs olyan nagyon megírva ebben a könyvben, rájöttem, hogy nem lehet még egy háborút megélni íróként. Egyébként nem is nagyon vannak olyan regények, amikben mind a két világháború benne van. Rájöttem, hogy még egyszer belemenni a diktatúrába nem lennék képes. Túl közel van az előző könyv, nem tudnék még egyszer kószálni a ’70-es, ’80-as években.

 

K. P. J.: Egy interjúban olvastam egy kályháról. Azt hiszem, ez nagyon ide illeszkedik. Kolozsvári lakás, emelet, hideg van, nincs meleg víz, de nektek van kályhátok és még fa is kerül bele. Ez a kályha társaságszervező lesz, mert télen sok barát jön, lehet beszélgetni.

 

T. A.: Most abból a szobából jövök, ahol ez a kályha volt. Visszakerült az eredeti helyére. Teljesen abszurd, hogy apám felcipelt három darabban az emeletre egy öntöttvas kályhát. De annyira hideg volt, hogy már bepenészedett a fal. Fával fűtöttünk a negyedik emeleten, a barátaink estefelé mindig megjelentek. Nagyon hangulatos volt így ücsörögni, anyám mindig kényszert érzett, hogy főzzön ilyenkor, jöttek valakik, azoknak enni kell adni. Állandó küzdelem volt, hogy mit ad anyám nekik enni, mikor még nekünk se sok volt, állandóan szürke makarónikat ettünk. Ebben a könyvben is van egy kályha, de ez nem az a kályha. Ma is egy fatüzelésű kályhával élek együtt.

 

K. P. J.: Ebben az interjúban mondod azt, hogy az irodalom emlékezetet teremt, és én tényleg azt hiszem, hogy ez így van. Nagyon szép könyvet írtál.

 

Nagyvárad, 2013. április 26.