Még nem ment el a kedvem a kritikától: 2/2

 

S. J. Innen úgy látszik, hogy a magyarországi színházak körüli események – botrányok, kinevezések, leváltások – mutatják meg, ami a politikában történik, azt, hogy a kormány milyen mértékben akar ellenőrizni. Mi, akik a romániai diktatúrában éltünk, azt tapasztaltuk, hogy a kultúrára rátelepedett a hatalom. Úgy tűnik, ez történik most a magyarországi színházak körül. Hogyan látszik ez belülről?

 

T. A. Nagyon bonyolult a kérdés. Egy hosszú és rossz folyamatnak vagyunk a közepén vagy az alján, nem tudom, van-e még lejjebb, biztos van. Ezt a hosszú rossz folyamatot magamban úgy szoktam nevezni, mint nem felépülő demokráciát és hozzá fel nem növő civil társadalmat. A magunk felelősségéről is kell beszélni, ugyanis számtalan jele mutatkozott meg annak, hogy a művészeti területen nem demokratikusan, nem átláthatóan történnek a döntések, nincs megragadható, világos kultúrpolitikai szándék, amit a művészeti közösség is elfogadna, és bizonyos értelemben beteljesítene. Ez a folyamat már bő évtizede zajlik. Nem voltunk eléggé észnél, amikor ezek az intő jelek megjelentek, hiszen Magyarországon a rendszerváltás óta vannak politikai kinevezések. A Színház folyóiratban publikáltunk egy olyan tanulmányt, amely próbálta átlátni, hogy milyen politikai kinevezések történtek a színigazgatói állásokra az elmúlt bő két évtizedben. Az elmúlt években ezek a folyamatok markánsabbá, láthatóbbá váltak, a politika egyre nagyobb teret akar foglalni, és egyre inkább akar meghatározó lenni. Kétfajta eszközzel tud a politika beavatkozni, ellenőrzése alá vonni a kultúrát: magához ragadja az intézmények vezetőinek a kinevezési jogát, s nem szakmai alapon nevezik ki a vezetőket, hanem politikai szándék alapján. A másik módszertan, hogy a politika teljesen ellenőrzése alá vonja a művészet támogatását, megint nem szakmai kuratóriumok döntenek a pénzről, hanem a politikai akarat. Ha a vezető személyéről a politika dönt, akkor kicsit már a tartalmat is befolyásolja. Ha egy intézmény költségvetését a politika szétnyírja, akkor az az intézmény akár működésképtelenné is válhat. Ezt lehet látni a független színházak esetében.

 

A másik aspektus, hogy a magyar civil társadalom rendkívül gyenge. Én egy civil szervezet képviselője vagyok és elmondhatom azt, mennyire gyengék, erőtlenek vagyunk minden területen. A civil szervezetek garantálnák a szakmaiságot, a politika számára a kontrollt, delegálnák a szakértőket. Különösen a művészetek terén nem tudtak megerősödni a civil szervezetek, és egyes képviselők sem gondolták, hogy ezekbe kell tömörülniük. Főleg az elmúlt pár évben a nagy művészek közül sokan úgy érezték, hogy ha egyénileg lobbiznak, előszobáznak a politikusoknál, akkor sokkal több mindent el lehet érni – ez a ’70-es, ’80-as évek módszertana. Közös célokért küzdeni egy szervezetben nem annyira menő ma Magyarországon. A magyar társadalom nem ismerte fel, hogy a civil szervezeteknek kell megerősödni ahhoz, hogy kontrollálhassák a politikát. Közben a szervezetek nagy része megkettőződött, ahogy az egész magyar társadalom szétvált politikailag, minden művészeti területen két szervezet van. Létrejöttek az úgynevezett jobboldali szervezetek, ami által a már meglévők átcsúsztak baloldalra, és a hasadás rendkívül káros, egészségtelen a kulturális élet működési szempontjából.

 

S. J. Ön a saját bőrén is érzékelte, hogy az az elvárás fogalmazódik meg a kultúrában, a sajtóban tevékenykedőkkel szemben a politikum részéről, hogy külföldön vagy csak jót, vagy semmit. Önt is támadások érték, amiért egy külföldi lapban bírálta a módszert, ahogyan kineveztek egy színházvezetőt. Lassan mindenki magyarellenes, aki külföldön bármilyen bírálatot megfogalmaz a jelenlegi hatalomról. Hová vezethet ez?

 

T. A. Sajnos mindez emlékeztet arra a korszakra, amikor az országról rosszat mondani egyenlő volt a hazaárulással. Az elmúlt tíz évben sokat írtam külföldre, az egyik fő tevékenységem volt, hogy a magyar színházról tudósítsak, mert a magyar színház ismert, főleg a független színházak iránt volt nagy érdeklődés. A legkomolyabban 2007-ben és 2008-ban támadtam a magyar kultúrpolitikát, főleg a Krétakör és általában a független színház miatt, hogy vegyék már észre azt a komoly értéket, és álljanak mellé. Senki sem hederített rá, eredménye sem lett, de elmondhattam, amit fontosnak tartottam. Jelenleg viszont valamilyen démonizálás folyik, mindig bűnbakokat kell keresni, és mindig meg is lehet őket találni. Történetesen én írtam cikket az igazgatói kinevezésről, írtam a független színházak ügyéről és még táncról is, mert a kortárs tánc is meglehetősen átpolitizált. Az ezekre a cikkeimre adott reakcióknak az egyik célja a megfélemlítés, hogy kvázi hallgasson el, aki ír, menjen el a kedve vagy a bátorsága. Elég könnyű elvenni valakinek a kedvét és bátorságát is. Ha meggyőződésünk, hogy fontos dolgokkal foglalkozunk, hogy nem egy szűk, bezárt országban, hanem az európai közösségben élünk, hogy bizonyos értékekért mi is felelősek vagyunk, akkor megyünk tovább és leírjuk azt, ami bánt, ami nem tetszik. Hát ez a kritika. A mai magyar közszereplők irtózatosan nehezen viselik el a kritikát. A közszolgálati tévében nem kritizálhatók a közszereplők, ami nevetséges, hiszen a demokrácia működéséhez szükséges az erős közszolgálati média, amely bírálja a politikusokat és a politikát, minden közszereplőt és döntéshozót. Legyen kritikus, jó sajtó, legyenek kritizáló civil szervezetek. Ma a nagyon fontos kritikai gondolkodásnak nincs keletje Magyarországon. De nekem még nem ment el a kedvem sem az írástól, sem a kritikától.

 

(Erdélyi Riport, 2013)