A káprázatbeliekhez [13]
A szivárványhártya meglebben és fodrozódni kezd, amikor az űr egy szalagjában önmagára ismer. Hogy ne csak felszínének korallzátonyai részesüljenek az űrből, de megéledhessenek a törzsfejlődési emlékezet üledékes rétegei is, a hártya mintázatának fodrozódása követi a szalag csillagképeinek forgását, miközben saját múltját fürkészi a köztes sötétség feltáruló mélységeiben. A kétféle sötétség egymásra ismer, a zátony emlékezni kezd.
A megelevenedő korallépítő csalánozók és űrbelű fosszíliák nyüzsgése felkavarja a környező vizeket, a szem felületi feszültségének emelkedése pedig megnöveli a változó űr látványaiban elmerülő sejtek érzékenységét. Amikor a zátony emlékezete eléri önmaga kezdeteit, elválik az űr képeitől, és legyezőszerű karjait visszahúzza a pupilla kráterébe. A kétféle űr egymásra ismer, a zátony pedig a fény és a sötétség szétválására várva meglapul a bolygó éjszakájában.
