Jakabffy Elemér emlékiratai (6.): 2/2

Simi egy hónappal később indulhatott Szkulyára, ahová július 9-én érkezett. „Már az állomáson sok ösmerősöm volt – írja beszámolójában, majd így folytatja: –, akik érkezésem hírét széjjelvitték, úgyhogy csak igen nehezen tudtam előrejutni a sok kézszorítás következtében, egy szkulyai asszony pedig sírva csókolta a kezemet. Elsősorban azokat látogattam meg Gátalján, akik küldeményükkel két ízben is elárasztottak. Megható volt a viszontlátás, és újabb ígéretekkel, sőt pénzbeli ajándékokkal ellátva indultam el Szkulyára, éspedig motorbiciklin, amelyet egy ismerősöm bocsájtott rendelkezésemre, hogy könnyebben közlekedhessek. Megelőzően Gátalján a milícián jelentkeztem, ahol a legelőzékenyebben fogadtak, telefonon a jelenlétemben értesítették a pártot érkezésemről. Az – úgy látszik – nem kifogásolta kimenetelemet, mert szabadon útnak indulhattam. Útközben találkoztam az adminisztrátorral, aki az én fekete hintómban és lovaimmal, Bénivel a bakon, ment Gátaljára. Igen barátságosan fogadott, elvette üres táskáimat és délután három órára ígérte holmijaim kiadását. Érkezésem híre már eljutott Szkulyára […] Volt, aki a határból jött haza, hogy láthasson. Ferenc gazda szintén onnan jött. Mindketten nagyon sokáig nem tudtunk egy szót se szólni a meghatottságtól. A lakásán töltött idő alatt valóságos búcsújárás volt a házban. Régi cselédeim sorra felkerestek, és csak utólag tudtam meg, hogy mindegyikük 500-1000 leit hagyott a részemre a gazdánál útiköltségre. Azonkívül sokan hoztak és ígértek élelmiszert későbbi elküldésre. Szkulyán az összes holmit, a fent nem szükséges bútort, zongorát, képeket stb. az alsóházba hurcolták, amelynek lepecsételt ajtaját az adminisztrátor előttem nyitotta ki. Mindjárt az első szobában a földön egy halomban találtam albumjainkat, fényképeket, öreg képes levelezőlapokat, satöbbit. A halomból csak néhány jelentéktelen fényképet tudtam kihúzni. A legkedvesebbeket, amelyek három fiókban voltak, nem tudtam megtalálni. Két fényképalbumot mégis megtaláltam, további néhány rámás családi fotográfiát, amelyek közé besoroltam Paris ítélete című porcelánra festett angol képet is. A ruhák, a fehérneműek a másik szobában, három szekrényben szép rendben voltak rakva. A két legjobb ruha hiányzott, úgyszintén Mária legjobb ruhája és esőköpenyegje.

 

A következőket kaptam ki: egy selyem paplany, két huzattal, két abrosz, nekem egy rend ruha, tíz ing, hat alsónadrág, hat hálóing, tíz nyakkendő, egy pár bakancs, két pár félcipő, négy kalap. Máriának három szövetruha, hat nyári ruha, két tavaszi kabát, téli és tavaszi kosztüm, hat hálóing, tíz combiné, 10 bugyi, gumicsizma, hat pár cipő, két pongyola. Az adminisztrátor megígérte, hogy még 90 kg lisztet és 10 kg zsírt vonaton elküld címemre.

 

Ha mindehhez hozzászámítom, hogy készpénzben 9500 leit adtam, akkor azt mondhatom, kirándulásom minden tekintetben kitűnően sikerült, és bár igen vegyes érzelemmel láttam viszont otthonomat, kimondhatatlanul jólesett az emberek ragaszkodása és a hatóságok jóindulata. A sírt és a kertet eléggé elhanyagolt állapotban láttam viszont, a fák azonban érintetlenek, és ezekre vigyáznak is. Maga a ház tatarozva van.”

 

 

Május végén özvegy Meskóné felszólította Hoffinger ügyvédet: tegye ki lakásából a Jakabffy és Litsek családot. Ő hozta őket, vigye is el. Természetesen törvény szerinti kilakoltatás nem történhetett, de a két család alkalmatlankodni nem akart, és így új lakás keresésére indult. Jakabffy Elemér tizenegy lakást nézett meg, hogy új otthont szerezzen. Végre a temető közelében, a város szélén akadt egy szobára, amit kiadni a tulajdonos hajlandó volt. Másnap ebben már egy milicista lakott. Vajda ügyvédnél is volt egy udvari szoba. Ezt a hatóság nem utalta ki, mert az egész házat „más célra tartja fenn”. Egy nyugdíjas azzal indokolta a megállapodástól való visszalépését, mert üzenetet kapott: nyugdíját azonnal megvonják, ha Jakabffyékat házába fogadja. Különben Litsekék a lakáshivatal közbenjárására megállapodást létesítettek Meskónéval és Friedrikkel, másik albérlőjével, hogy az utóbbi átadja részükre csak a bútorok elraktározására szolgáló utcai szobát. Jakabffyék így megkaphatják ezt a lakást, amelyet Iompánék Litsekéknek ígértek. A lakáshivatal főnöke biztosította Jakabffyt: „Ha valami rendkívüli közbe nem jön, kiadja azt számukra.” De a „rendkívüli” közbejött. Az egész házat a Kommunista párt a maga részére igényelte. Ekkor Paskovits alpolgármester egy olyan volt szabóműhelyt ajánlott, amely csak egy szobából állt, hiszen „egyszobás és konyhás lakást csak tisztviselő és munkás kaphat”. Jakabffyék majd elszédültek az ide belépéskor. A szoba egyik fala egy péküzem kemencéjétől csak úgy ontotta a hőt. Egyenesen gúnynak vehették a feltevést, hogy ebbe beköltöznek. – Végül is özvegy Harsányi Imréné jóvoltából az ő házában kaptak egy szobát és külön az udvarban kis konyhát. Így a Strada Filimon Sârbu 4. szám alá kerültek. A szobát szépen berendezték kölcsönkapott bútorokkal. Loránd a konyhában kapott pamlagot a háláshoz. Így lehetett a Jakabffy család több mint öt negyedéven át itt. 1950. november 15-én délben azonban megjelent egy bizottság, amely a rajon elnökéből, egy századosból és a lakáshivatal főnökéből állott. Végignézték a ház minden helyiségét. Ezután a tiszt kijelentette, neki a Jakabffy szobája és a háziasszonynak az udvaron lévő konyhája megfelel. A tulajdonosnő vigye föl a konyháját a sötét szobába, Jakabffyék részére pedig a lakáshivatal főnöke majd más lakást utal ki. A rajon elnöke megjegyezte, 48 óra alatt át kell adni a lakást. Elmúlt két nap, a lakást nem ürítették ki, így a hurcolkodás megkezdhető nem volt. November 17-én délelőtt ismét megjelent a tiszt és a lakáshivatal főnöke. Az előbbi közölte, délután négykor átveszi a szobát, addig ez kiürítendő, ami benne marad, az később már el nem vihető. A lakáshivatal főnöke kijelentette: a vagyonuktól megfosztottaknak csak egy szoba dukál, főzhetnek a háziasszony konyhájában, s a jelenlegi konyhájuk lehet a szobájuk. Elképzelhető, hogy a rendelkezésre kapott négy óra alatt milyen gyorsan kellett dolgozni, hogy a parancsnak elég tétessék. Gajdyék városi lakásába kerültek a kölcsönvett bútorok, a konyhába került a három szekrény és két fekvőhely, benne maradt még a takaréktűzhely, asztal és szék már nem is fért bele. Kétségtelen volt, hogy így lakni nem lehet. Újból lakáskeresésre kellett indulni. Három nap után kedvező fordulat állott be. Nem a tiszt, hanem egy tisztviselő került a kiürített szobába. Ennek fiatal felesége kijelentette: nem hajlandó az udvarban lévő konyhában főzni és kis gyermekét egyedül hagyni a szobában. Szobájuk előtt volt egy zárt folyosó. Ezt a háziasszonynak ki kellett ürítenie, itt rendezték be a konyhát, így az udvarban lévő a Jakabffyak rendelkezésére jutott. Így már nagyszerűen elhelyezkedhettek a két, egyenként 20 négyzetméter alapterületű helyiségben, amelynek egyike konyha, a másika szoba lett. A teljesen különálló kis házban lévő e lakáshoz külön fáskamra, pince és egy fűrészpor elraktározására alkalmas bérlet is tartozott. Előtte kellemes, tágas udvar, amelynek egy része virágoskertté lett Erna gondozásában. Ebben a sokaktól megirigyelt lakásban maradhattak Jakabffyék mindaddig, míg Hátszeget el nem hagyták.

 

 

Augusztus elején Loránd engedélyt kapott, hogy néhány napra meglátogassa családját. Visszatérte napján kapta az értesítést, hogy beadott és Willer József támogatta kérésének Bukarestben helyt adtak, és így végleg Szatmárra, családjához költözhet. Csakhogy Hátszegen még sok felvállalt munka várt elvégzésre. A mezei munka mellett több napon át Gergelyffy plébános orgonájának leszerelése és becsomagolása vette minden idejét igénybe. Ez a munka kapóra jött. Az orgonát a szatmári református egyház vette meg, oda kellett szállítani, és így az orgonaépítő itt szívesen fogadta Loránd segítségét a szétbontásnál és becsomagolásnál; annál is inkább, mert így, mint Szatmárra indulóra, reá bízhatta ott az átvételt és kicsomagolást, és csak ennek megtörténte után kellett oda utaznia tartózkodási helyéről, Marosvásárhelyről.

 

Loránd mindezt készségesen vállalta, hiszen így családjához érkezve az első tíz napon át jól fizetett munkája biztosítva volt. Miután szeptember 7-én még négy méter fát felfűrészelt, hogy munkadíj fejében ebből egyet szüleinek hagyjon, és búcsúlátogatásait megtette, az éjjeli órákat kedves társaságban, a Simén lányokkal, Litsek Marcsival, Kendeffy Ádámmal és Bethlen Farkassal töltötte az utóbbi lakásán. 8-án a hajnali vonattal elhagyta Hátszeget.

 

 

Jakabffy Elemér október elején Litsek Zoltánnal édes cirokot préselt, amiből annyi szörpöt szereztek, hogy heteken át ebből édesítették a kávét és készülhettek tészták, amit az 54 leies jegyre osztott cukorból jegy híjában nem kaphattak, és így részükre a cukor ára kilónként 202 lei volt. Munkájukkal tehát sokat takarítottak meg. Október elején Erna és Elemér több napon át rőzsét szedett a közeli erdőben, majd a boldogfalvi gépállomásból fahulladékokat zsákba raktak. Napraforgószárat is vágtak, ezt kis kézikocsin szállították haza, mert szintén jó tüzelőnek bizonyult. Gergelyffy plébános is adott néhány korhadt oszlopot. Így kellett a tüzelőt beszerezni, mert a „nem dolgozók” fajegyet nem kaptak. Csak egyszer lehetett az egész tél folyamán 50 kg préselt szenet és két kocsi fát venniük, összesen 2400 leiért.

 

[…]

 

 

Az osztályharc kiélesedése idején (1951–1953) a vagyonuktól megfosztottak közül igen sokan elvesztették nehezen megszerzett munkahelyüket. Mindegyre bizonytalanabbá vált azoké is, akik megmaradhattak. A harc folytatására falragaszokon is felszólították azokat, akik származásra való tekintet nélkül alkalmazni akartak jó munkaerőket. Ekkor a vagyonuktól megfosztottaknak arra is ügyelniük kellett, hogy ne tűnjenek ki szorgalmukkal, pontos munkájukkal, így ne csináljanak „propagandát” annak az osztálynak, melyhez tartoznak. Kendeffy Miklósné például azért vesztette el állását az algyógyi tüdőszanatóriumban, mert minden beteg az ő ápolását kívánta.

 

Lorándot az 1951. év napjai állástalanul találták, mert az IPEIL ismeretlen okokból rendelkezési állományba helyezte, majd elbocsátotta. Néhány hét után a Centrofarmnál kapott állást 12 000 lei havi fizetéssel, napi 11-12 óráért. Áprilisban nagy félelem fogta el a szatmáriakat, Loránd felesége és sógornője féltette az állását, hiszen egészen nagy méretű volt a leépítés. Április 29-én Loránd ezeket írta szüleinek: „Túl vagyunk a rettegéssel telt napokon. A Centrofarmnál öt tisztviselőt bocsájtottak el, és szinte magam sem hittem, hogy nem jutok közéjük. A téglagyárban, ahol Kató dolgozik, 20 tisztviselő közül csak 11 maradt meg. Kató valószínűleg harmadik gyermeke jövetelének köszönheti állásban maradását, mert a létező szociális rendelkezések szerint terhes nőt nem bocsáthatók el. […]”

 

Július 15-én Loránd ezt írta szüleinek: „Mind jobban elsajátítottam a könyvelés tudományát, mely szakban addig még nem működtem. […]”

 

1952. nyár elején a Centrofarm őt is leépítette, de két hónapra kiadta fizetését. Néhány hét múlva egy hídépítéshez került, mint segédmunkás. Munkája nehéz volt. Az első napon 16 órán át kavicsot lapátolt a betonkeverő géphez. Aztán három napon át kubikosmunkát végzett, ami még nehezebb volt, mert a szürke, vizes agyagba alig megy be az ásó, és ha belement, ráragadt. Azután vízben dolgozott, persze gumicsizmában. Augusztus hóra így megkapta a nehéz munkát végzők B kartelláját és minden gyermek részére a D-t. Augusztus közepétől már kizárólag gépészi munkát végzett, kezelvén a vízszivattyúkat és betonkeverő gépeket. Naponta 15-18 órát dolgozott. De a hídépítő munkánál nemcsak kiváló munkájával, hanem újszerű módszereivel is kitűnt, amelyekkel lehetővé vált a víz alatti betonozás szárazban. Decemberben a Construcţia irodájába került, ahol aztán éveken át megmaradhatott, és munkájával elismerést és nagyobb jövedelmet szerzett. […]

 

A hátszegiek közül Elemér csak ritkán szerzett pénzt. Vagy tíz napon át a csemeteiskolában gyomlálással, amit igen rosszul fizettek. Többször egy konyhakert őrzésével bízták meg, ami csak azért volt terhes, mert a három és fél kilométernyire eső kerthez hajnalban kellett kigyalogolni. De nagy megtakarítást jelentett a háztartás részére a hulladékfa gyűjtése és fűrészpor hazaszállítása.

 

Erna a már említetteken felül főleg vasalással és ruhák tisztításával keresett némi pénzt. Másoknak is főzött, de ez nem járt megterheléssel.

 

 

 

Hátszegen Gergelyffy Nándor plébános, június 19-én közölte híveivel, hogy a püspök július 5-én ünnepli pappá szentelésének huszonötödik évfordulóját és ez alkalomból híveitől csak lelki csokrot kér: imádságot, szentségimádást, gyónást és áldozást. Ehhez a lelki csokorhoz én is hozzájárultam, minden kívánsága teljesítésével. Ezen kívül június 28-án a következő levelet intéztem hozzá:

 

Kegyelmes Uram, igen tisztelt Barátom!

 

A március 2-i események, családommal engem is lelki nyájadhoz sodortak. Így én is hozzájárulhattam ahhoz a lelki csokorhoz, amelyet hátszegi egyházközséged küld Neked. – Ám az a tisztelet és nagyrabecsülés, amely két évtized alatt bennem személyed iránt egyre fokozódott, kedves kötelességemmé teszi, hogy külön is üdvözöljelek. Az elmúlt hónapokban megdöbbentett a hír, hogy egészséged meggyengült, de most annál nagyobb örömünk, hogy ez annyira helyreállt, hogy lóháton járhatod a falvakat szent hivatásod teljesítésében. Családommal együtt arra kérem a Gondviselést, adjon Neked erőt, hogy férfias elszántsággal továbbra is szolgáld szent Egyházunkat és nemzetünk ügyét.

 

Mély tisztelettel, lekötelezett kész szolgád:

Dr. Jakabffy Elemér

egyháztanácsos

Hátszeg

 

 

A levél elküldése napján, este a londoni rádióból értesültem, hogy úgy Márton Áron, mint a Iaşi-i róm. kat. püspök június 21-e óta ismeretlen helyre jutott. – Így tehát levelem nem az ő kezébe jutott.”