Ha az első mondat nem stimmel, akkor nem jöhet a második: 2/2

Sz. E.: Az egy különösen ihletett állapotban írt mű, az első befejezett novellám. Azóta se tudtam úgy írni, ahogy akkor. Akkor talán még fejben is írtam, mondatok is születtek fejben. Bűnös módon még tanítás közben is ez járt a fejemben. Azóta se ismétlődött meg. Azt szoktam gondolni, ez „az első cigaretta szindrómája”, mindig azt a kellemes zsongást keresi az ember. Nem mintha könnyű lett volna megírni, de akkor volt olyan írásrévületem, amiből azt éreztem, hogy „írni jó”… De akkor is írni akartam, amikor tudtam, hogy „nem jó”, és most is írni akarok. Ez a fajta élmény egyre inkább hiányzik. Ami Ió permetszerűségét illeti, egy olyan figura volt, aki a vizekkel van összefüggésben. Minden jelző akkor találja meg a helyét, amikor a mondat íródik, tehát nem egy csontvázra rakódnak föl a jelzők, nincs kipontozva, hogy itt egy jelző lesz, ott egy főnév. A szerkezetet maguk a szavak hozzák, akár az epikus szerkezetet – ha van ilyen –, akár a mondatszerkezetet. Minden, minden alkalomszerű.

 

Sz. A.: Apropó, szerkezet. A prózapoétikai fogásokon is el lehet elmélkedni. Feltűnő az első kötet címadó novellájának a felszólító módban való koncipiálása. A „szerzői önkény” mindenre képes. Magamnak nem is annyira felszólító módnak neveztem, hanem „utasító”, „rendelkező” módnak, mintha egy színházi rendező tenné. A szerzőnek joga van önkényesen beavatkozni a dolgokba, a novella története az ő rendelkezései, utasításai szerint bonyolódik.

 

Sz. E.: Ennek az írásnak a születéséről elmondhatom, hogy nagyjából végig megírtam egy elbeszélést, amiben nem találtam semmi örömet, érdekeset. Holott az ötlet, hogy a szülők szilveszterkor összetegeződnek a felnőtt gyerekükkel, az önmagában is elég furcsa. Mégis nagyon közhelyesnek és üresnek tűnt. Támadt egy ilyen ötletem, nem egyszerűen átmásolgattam felszólító módba, hanem elkezdett megváltozni az írás. Egészen más lehetőségei lettek a történetnek. Egy más mű lett ettől. Nem volt erről egy komolyabb elképzelésem, hogy mit csinál a felszólító mód egy írásművel, inkább csak észrevettem, és arra kezdtem el reagálni. A szépirodalomtól talán semmi nem annyira idegen, mint a felszólító mód használata. A fikciós beszéd voltaképpen soha nem állít semmit, bemutat dolgokat, nemhogy felszólítana. Ez a fajta „agitációs beszéd” idegen a természetétől. Egy izzadságszagú próbálkozás volt, ami bejött. Tehát vannak ilyen izzadtságszagok, amik aztán elpárolognak.

 

Sz. A.: Ide kötődik az is, hogy bizonyos írások egyes szám első személyben, mások harmadik személyben íródtak. Olyan is van, például az Érett, fáradt, meleg, ahol az első személy átvált második, majd harmadik személyre, sőt többes szám első személyre is, mi több, akár egy-egy hosszabb mondaton belül is vannak váltások. Ez hogyan jön össze?

 

Sz. E.: Az első kötetemben tényleg több ilyen trükkös írás van, aminek a beszédmódja hordoz valamilyen külön tartalmat, a beszédmód maga egy ihlető forrás arra nézve, hogy mi is mondódik el. Ebben az írásban a két személynek a kapcsolata érzékelteti, hogy az emberen belül hogyan képződik meg a másik. Ez is egy jó írás volt arra, hogy egy alak miként képes kezelni egy kapcsolatban a másik személy jelenlétét. Az ötlet az innen jött, hogy az ember önmagáról harmadik személyben is beszél.

 

Sz. A.: Hasonló „technika” A szállásadónő rövid éjszakája. Egy pár elmegy a tengerpartra nyaralni, és adott pillanatban, hogy melyikükkel történik valami, melyikük reagál bizonyos dolgokra, az sokáig nem derül ki, mert a szerző ilyen elbizonytalanító szóhasználatot vesz igénybe, hogy „egyikük”, „másikuk”, „valamelyikük”, csak a legeslegvégén vált át egyetlen személyre, az asszonyra, aki ott marad a tengerparti falucskában.

 

Sz. E.: Én alkalmasnak találtam arra azt, amit előttem is, utánam is használtak, ha valahová ketten, pontosabban hárman mennek el, hogyha ott valami történik, az hogyan robban föl, és hogyan változik meg. Ez nagyon testhezálló kifejezésformának tűnt. Akkor nagyon tudatosan, a kezdet kezdetétől ezt választottam. Arra már nem emlékszem, hogy a széthasadás állapota mikor lett világos…

 

Sz. A.: Szinte minden írásában jelen van az álságaink, az önáltatás, az egymás áltatása, a hazugságaink, a meg nem értettségnek a kérdésköre. Ennek számomra egyik legplasztikusabb megjelenítője a Temetés volt. Annak valóságos panoptikumát látjuk, hogy miként viszonyulnak egymáshoz, akár egy családon belül is, ami aztán kivetítődik az egész társadalomra…

 

Sz. E.: Ezek kivételes pillatanai az életnek, mint minden ilyen családi esemény. Ez a panoptikumszerűség majdhogynem adott, itt nagyon nem is kellett a képzelethez folyamodnom. Tulajdonképpen majdnem minden temetés ilyen…

 

Sz. A.: 2010-ben jelent meg az első kötet, a Pertu, 2012-ben a második, a Nincs és ne is legyen. A szerző szerint, aki mégis csak legjobban ismeri ezeket a köteteit, mi az, ami hasonló, mi az, ami a másodikban jelentősen eltér az elsőtől?

 

Sz. E.: A hangütés, az atmoszféra hasonló, talán a másodikban kevesebb narrációs ötletet vagy trükköt használok, részben azért, mert ami egyszer beválik, egyszer jó, azt a fogást nem lehet örökké használni. Az is jobban érdekelt, hogy kevésbé rikító színekkel is tudok-e írni. Az első kötet írásaiban megvan az a kétségbeesés meg öröm is, az írásdüh, ami részben annak is szól, hogy végre lehet… A második kötet írásainak születése idején azt próbálgattam, hogy miként lehet halkabb írásokkal valami hasonlót produkálni. Mostanában tárcanovellának nevezhető dolgokat írok. Most valahogy kevésbé igaz ez, hogy az erős kezdést és a nem befejezettséget gyakorolom. És a történet jobban előtérbe kerül.

 

Sz. A.: Olvasóként rájöttem valamire. Szvoren Edina legtöbb írását kétszer ajánlatos elolvasni. Egyszer elolvasom, de ahhoz, hogy a további – mondjam így – rafináltabb dolgokat észrevegyem, szükségem van a második olvasásra is. Azt is érzékeltem, hogy az egy kötetben megjelent írásoknak volt bizonyos „közük” egymáshoz. Egyfajta minimális kontinuitást is éreztem bennük. Feltettem magamnak a kérdést – és utána megválaszoltam magamnak anélkül, hogy a szerzőt kifaggattam volna –, bár mintha regénygyanús regénykezdeményezés lett volna egyik-másik írása, ilyen tömör, ilyen sűrű szövetű prózában lehetetlen regényt írni. Így van?

 

Sz. E.: Igen, ezt én is így gondolom. Tulajdonképpen a novella sűrűségénél fogva a lírához áll közel. Nem lenne arányos, a textúrának és a formának ellentmondása volna, ha tovább tágítanám. Én nem gondoltam sose regényt írni, bár a második kötetben azért több olyan írás van, ami lazán kapcsolódik egymáshoz, volt egy népesebb társaságuk is, csak aztán a kötet összeállítása közben eldobáltam.

 

Sz. A.: Szigorú önmagához ilyen értelemben?

 

Sz. E.: Azt mondják, de nekem nem tűnik szigorúnak ez a normálállapot. Sokszor az nagyon veszélyes, én már megpróbálom letiltani az összefüggő írásaimat magamban, mert ott akkor az egész borulhat. Én tényleg nem vagyok egy regényíró alkat. Akkor szoktam újra használni egy alakot, ha úgy érzem, hogy benne még rejtőzik lehetőség. Egy ilyen teherbíróbb, tágasabb alaknál elfogja az embert a kísértés, hogy még foglalkozzék vele. De maga a regénystruktúra nem kísértett meg soha.

 

Sz. A.: A különböző ítészek, akár a világirodalomból, akár a magyarból – ugye, ez is együtt jár az előkanonizálással – igyekeztek magát bizonyos nevekkel összekötni. Kinek ezek a nevek, kiknek amazok jutottak eszébe. Edinának ki jut eszébe saját magára nézvést, kivel érez valamilyen alkotói rokonságot?

 

Sz. E.: Ezt nagyon nehéz megítélni, sokszor gondolok persze valakire, de hogy érezhetően ott van-e az írásaimban, nehéz megítélnem. Tar Sándort említhetném, de bennem furcsa módon Nádas Péter is föl szokott merülni. De éppen az említett első írásom egy ilyen kosztolányis lendületből született, nem tudom, hogy mindebből mennyi jön át, de akár Bodor Ádámot is mondhatnám.

 

Sz. A.: Hadd ejtsünk szót arról is, mivel Nagyváradon beszélgetünk, és Réz Pálnak sok köze van Váradhoz, hogy debütálóként bizonyára nagy örömére szolgált, hogy az első írásaira éppen ő figyelt fel. A recepció mennyire zavarja, mennyire lelkesíti, fékezi vagy ösztönzi?

 

Sz. E.: Réz Pálnak kezdetben volt egy ilyen megtermékenyítő türelmetlensége, hogy mikor lesz már a kötetemből valami? Úgy gondolom, hogy azok a beszélgetések, amiket akkoriban folytattunk, bizonyosan segítették az első könyvem megjelenését. Jómagam másképpen viszonyulok két-három év után a kritikai visszajelzésekhez. Bármi tud fékező lenni egyébként. Az megint csak az én állapotomtól függ, hogy mi hogyan hat, a dicséret éppúgy, mint az elmarasztalás. Nem érdemes túlságosan törődni a visszajelzésekkel, bizonyos dolgokkal nem lehet mit kezdeni. Belátni tudom csak bizonyos megjegyzéseknek az igazságát, és csak megvonom a vállam. Tehát mindenképp nekem kell elintéznem, és az én fogékonyságomon múlik. Amire én eleve fogékony vagyok, azt már úgyis munka alá vettem. És azzal valami történőben van. Ezért is van valószínűleg, hogy nem nagyon lehet írást tanítani. Megtanulni nem is lehet, de tanulni úgy, ha az ember csinálja. Nincs segítség, az olvasás segít.

 

(Erdélyi Riport, 201?/?.)