A versben az embernek okosabbnak kell lennie saját magánál: 2/2

Sz. A.: Ha már megfogalmaztad, mi a jó vers, mi a rossz, rákérdezek: valóban lehet-e a versírást tanítani? Hiszen az úgynevezett kreatív írás oktatását te vezetted be Lackfi Jánossal együtt Magyarországon.

 

V. I.: Most is az elsők vagyunk. Egyetemi stúdiumként, összefogva az esztétikai tanszékkel egyre jobban működik. Nálunk nem csak írásgyakorlat van, hogy a hallgatók elhozzák az írásaikat, és azokról beszélgetünk, vagy eljönnek jelentős írók, egy-egy alkalommal elmondják a saját ars poeticájukat. Mi kifejezetten egy tanmenet szerint, amit az előző évben előkészítettünk, előadásokon, gyakorlatokon vezetjük őket végig, bizony eredményesen. Akik nálunk végeztek, azokból szerkesztők lettek, néhány elsőkötetesünk is van. S ha kinyitom a Szép verseket, vagy Az év verseit, már majdhogynem a kötetek felét kitöltik. Büszkék lehetünk a tanítványainkra, de ettől még a kérdésedre nem válaszoltam, hogy lehet-e a versírást tanítani. Az első válaszom az, hogy lehet-e a színészetet tanítani, mert tanítják? Lehet-e a zeneművészetet tanítani, mert tanítják. Lehet-e a festészetet tanítani, mert tanítják. Akkor miért ne lehetne az irodalmat is tanítani? Az a kérdés, hogyan tanítunk, és mit tanítunk. Mi más utat választottunk, a nevet ironikusan átvettük az amerikai kreatív írásból, de azzal nem értettünk egyet, hogy ott recepteket tanítanak: így szerkesztesz meg egy novellát, így írsz meg egy darabot, egy verset.

 

Sz. A.: Nálatok interdiszciplinárisabb az egész, ugye?

 

V. I.: Egészen biztosan. Egyrészt sok mindenről beszélünk, másrészt meg nem módszereket tanítunk. Az a módszer, hogy nincs módszer. Az a módszer, hogy sok módszer van, és ki kell választani, melyiket használom, melyiket vetem el. Abban próbálok segíteni nekik, hogy a saját eredendő tehetségükhöz visszataláljanak, amitől egyébként még nincsenek messze.

 

Sz. A.: Tehát, a gyermekkorban elvesztett, a felnőttek által visszadöngölt készségekre, képességekre visszataláljanak…

 

V. I.: Valahogy úgy képzelem, hogy van egy kollektív kreativitás, egy összemberi tehetség, amihez Mozartnak vagy Weöres Sándornak egy barlangnyílásnyi átjárása van, és onnan dőlhet ez a tehetség, árad belőlük. Ez a zsenialitás. De mindenkinek van egy kisebb-nagyobb átjárója, amit sokszor iskolák, szülők akarva-akaratlanul eltorlaszolnak. És mi ebben próbálunk segíteni nekik, hogy ők találják meg azt, hogy hogyan tudjanak föltörni. De sokszor az az átjáró náluk még nincs is betömődve, nagyon sok jó dolgot írnak.

 

Sz. A.: Saját magukat is fölfedezik?

 

V. I.: Igen, ilyen értelemben a mi kreatív írásunk önismereti meg önfelfedező dolog, ami abszolút íráscentrikus. Nem mellesleg arra is késztetjük őket, hogy jó olvasók legyenek, boldog emberek, a saját tehetségüket fölfedezzék. Állandóan párhuzamba hozzuk sok mindennel. Tegnap azon gondolkodtunk együtt: az írásnál is, mint a főzésnél, mitől lesz jó egy étel? Jó alapanyagot kell beszerezni, ez biztos. Romlott húsból nem lehet jó ételt csinálni. Utána jön a ráfordított munka. Gyakorlatilag a főzésnél majdnem mindig egyenesen arányos a ráfordított munka a várható ízzel. Tehát egy tojásrántotta biztos nem lesz olyan élvezet, mint amikor két napig pácolom a húst, majd kisütöm. Persze, nem szabad elrontani. Akármennyi munkát ráfordítok, ha megégetem, akkor elrontottam. Nagyon sok ilyet játszunk, Lackfi János kollégám is elképesztően kreatív, humoros ember.

 

Sz. A.: Tehát megtanítjátok őket jól olvasni is. Gondolom, kreatív olvasással is foglalkoztok…

 

V. I.: Van ilyen stúdiumunk is, éppen az a címe, hogy Kreatív olvasás. Próbáljuk az olvasási mechanizmusokat bontani. Van egy olyan gyakorlat, hogy verset kell félreértelmezniük. Próbáljanak egy olyan értelmezést adni, ami koherens, végig lehet gondolni, de egyébként… hülyeség. Weöres Sándor Bóbitáját például valaki úgy értelmezte, hogy ez a második világháború előérzete. Hát, ez hogy jön ki? Úgy, hogy Bóbita egyenlő Hitler, és attól kezdve az egész teljesen átrendeződött. Nagyon sokszor egyébként az van, hogy közelebb jutnak az eredeti értelméhez vagy olyan értelmezéshez, amihez az irodalomtudomány iskolázott és nagyra becsült eszközeivel nem lehet. Az idén fölvetettem például azt, hogy próbálják az álmoskönyv segítségével elemezni a verseket. Sokszor az az érzésem, hogy a vers, az irodalom az álomhoz hasonló jelenség. Például azért nem emlékszünk egy regény cselekményére vissza, mert az álommal egylényegű, és az álom cselekményét is elfelejti az ember. A regény cselekményét is, ha a fejem tetejére állok, akkor is el fogom felejteni. Akkor minek olvassak? Minek eszem, ha ismét éhes leszek? Dehogy azért eszem, hogy soha ne legyek éhes, hanem azért, mert muszáj, másrészt jó. Azért olvasok egy könyvet, mert jó olvasni, jó benne lenni, nem azért, hogy majd egyszer fölmondjam.

 

Sz. A.: Úgy vélem, hasonló, olvasásra ösztönző meggondolásból hoztátok össze Lackfival az Apám kakasát. A klasszikus versek parafrázisai, újraírásai bizonyára a gyermekolvasók körében is sikert arattak.

 

V. I.: Mind a ketten egy csomót játszottunk ilyenekkel. Lackfi fölvetette: mi lenne, ha ezekből összehoznánk egy könyvet, úgy, hogy összeválogatjuk a legjobb magyar gyerekverseket. A kötetben az az unikális, hogy mindig három verzió van: minden költő műve mellé mind a ketten megcsináltuk a magunk változatát. Ehhez az kellett, hogy két olyan ember álljon össze, aki gyorsan és vehemensen tud dolgozni, és valamilyen módon egy hullámhosszon. A barátságunk még régebbi, én még „bébiszitterkedtem” is Jancsi mellett. Még gimnazista volt, és a szülei megkértek, hogy nézzek rá a gyerekekre, nem kellett már pelenkázni őket, de nagyokat beszélgettünk. Akkor még nem sejtettük, hogy közösen fogunk könyveket írni…

 

Sz. A.: Annak idején írtál egy egész kötetre való haikut is. Ehhez kötődik egy frappáns mondatod, ami az Élet és Irodalomban jelent meg: „Avagy mi lett volna, ha a magyarok nem nyugatnak, hanem keletnek indulnak, és verseiknek haikuba kell beleférniük?” Hadd idézzem mellé az egyik haikudat, később megmondom, miért: „A nincs sincs már úgy, / ahogy korábban nem volt, / úgy most a van nincs.” A haikukra hogyan találtál rá?

 

V. I.: A haiku izgalmas dolog, mindig is érdekelt. Az a döbbenetes, hogy ilyen rövid, és mégis nagy vershatása van. Rájöttem, hogy a haiku az európai kultúrában egy kicsit blöff. Nagyon jól hangzik, versnek hangzik szinte minden, bármi, hogyha úgy tördelem. A kreatív írásoktatásban van egy olyan feladat, hogy a diákjaimmal kiválasztatok egy jó hosszú regényt, na ebből írjatok haikut. De a japán versben egy csomó nagyon erős jelentésű szót vagy motívumot használnak, amit ha beletesznek, olyan, mintha egy versszaknyi gondolkodás lenne az európai kultúrában. Ahogy az európai gondolkodásnak a szonett az alapegysége, a maga tizennégy sorában ki tud fejezni egy teljes világot, még az antitézist is meg tudja hozni a négy-négy-három-hármas váltással. Mindenképpen váltani kell a költőnek, nem tudja ugyanazt a hangot folytatni. A japánok a haikuba beleteszik ugyanezt, ott kell egy természeti képnek meg egy gondolati egységnek lennie. Nincs az a természeti kép, amelyik a gondolati egységgel valamilyen módon ne szikrázna össze. Miután kitaláltam ezt a hét évszázad verseit, pont arra gondoltam, hogy lehet hiteles magyar haikut írni, amit persze már sokan ügyesen és meggyőzően csináltak. Talán Bertók László és Kányádi a legjelentősebb számomra ezen a téren. Hogyha én meglévő verseket használok föl, azok háttérismeretként ott vannak, és hogyha csak motívumokat idézek föl, akkor már olyan háttérmozgás jön létre, ami a japán haikunál is megvan. Ha azt írom az Egy mondat a zsarnokságról átalakítása során, hogy Két mondat a zsarnokságról, és abból egy haiku lesz, furcsa, szemtelen játék kerekedik belőle. Illyés legjelentősebb poémája nagyon hosszú vers, én meg azzal követek el valamit, hogy benyomok egy haikuba valamennyit belőle. Vagy József Attila Altatójából olyasmit, hogy „Balázs már elaludt, vedd a kabátod!” Egy házassági dráma bontakozik ki belőle, hogy ki ez az apuka, aki elaltatja a gyereket, és már távoznia kell, mert a szülők már nem élnek együtt. Egyébként ez a Hét évszázad haikui az én belső történetemben előzménye az Apám kakasának.

 

Sz. A.: Nem véletlenül idéztem az egyik haikudat. Tudniillik ha az olvasó veszi magának a fáradságot, és igyekszik ebbe a három sorba, tizenhét szótagnyi szövegbe elmélyedni, akkor ha van valamelyes hajlama a metafizikára, egyáltalán a filozófiára, sok mindent továbbgondolhat, vetíthet ki belőle. Amikor megjelent a Heideggered, egy kritikusod méltatta a kötet erényeit, de hiányolta a saját filozófiádat belőle. Én mint olvasó nem hiszem, hogy eleve ilyen szándékkal kezdtél neki, hogy kifejtsed a saját filozófiádat, ugyanakkor a már idézett három sorodban akár egy „Weöres Sándor-i mélységű költői filozófia” is benne van. Jól értem?

 

V. I.: Abszolút jól, ilyen alapon bármelyik írón számon lehetne kérni a saját filozófiáját. Ha filozófus lennék, akkor filozófiaként fejteném ki, ha író az ember, a saját eszközeivel teszi. Az én filozófiám éppen az – és ez közelít a keleti, tehát a Weöres Sándor-i filozófiához, ő nekem a legfontosabb magyar költő –, hogy a gondolatokat nem túlbonyolítani, hanem enigmatikus ellentmondásokra kell lebontani. Éppen az a fontos gondolat, hogy egy tétel igaz, és az ellentéte is igaz lehet. Weöres Sándornak A vers születése című szövegével is foglalkoztunk, mondtam, hogy a vizsgán nem kell egyetértsenek a szöveggel, csak mondják el, hogy mit olvastak, és akár a cáfolatát is. Próbáltam néhány tézismondatot megcáfolni, csak úgy működött, ha a negatív lenyomatát mondtam, de az ugyanúgy igaz volt, ha tükör elé tettem az egészet. Szerintem a legbölcsebb filozófus, aki ilyet tud, és Weöres Sándornál ez nagyon megvan. Egyébként A Vörös István gép vándorévei című kötetben például elkezdtem bizonyos fogalmakkal úgy dolgozni, mint egy filozófus, versről versre építettem tovább. Egy filozófiai gondolatmenet olyan, hogy általában fogalmat bont meg vagy épít föl, és azt rakja egyre tovább. Az a szertelen gondolatom volt, hogy a versek őrizzék meg az individuális mivoltukat, akár egyesével is működjenek, erre törekedtem a Heidegger könyvemben is. Nem mindegyiket, igaz, de jó néhányat ki lehet akár egyesével, akár hatosával emelni. Amellett elkezdtem a „gép” motívumot használni. „Isten-gép”, „Vörös István gép”. Volt előtte egy fogadalmam: mivel annyiszor írtam le az „isten” szót, igyekeztem elkerülni. A fogadalmat nem akartam megszegni, az „isten” helyett itt van „isten gép”. A Heidegger könyvem ítésze akkor még nem olvashatta ezt a hat évvel később megjelent kötetemet. De itt talán megpróbáltam megvalósítani az általa hiányolt „saját” költői filozófiámat.

 

Sz. A.: Az is érdekes „Vörös-jelenség”, hogy amikor a legjobban – hogy úgy mondjam – mórikálod magad, próbálsz a legközhelyesebb lenni, akkor is átvérzik a poézis a dolgaidon. Gondolok itt az abszolút „közérdekű” jellegű verseidre, a Ragyogjon a mosolyod, köztársaság! címűre. Azt hinné az ember, hogy ez akár egy… vezércikk is lehetne. De rászeded az olvasót. Végeredményben itt jön elő az, amit többször is megfogalmaztál, az írástudók felelőssége kerül előtérbe…

 

V. I.: Magyarországon pozitív dolog, hogy növekszik a versek iránti érdeklődés, a közéleti tartalmú versek megszólítják az embereket. És ha van egy létproblémájuk, abba valaki pont beletalálhat. Ha valakinek meghalt valakije, olyan vers fog beletalálni, ami a gyászról szól, és segít neki a gyász elviselésében. Országos gyászhelyzet: nehéz helyzetben van az ország, nagyon nehéz helyzetben vannak a magyarok, és nem találjuk a kiutat. Akkor mit lehet itt tenni? Folyamatosan gondolkodni kell, és beszélni kell róla. S egy idő után a beszélgetések igazságokká válnak, és jön a vers, ami mindenkinek jó lehet. Egy versben okosabbnak kell lennem a saját véleményemnél, és ellenpontozni kell. És ezért van visszhangjuk ezeknek a politikai verseknek. Nagyon sokan írnak izgalmas dolgokat, ugye, Erdős Virágnak a nagy berobbanása. Az ő korábban is meglevő, sajátos, furcsa, nyegle, groteszk félhangokon szóló stílusa most hirtelen „témát talált”, nagyon jól működik. Keresik az emberek egyrészt, hogy kérdések legyenek, jól föltett kérdések, másrészt legyenek jó válaszok. Ez abban segít, hogy fölvet egy alternatívát. Az írástudónak igenis van felelőssége. Az jólesett a rendszerváltás után, hogy nem kellett politikai költészetet művelni. Egyébként a jelentős költők olyan értelemben nem művelték a rendszerváltás előtt sem, aztán lemondtunk látványosan arról, hogy kötelezően dicsérjük a szocializmust. Ezt nem csinálta senki, legfeljebb olyanok, akik akkor sem számítottak az irodalomban. Aki valódi politikai költészetet művelt, az tiltott volt, de a váltás után Petri ugyanolyan vitriolos volt az Antall-kormánnyal szemben, mint ahogy előtte, amikor a Brezsnyev temetéséről írt. Nem kell politikai költészet, de nem tilos. Egy időben azt is mondták, hogy nem lehet verses regényt írni, az elavult. Ahogy kimondták, előugrott Térey Jánosnak a Paulusa, Varró Dánielnek a verses meseregénye, a Túl a Maszat-hegyen, a saját Heideggerem, Jász Attilának a Xantusról szóló könyve. Mi az, hogy nem lehet verses regényt írni? Persze, hogy lehet!

 

Sz. A.: Egy pillanatra térjünk vissza az „aktuálkérdésekre”. Volt egy megnyilvánulásod a filozófus-vita apropóján. A három érintettnek írtál egy-egy verset. Ezt csak azért említem, mert nyilvánvalóan a legtöbb költő nem annyira hiú, hogy az örökkévalóságnak, a halhatatlanságnak írjon. De felmerül a kérdés: az ilyen jellegű utalásos versekből száz év múlva fognak-e érteni valamit?

 

V. I.: Mondanék erre egy jó példát. Dante Isteni színjátéka tele van aktuálpolitikával. Dantét, ugye, száműzték Firenzéből, és bosszúból az összes ellenségét bevágta a pokolba, és ott elmondta a történetüket. Ki tudja ezt már? Lábjegyzetben el lehet olvasni. Ez a vonzata biztos, hogy elavult, mert amit lábjegyzetben kell olvasni, az nem működik. De annyi költészet van abban, annyi erő, annyi vízió, ezt Borges pontosan mondja: dehogy kell lábjegyzeteket olvasni, meg filozófiáról gondolkodni, a Commedia nagyon szórakoztató olvasmány. A többit felejtsük el! Petőfi, amikor a Nemzeti dalt írta, az abszolút a jelen pillanatnak szólt, mégis túlélte. Egyébként a versek, amikre rákérdeztél, már megvoltak. Éppen egy kötetet raktam össze, egymás mellé kerültek. És hirtelen azt láttam, milyen jól lehetne ennek a három embernek ajánlani, hogy valamilyen módon kifejezzem a szimpátiámat az általam tisztelt, most megtámadott három filozófus iránt. Vajda Mihálynak az iróniáját és filozófiai könnyedségét közel érzem magamhoz. Radnóti Sándornak még hallgatója is voltam az egyetemen, a korai tanulmánykötetei revelatívan segítettek az irodalomban való eligazodásomban, Heller Ágnesnek a mindent elmagyarázni tudó képessége is mindig érdekelt. Pont egymás mellett volt három vers, ami valamilyen módon illett rájuk.

 

Sz. A.: Hadd ejtsünk néhány szót a drámáidról. Egyikük kiemelten is megjelent a legjobb drámai termésből született válogatásban, de önálló drámaköteteid is vannak. Szorgalmas drámaíró vagy. Ennek ellenére kőszínház nem nagyon vállalja, hogy színpadra vigye a munkáidat. Színműveid egyik leglelkesebb előadója az értelmi sérült színészeket foglalkoztató Baltazár Színház, azonkívül kevés kivétellel, csak off-off színpadok vállalták fel a darabjaidat. Miért van ez?

 

V. I.: Szerintem a magyar színházi élet egyik problémája, hogy nem bíznak a kortárs magyar írókban. Akkor lenne igazuk, ha nem kortárs, de magyar, vagy ha kortárs, de nem magyar írókkal mindig hihetetlenül tarolnának. Nagyot lehet Shakespeare-rel is bukni, miért ne vállalnának egy bukást Vörös Istvánnal is? Minden színháznak, amelyik jó volt, mindig fontos volt a kortárs szerzők foglalkoztatása. Shakespeare a maga korában nem „kortárs szerző” volt?

 

Sz. A.: Gondolom, a Baltazár Színház, illetve azok a kísérleti színpadok, amelyek készségesebben fölvállalják a kortárs magyar drámát, nyújtanak valami mást, pluszt a kőszínházakhoz képest, és nem csak fölvállalják, hanem jól is csinálják.

 

V. I.: Ó, nagyon jól. Ami a Baltazárt illeti, ott nem azok a darabok futnak, amiket én már megírtam, hanem jön a rendező, megmondja, hogy mit szeretne. Például, hogy a hitről szeretne egy darabot. És akkor én már a beszélgetésen mondom, mi lenne, ha egy határhoz valamilyen mutatványosfélék érkeznének, kiderülne, hogy ez az evilág és a túlvilág határa, és egy angyalt próbálnának átcsempészni. Ebből lett az első közös munkánk, a Repülési engedély angyaloknak. Tehát itt „megrendelésre” írok darabot. Ráadásul az ő színészetükhöz is kell alkalmazkodni, és az ő színészi érzékenységükhöz. A Hamlet például csodálatos dráma, iszonyúan katartikus, amikor mindenkit lemészárolnak, de a mi színészeink ezt nem bírnák elviselni. Úgy kell igaz dolgot mondanunk, hogy az nem lehet nagyon brutális. Lehetőleg egyáltalán ne legyen az.

 

Sz. A.: Az értelmi sérültségükből fakadó, fokozott lelki sebezhetőségük miatt?

 

V. I.: Ők annyira fölzaklatódnak, hogy a jelenetek között gyakran a színfalak mögött zokognak. Az utolsó közös munkánk, az Arany lépés, amelyben arról van szó, hogy egy utcalakót, akit megtalálnak az égi küldöttek, hogyan rakják fokozatosan össze, és csinálnak belőle újra embert. Csodálatos történet, nem túl reális. Ők ebben is az összeomlás szélén vannak. Ha arról lenne szó, hogy egy derék ember hogyan megy tönkre, és hogyan hal meg, ők nem bírnák ki. Ugyanakkor olyan darabot kell írni a számukra, ami mégse hazug, mégse giccses. Mindig a gúzsba kötve táncolás a legizgalmasabb írói kihívás, úgy megcsinálni ezt, hogy itt is jó legyen, magam is tudjam vállalni a darabot. És egyébként is használható színdarab legyen, mert van egy olyan hallgatólagos megállapodás, hogy amit nekik írok, azt egyelőre nem szánom máshová. Ha kell, másnak is írok, mint ahogy bábosoknak is szoktam írni, a Stúdió K-nak is írtam Fodor Tamás fölkérésére. Ezek mindig olyan off meg féloff helyek, úgymond, „nem számítanak”, mert gyerekek, mert bábosok. Művészileg egyébként izgalmasabb, mint a hagyományos magyarországi kőszínház, amelyik lehetne inspiratívabb, lehetne nagyobb mozgásterű, kevésbé realisztikus. Néha csak derülök, amikor egy dramaturg elmagyarázza nekem, „ez nem működik, ne haragudj, ez lehetetlen, hogy színpadon működjön”, mikor én a színházi tapasztalataim alapján írtam, mert láttam, hogy tökéletesen működik. A csehektől…

 

Sz. A.: Ne haragudj, hogy közbevágok, abszolút egy húron pendülünk: most akadt meg a szemem egy mondaton, tőled jegyeztem fel: „A színdarabírást is nagyon szeretem. Kis túlzással a színházban tanultam meg csehül és Csehországban tanultam meg, mi a színház.” Mennyi ideig voltál ott, hogy ennyire töményen volt részed az ottani színházi világban?

 

V. I.: 1988 és 1992 között jártam a pesti bölcsészkar magyar–cseh szakára. Ez tudatos elhatározás volt. Én 1983-ban érettségiztem, akkor nehezen lehetett az egyetemre bejutni. Nem vettek föl, ennek különböző okai voltak, a politikaiaktól az én személyes taktikai tévedésemig. Egy évig dolgoztam, akkor se vettek föl, három évig tanárképző főiskolára jártam. És nagyon sok tekintetben elégedetlen voltam azzal, amit eddig saját magamból csináltam, bár a főiskolán sok mindent tanultam, kitűnő csoporttársaim voltak. Azzal se voltam elégedett, hogy nem tudok rendesen nyelveket. Tanultam angolul, németül, oroszul, finnül, valahogy mindegyiket elrontottam. Rájöttem, hogy nulláról kell kezdeni egy nyelvet, aztán szépen, becsületesen fölépíteni. Hosszas hezitálás után a csehet választottam, főleg amiatt, mert egy olyan kis nyelvet akartam megtanulni, amelyik ugyanolyan nagy kultúrnyelv, mint a magyar. Ebben az időszakban, az öt év alatt háromszor voltam kint részképzésen, három félévet. ’91-ben, amikor másodszor voltam, akkor jöttem rá, mennyire jó a cseh színház. Gyakorlatilag minden este színházba jártam. A száz nap alatt biztos, hogy legalább száz előadást láttam, volt olyan nap, amikor háromszor voltam színházban. Ez segített abban is, hogy jól megtanuljak csehül, hiszen a színház erősen szuggerálja, amit mondani akar. Korábban a film iránt érdeklődtem jobban, filmrendező is akartam lenni, felvételiztem egyszer, de nem vettek föl, nem tudtam, hogy protekció kell hozzá… Prágában aztán bekerültem az inspiratív, izgalmas színházi életbe, ami szinte csak off-ból állt. Azok a színházak, amelyek világhírűek, a Cinoherni klub vagy a Divadlo na Zábradli, azok úgy néznek ki, mint mondjuk, a Stúdió K Budapesten. Az egyik lent van a föld alatt, a másik egy prágai belvárosi házacskában van kialakítva, százfős nézőtér, pici színpad, ahol elképesztő nagy rendezők és színészek játszanak nagyon jó darabokat, zseniálisan, kevésbé hagyományos, realisztikus, ócskaszínház-szerű eszközökkel.

 

Sz. A.: Az egyetemen tanítod a cseh irodalmat. Bevallom, a régebbi cseh irodalmat nem ismerem, a legújabbat is kevésbé. Számomra két nagy korszaka volt a cseh irodalomnak, a két világháború közötti, illetve az 1960-as, ’70-es évek irodalma. Utána mi lett?

 

V. I.: Egy nagy támadás érte a cseh kultúrát, Szlovákiában enyhébb volt a cenzúra, enyhébb volt a terror a ’70-es években. Gyakorlatilag az összes jelentős cseh író ellenzékbe szorult. Skvorecky kiment, Kundera kiment, Hrabal otthon maradt, de egy idő után nem bírta, önkritikát gyakorolt, cenzúrázva megjelenhettek a művei, de belerokkant abba, hogy elárulta magát, de abba is belerokkant volna, ha nem jelennek meg. Ugyanakkor nem volt idő arra, hogy az újabb nemzedékek belépjenek az irodalomba. Vagy a hivatalos irodalom része lettek, vagy a nem olvasott belső nyilvánosságé. Megtört a ’60-as évek varázsa. Én azt szoktam mondani a tanítványaimnak, hogy nem csak arról van szó, hogy zseniális írók, zseniális filmrendezők, zseniális filozófusok találkoztak. Egyébként a politikus is tudta, nem őneki kell az okosat megmondania. Azt, hogy „emberarcú szocializmus”, amit Dubcekhez kötnek, azt véletlenül se Dubcek találta ki, hanem egy Karel Kosik nevű filozófus. De még ez is kevés lett volna, ha nincsenek ott a zseniális olvasók és nézők. Az akkori csehek, akik úgy néztek ki, mint a cseh filmekben, rossz megjelenésűek, ápolatlanok voltak, de órákat álltak sorba színházjegyért, könyvekért. Olvasták a könyveket, Hrabal ajtaja előtt rajongók álltak, mint most mindenféle jelentéktelen tévésztár előtt. Ehhez kellett egy nagyon jó közönség, aki vevő volt. Háziasszonyok szatyrokkal mentek a múzeumokba, nézték a különböző kiállításokat. Az a nép akkor egy kultúrnép volt, egy inspiráló közönség. Nem tudtak mit kezdeni az ’50-es években azzal, amin ez a polgári nép keresztülment, jött Skvorecky, jött Hrabal, jöttek a filmrendezők, a filozófusok. A színház ugyanolyan jó volt, mint a cseh film akkoriban. Zseniális kor volt, de sajnos, a zsenialitás elszállt. Ez a zseniális nép kapott egy pofont innen, kapott egy pofont onnan, a viszonyok megváltoztak, kicsit minden visszaesett, és a rendszerváltás után bizonytalanabbul találtak magukra. Magyarországon gyakran tekintenek mintaországként Csehországra, nem feltétlen jogosan. A cseh irodalom most nem olyan jó, mint akkor volt. Most nem olyan jó, mint a magyar irodalom.

 

Sz. A.: Netán a csehek felnéznek a magyar irodalomra?

 

V. I.: Nem érdekli őket. Néha meglepődnek, átjön valami, főleg akkor, ha már világsikerű, de nem hiszem, hogy a cseh szellemi életre érdemleges hatást gyakorolna. Egyébként a hetvenes években is megjelent magyar irodalom csehül. Akkor meg azt hitték, ez a kötelező szocialista barátkozás, és nem bíztak benne. Egyébként a 19. században fordítva volt, akkor Jaroslav Vrchlicky fordított Petőfit, Madáchot, Jókait fordítottak, akkor a magyarok nem törődtek a cseh irodalommal. Jó lenne, ha egyszer közös hullámhosszra jönnénk, ha a magyarok is törődnének a cseh irodalommal, a csehek is a magyarral.

 

Sz. A.: Hadd zárjuk beszélgetésünket egy személyesebb kérdéssel. Olvastam valahol, igaz, hogy egy regényed elveszett?

 

V. I.: Elveszni elveszett, de végül meglett. Az első prágai kiszállásom, ami 1988-ban volt, nagyon sötét időszak volt, ottani magyar barátaim kötelező tudományos szocializmus kurzusokra jártak – Magyarországon már akkor nem ilyen levegő volt. Nagyon rosszak voltak az egyetemi órák, én meg nem is nagyon értettem csehül, elmulasztottam bejárni az órákra. Mászkáltam a városban, és elkezdtem egy regényt írni, aminek az inspirációja az volt, hogy a barátnőmmel akkor kezdődött a nagy, lángoló szerelmünk, de sok tekintetben, művészi ízlésben nem voltunk egy hullámhosszon. Ő egy racionálisabb, ateistább gondolkodású ember volt, én meg a művészeten belüli misztikum felé hajlottam. Andrej Tarkovszkij művészetéről vitatkoztunk, amit ő unalmasnak látott. És akkor én először esszé formában próbáltam megírni a véleményemet, de ebből végül egy történet bomlott ki, egy angyalról, aki lejön a földre. Két ember azon vitatkozik, van-e Isten vagy nincs, az angyal meg összezavarja a dolgokat. Én ezt akkor megírtam, idehaza legépeltem. Odaadtam egy kiadónak, aki elutasította felháborodva, hogy mi ez a zagyvaság, ez a misztikus hülyeség. Egy másik kiadó közben elfogadta, de én új novellákkal jöttem, és a regény elfelejtődött. Aztán tudatosan elkezdtem megsemmisíteni. A gyerekeknek odaadtam a gépiratpapírokat rajzolni. Egy pillanatban aztán megsajnáltam: kellene vele valamit kezdeni. Tudtam, hogy Kemény István barátomnál van egy példány belőle. Megkértem, keresse elő, de hirtelen megijedt, hogy neki is elveszett. A szülői házánál tartotta ezt a kéziratot, ott éppen átrendezés volt, a sógora mindent kidobált. Már a kukából hozta vissza. Visszakaptam, ami maradt belőle. Tavaly elkezdtem számítógépbe beírni. Kisebb-nagyobb stiláris meg gondolati javításokat kell eszközölni, de nem akarom a lényeget megváltoztatni. Bizonyos motívumokhoz lábjegyzetekbe csatolva elkezdem mesélni, milyen volt akkor Prágában, milyen volt a mi szerelmünk. Tehát egy ilyen kettős regény lesz. Ma már érdekesnek tűnik az 1988-as Prága, akkor még nem tudhattam, hogy ez az állapot nem az örökkévalóságig tart, hogy ez húsz-huszonöt év múlva mennyire múlt lesz. Jelentős ellentét van a két szövegrész között, mind a két rész kilenc fejezetből áll. Jelenleg az első rész kilencedik fejezeténél tartok. Nagyon szeretném befejezni, az elvarratlan szálakat rendbe tenni. Izgalmas szöveg kezd kialakulni, egy kiadói szerkesztőnek mutattam is, aki remekműnek nevezte… Még korai volna értékelni, hiszen nincs készen, de érzem, valami nagy svung van a dologban. Egy olyan regény, ami elveszett, aztán meglett. Az első fejezete a Kemény-féle változatból hiányzik, és hiányozni is fog. Éppen az a Tarkovszkijról szóló esszé, amiből sokat kiveszek a mostani átiratomban. Arra figyelmeztetett, hogy ez a veszteség nem veszteség, azért nem annyira kár, ami elveszett…

 

(Erdélyi Riport, 2013/?.)