Életek regényben: 2/2

„A zsidót nem lehet látni. A zsidó csak egy szó. Mindenütt ott van, mert mindig emlegetik, de láthatatlan.” (…)

 

„A zsidót mindig emlegetik. A zsidó az, aki nincs sehol. A zsidó, aki spekulál. Akinek nem jó, ami van. Amit már megszoktunk. (…) Aki mindig valami mást akar. (…) Az öregek tudják, de még apámék is, hogy a zsidó az, amit nem lehet érteni. A zsidó a lelkiismeretfurdalás és a zsidó a bűntudat, amelyet csak a megvetés enyhíthet. (…) A zsidó még most is itt kísért, pedig már nincs sehol.”

 

A zsidó sehol sincs, nem megfogható, de csak azért, mert bármikor készen áll a megjelenésre – tehetnénk hozzá. A beszéd jelenének kiszolgáltatott, amely nyitott a jövő felé.

 

„»Miért vagyunk mi mások?« kérdem.

»Mert nem vagyunk idevalósiak« mondja anyám.

»Akkor mi is zsidók vagyunk?« kérdi a nővérem.

»Azok leszünk« válaszolja anyám.”

 

A regényt átszövő zsidómetafora kapcsán annak vonzáskörzetére is érdemes figyelnünk, mint amilyen az alantas munkákat végző, együgyű, mezítlábas cigány: Mesijás alakja. Teljes hatalomnélkülisége ellenére mégis van egy furcsa hatalom a kezében: a várakoztatás, ugyanis őt nem lehet siettetni. Csak várni lehet rá, amíg feltűnik a Rámpa felől – vagy a kocsmában. Valószínűleg az sem véletlen, hogy épp húsvét előtt vagyunk, amikor az anya és fia közti párbeszéd történik, és amikor a gyerek ablakon lesi az érkezését – akiről nem tudjuk meg, hogy eljött-e végül. Akármennyire egy megvetett, vécépucoló cigányról van szó, a Messiásra való rájátszások felismerhetők, ám közben vissza is vonják bármiféle üdvtörténetre való kifutását. „Anyámmal azt játsszuk, hogy a Messiásra várunk, mint a zsidók.” Hogy aztán a Messiás elválva a konkrét alaktól metaforává nőjön: a várakozás metaforájává. A „vártuk, mint a Messiást” szólás az apa munkából való hazatérésére is vonatkozik egy helyütt, úgy, ahogy a falu zsidójának, a munkaszolgálatból hazatérő Mózsinak is megvan a maga Messiása: előbb a család hazatérésére való, majd egyre inkább cél nélküli, pokolivá növő várakozás. „Amikor megjött Mózsi, mindenhol érdeklődött, a Vöröskereszttel kerestette őket. Aztán ahogy teltek a napok, a hetek, a hónapok, egyre bizonyosabb lett, hogy soha nem jönnek vissza. (…) Amikor eljött a szombat, arra emlékezett, hogy régen ilyenkor szombat volt. Amikor eljött a zsidó húsvét, akkor meg arra, hogy ilyenkor volt húsvét. Az emlékeit igyekezett elfelejteni. De nem sikerült. Várt még harminchét évig, de a Messiás nem jött el.”

 

A regényben a várakozás metaforája törli el a valamire való várakozás lehetőségét.