A kupolaváros ablakából meglepően nyugodtnak tűntek a vörös szelek, mikor a
kisfiú a hintaszékben ücsörgő nagyapjához bújt. Az öreg tudta, hogy a gyerek
fél. Ő is félt régebben, amikor a vörös szelek ugyanígy zúgva és tombolva
rázták egy másik város polietilén falait. Tűnődve szívott a pipájába.
– Emlékszem – mondta nyugodtan –, hogy régebben tényleg
történtek furcsaságok a Mars felszínén. De ma már nem kell tartanod tőlük,
Tomi.
– Az elpusztult kupolavárosra gondolsz? – kérdezte a kisfiú.
Az öregember bólintott.
– Azt tanultuk, hogy rosszul szigetelték, és valami moha került a
központi reaktorába. Az embereknek menekülniük kellett.
– Az iskolákban soha nem tanítanak teljes igazságokat – válaszolta
az öregember. – Ezt is elhallgatták, mert féltek beismerni a gyengeségüket.
– Kik?
– Ez bonyolult dolog...
– Te ott voltál?
– Igen, ott. Én éltem túl egyedül azt a napot – merengett el az
öregember, és megsimogatta a kisfiú szőke üstökét.
– ...Azon a napon a
Syrtis Mayor nevű terület körül végeztünk
kutatásokat a bolygó vulkánosságával kapcsolatban.
Silverpolis
támaszpont ekkor már több volt, mint egyszerű telepeskolónia: tíz éve
létezett, és én hét éves korom óta laktam a kék és sárga falak között, azóta,
hogy az apámat odarendelte a hadsereg. Fiatal voltam és elbűvölt a vörös
pusztaság, így hát a szokásos védelmi intézkedésekről is elfeledkeztem,
amikor egy különös, zöld, indaszerű növényt fedeztünk fel az egyik barátommal,
Ferenccel a sivatagos talajban.
„Mi lehet?” – kérdeztem döbbenten.
„Nem tudom” – felelte Ferenc –, „de ez
él.
Láthatod.”
„Csodálatos felfedezés!” – lelkendeztem. – „Mit
csináljunk vele?”
„Mutassuk meg valakinek!”
„Jó. Kinek?”
Egy darabig feszülten töprengtünk, majd Ferenc elővette a kését, és levágott a
növényből egy jó félméteres darabot. A zöld indát a szkafandere oldalsó,
kőgyűjtő zsebébe süllyesztette, és utána egy darabig azon tanakodtunk, mit
csináljunk a felfedezésünkkel. Mindkettőnket megragadott egy új, marsi élet
gondolata, és csak annyi gátolt benne, hogy rögtön a világba kiáltsuk mit
találtunk, hogy tartottunk tőle: esetleg egy mutált földi növénnyel van
dolgunk, amelyik kijutott a védőkupolán kívülre. Elhatároztuk tehát, hogy a
blama elkerülése érdekében először megvizsgáljuk az inda genetikai
struktúráját, és csak azután tesszük közzé a hírt.
A kupolaváros vörös falain belülre érve letettük a szkafandereinket, és
azonmód a raktárépülethez siettünk – itt volt a titkos helyünk, ahol
mindig különböző köveket, földről csempészett tárgyakat: alkoholt, cigarettát,
na meg titkos leveleket cseréltünk – és felakasztottuk a
„találmányunkat” egy szegre. Arra gondoltunk, ott biztonságban lesz,
míg vissza nem érünk a kívánt mintagyűjtővel.
– De nem volt! – vágott közbe a kisfiú.
– Így igaz, Tomi. Nem volt biztonságban. Nem számoltunk ugyanis a
szakáccsal...
A szakács, Tien Csen ugyanis aznap este nagy bajban volt. Három óra múlva volt
hivatalos az angolszász nagykövetség érkezése, és neki még nem volt tippje,
milyen ételkülönlegességgel hozakodjon elő a sokmillió kilométert átrepült,
igen nívós vendégeknek. Idegességében az ujjait tördelte, és egyre-másra
teremtette le a kuktáit, pedig azok semmiről sem tehettek. Csen különösen
fontosnak érezte, hogy valamilyen igazi, csak a Marsra jellemző specialitással
rukkoljon elő, megmutatva, hogy
Silverpolis igazi külön világ, külön
ország, és ez abban is megnyilvánul, hogy saját, önálló konyhája van.
Rosszkedvűen járta a különböző szinteket, a legeldugottabb raktárakat valami
igazán egyedi, különleges ízt keresve. Végső soron már arra is gondolt, hogy
mindent, ami csak a keze ügyébe kerül, beledarál egy tűzforró csípős-savanyú
levesbe, de aztán elvetette az ötletet – a múltkor is egy fémforgáccsal
az ínyében jött vissza az egyik vendége, és neki nem volt bátorsága a szemébe
nézni. Kutya csak egy volt a közelben (egy idős űrhajósé), míg a városi
terrárium nem azt a célt szolgálta, ami neki ebben a pillanatban megfelelt
volna.
Így hát az idő múlásával egyre tanácstalanabb lett. Míg aztán – a
tragédia küszöbén – meglelte a szegre akasztott növényt.
Hm – méregette. –
Ez csakugyan különösnek látszik –
csillant fel a szeme. Leakasztotta a valamit a szegről, és abban a hiszemben,
hogy az biztosan a genetikai labor új kísérleteinek eredménye, diadalmenetben
ballagott vissza a konyhába.
Élete leggyönyörűbb, és legfurcsább ízű ételét készítette el: szecsuáni
csirkét magyaros körettel, marsi módra. A raktárban talált, apróra vágott
indából készült zöldségmártást lelkesülten
Valles Marineris köretként
mutatta be, és alig várta a pillanatot, amikor a földi követség elé
tálalhatja. Előtte azonban – nem bírta megállni – önmaga is
megkóstolta, és nagyon ízletesnek találta.
A vacsora kiváló hangulatban, kellemes társalgással telt el, mindenki
megdicsérte a marsi konyha kiválóságát, sok bókot kapott a szakács azon az
estén, amitől csak úgy dagadt a mája. Kár, hogy a hajnalt már nem érte meg.
Pár órával később, még mielőtt a két apró holdacska feltűnt volna a Mars
mélyfekete égboltján, tengerészgyalogosok találtak rá, a konyhája sarkában
feküdt, holtan. Kifordultak a belei, a zöld növény részei mintha önálló életre
keltek volna, összeforrva a testével, hevesen lüktettek és hajladoztak –
éltek.
A tengerészgyalogosok ijedten hátráltak a hátsó helyiségekbe, és riadóztatták
a kupolaváros helyőrségét. Ekkorra már egyéb helyeken is megjelent a növény,
gyorsan szaporodott és szinte elpusztíthatatlan volt; ádáz csata alakult ki
közte és a lakosság között, mert az a legképtelenebb pontokon is megjelent, és
egy pillanat alatt belefolyt az emberek bőrébe, húsába. Nem lehetett kiírtani.
Rövid időn belül szétfeszítette a kupolát lezáró szegecseket, és spóráit, az
emberekkel keresztezett növényeket széthintette a Mars hideg éjszakájába.
Voltak ám a lakosokból is jónéhányan, akik a növények által elbódítottan
kilométerek tucatjaira eltébláboltak a testükben élősködő indákkal, messze a
kupoláktól.
– Hogyhogy ma már nincsenek ott a növények? – kérdezte a kisfiú
ragyogó szemekkel.
– Csak annyit tudok, hogy a következő reggel jött egy
jet a
hadseregtől, és taktikai atombombát dobott a vidékre. Mindenki meghalt, aki a
romok között maradt. Aztán jött a hír a fúziós erőmű megszaladásáról, de ez
nem volt igaz. Az erőmű-katasztrófa sugárzását túlélték volna mindazok, akiket
a növény megfertőzött. Mert a növény spórája bizony alkalmassá tesz a
bolygófelszíni életre, és véd a szélsőséges viszonyoktól.
– És te hogy élted túl az egészet, nagypapi?
Erre az öregember elmosolyodott, a kisfiút pedig kirázta a hideg. Rémülten
kikászálódott az öreg székéből.
– Nem szeretem az ilyen meséket – mondta durcásan, és sértődötten
elfordult. Kisietett a szobájába, és aznap már nem mozdult ki onnan.
Az öregember megfigyelte, hogy a fiúcska attól kezdve sohasem evett az
ételből, amikor ő főzött neki.
ÚJ GALAXIS 3. szám – Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2004, 146-148. o.)