Anonymus Chynewa - Jimmy Cartwright (Kaiser Rudolf - Bognár Zsolt): A Közkönyvtár - ÚJ GALAXIS 3. szám - Tudományos-fantasztikus antológia (Kódex Kiadó, Pécs, 2004)
Anonymus Chynewa - Jimmy Cartwright (Kaiser Rudolf - Bognár Zsolt): A Közkönyvtár

Ajánljuk Mariettának, ki a legelső szikrával
életre hívta ezt az Univerzumot.
Üdvözöllek, Utazó!

      Bár úgy hiszed, jártál már itt, valójában egy teljesen ismeretlen univerzumban vagy. Egy univerzumban, hol az idő múlását nem elsősorban órákban, években, vagy esetleg évszázadokban mérik. A megfelelő mértékegységnek a Korszakokat tartanám, bár az átlag halandó tán föl sem fogja, mekkora időintervallumokat is takar e kifejezés.
      Ez az univerzum végtelenül öreg. Az ember nagyon rövid ideje jelent meg a színen, a mindenség szemszögéből néhány másodperce csupán, ám az evolúciós kifejlődése óta eltelt pillanat elégnek bizonyult arra, hogy jelentős szerephez jusson a galaxisban. Pedig a jelenlegi próbálkozása nem is az első...
      Ám nem az ember az egyetlen értelmes faj idekint, még csak nem is a legelső, vagy a legfejlettebb. Viszont politikai ambíciói minden más faj elé helyezik, s ennek a törekvésnek igen sokat köszönhet az univerzum. Jót is, rosszat is... Kezdésként itt van mindjárt a Rend, akik genetikailag tökéletes emberek, s Ők a Galaktika irányítói! Persze létezik a Tanács, mely a politikai döntéseket hozza, s melynek minden, a megfelelő civilizációval rendelkező faj a tagja, ám hatalmuk csupán látszólagos. Aztán itt van a galaktikus háborúk egész sora... Az Agy, a mesterséges szuperintelligencia... A galaktikus mátrix... A féregjárat-technológia... És a Figyelők. Ők a válasz arra a kérdésre, melyet még senkinek nem sikerült megfogalmaznia. Csupán a tény a biztos: léteznek. De a továbbiakban mindenki találgat. Önző kémek? Érzéketlen kutatók? A civilizáció ellenségei? Vagy az univerzum megmentői? Bármi lehetséges.
      És még valami. Ezt is fontos tudnod, Utazó. Bármilyen sikeres is, az emberiség el fog tűnni. Nem a szülőbolygó pusztulásával, hiszen már túl van azon a szakaszon, amikor egy „globális katasztrófa” véget vethetne a faj virágzásának. De el fog tűnni, s a helyét a Földön egy új faj veszi át. Aztán, eonokkal később, újra megtörténik a váltás. Mint ahogy már eddig is, nem egyszer megtörtént...
      Csak egyvalami örök. A Galaxis lelke. Wahro Frot. ÉN!

Anonymus Chynewa (Kaiser Rudolf): Two-Head

      ...Az ódon könyvek világa egy zárt kis mikrokozmosz, ahol nem mindenki érzi igazán otthon magát. Az a dohos miazma, mi a lassan penészedő falak, a fényt évtizedek óta nem látott sarkokban rothadó, mindenki számára érdektelen iratok, megsárgult papírú anyakönyvi kivonatok, megperzselődött szegélyű tulajdonlevelek, no meg a félelmesnek tűnő tudást rejtő könyvek egészen más jellegű szagából olvad egy borzongató aurájú kisugárzássá...

      Mondjuk úgy, kevesen szeretik.

      Ám én ezen kevesek közé tartozom. Itt élek a „Közkönyvtárban”, mint „rendszerező-könyvtáros, levéltárgondnok”. Ám ez a definíció tulajdonképpen csak azt hivatott leplezni, hogy olyan öreg bútordarab vagyok, amit senkinek sincs szíve kidobni.

      „Közkönyvtár”. Valójában van egy sokkal... fennköltebb, hivatalosabb elnevezése is, de arra már szinte senki sem emlékszik, talán csak a központi rendszerező algoritmusok, a megrögzött hivatalnokok... meg én. Ám történetünk szempontjából e név teljességgel másodlagos, így közlése tökéletesen felesleges. Maradjunk a közkedvelt Közkönyvtár elnevezésnél.

      A Közkönyvtár hatalmas. Egy egész Univerzum értelmes fajainak irodalma megtalálható itt, szigorú katalogizálás szerint! Maga az épület nagyjában-egészében az egész bolygót jelenti; a fennmaradó területeken néhány, szám szerint három automatizált űrkikötő, valamint némi zöld növényzet foglal helyet. Viszont mégis könnyen bejárható egy speciális, mára már némileg feledésbe merült tértorzító eljárással. A katalogizáló rendszer segítségével kiválasztom a kívánt művet, majd elindulok a végtelennél is végtelenebb polcsorok közt kijelölt útvonalon, és néhány lépés után máris a kívánt helyen vagyok. Szédítő látvány elnézni a könyvespolcok között, és tudni, hogy a látvány nem optikai csalódás, az egyenesek a végtelenben valóban találkoznak!

      Persze, vannak olyan részek a könyvtárban, ahová nem csak én, de még a takarító-szervizelő automata személyzet sem teszi be a lábát! Legalábbis erről tanúskodik az, hogy ha nagy ritkán mégis arra járok, a világítás mindig inaktív, és a por vastagon áll mindenen...

      Mondhatnánk, eléggé kísérteties. Ám csak abba gondoljanak bele, az egész bolygón én vagyok az egyedüli állandó lakos! És gondoljanak, amit akarnak, még egy multidimenzionális, intergalaktikus könyvtárba sem járnak annyian, hogy soha ne érezzem magam egyedül...

      Persze, ezzel nem az Univerzum átlag kultúrigényét óhajtom minősíteni, csak hát... ide senki nem ugrik be csak azért, mert éppen erre járt. Annak idején, amikor felmerült az igény egy effajta... intézmény iránt, az egyik legfontosabb opció az volt a hely kiválasztása során, hogy stratégiailag a lehető legkisebb jelentősége legyen az adott bolygónak, mert történjék bármi, semlegesnek kell maradnia. Ez olyannyira jól sikerült, hogy még a legritkábban használt kereskedelmi útvonalak is messzire elkerülik ezt a szektort, így a „kísérteties” jelzőt nem csak a bolygóra, de tulajdonképpen az egész rendszerre a legnagyobb nyugalommal alkalmazhatjuk.

      Most jut eszembe, még be sem mutatkoztam. Pedig ha azt akarom, hogy a következőkben általam elmesélendő történetnek hitelt adjanak, szükséges egyfajta... kvázi személyes kontaktus, ugyebár... Márpedig egy ismeretlennel meglehetősen nehéz bárminemű személyes kapcsolat kiépítése, ezért bemutatkozom. A nevem Frenk-Bob. Bár a hátam mögött elterjedt a „Two-Head”-ragadványnév, de a szemembe még senki nem hívott így. Hogy elkerüljem a további találgatások lavinájának megindulását, elmondom, valóban két fejem van. Ennek ellenére mégis az emberi fajhoz tartozom, csak egy olyan technikailag elmaradott bolygón születtem, ahol nem igazán tudtak mit kezdeni ezzel az egytestű, de kétfejű, életképes sziámi-ikerpárral, ugyanis – bár eddig is, és ezután is egyes szám első személyben írok – „mi” tulajdonképpen két külön személy vagyunk. Azt hiszem, valami ilyesmi lehetett az ősi lélekbetegség, a skizofrénia.

      Mindenesetre úgy gondolom, ideje lenne belefogni a mesébe. Az egész akkor kezdődött, mikor arra ébredtem, hogy a Tökéletesek csapatszállító űrhajói kérnek engedélyt a leszállásra. Cseppet sem udvariasan...


Ez aztán precedens nélküli eset! Egyrészt fegyveres alakulatok még soha nem léphettek be a Közkönyvtárba, minthogy semmiféle fegyver behozatala nem megengedett; másrészt a Tökéleteseknek nem lehet nemet mondani... nem tanácsos!

      Végül is megadtam a leszállási engedélyt (nem mondtam volna? Az űrkikötők névleges parancsnoka is én vagyok), azzal a feltétellel, hogy amíg a könyvtárban tartózkodnak, semminemű fegyverzetet nem aktiválnak.

      A Gorzanow Ház emberei voltak. Hajóik oldalára festett, a heraldika szabályait pontról-pontra követő címereiken kívül erről árulkodott egyenruhájuk színezete, mintája is: valamilyen élénksárga anyag, enyhén nonfiguratív sötétzöld mintázattal a vállakon. Igazán hatásos!

      Az űrkikötő kijárata egyenesen a központi kartotékozóba vezet, ami megközelítőleg 350 kilométerre van a legközelebbi űrkikötőtől. Aki nem szokott hozzá, azt meglehetősen megkavarhatja a gondolat...

      Nos, a Tökéleteseket természetesen semmi nem kavarhatja meg. Az ártana az imidzsüknek! Ehhez méltó határozottsággal léptek be az irodámba.

      Hárman voltak. A többiek nyilván a hajókon maradtak, a tömegnyomort elkerülendő, feltehetőleg. Tipikus felállás: az egyikőjük előrébb, a két másik jobbról-balról. Ki gondolná, a középső kezdett beszélni!

      – Üdvözöljük Frenk-Bob! A Gorzanow Ház Első Rensah-ja vagyok. Ha nem haragszik, rögtön a tárgyra térek, mert feladatom nem tűr halasztást. Bizonyos közvetlen és közvetett bizonyítékok alapján arra a következtetésre jutott Házunk Stratégiai Főtanácsosa, hogy egy veszélyes bűnöző a Közkönyvtárban rejtőzött el a törvény ökle elől. Arra kérem tehát, Frenk-Bob, hogy ittlétünk alatt, segítendő a körözött személy mihamarabbi kézrekerítését, kapcsolja ki a fegyverzetet inaktiváló védelmi rendszert!

      Jó adag információ, mintegy köszönésként! Nem semmi! Felálltam az íróasztalom mögül. Csak óvatosan! Az embernek mindig jól meg kell gondolnia, mit mond egy Tökéletesnek...

      – Üdvözlöm önöket a Közkönyvtárban, úgy is, mint a Gorzanow-ház képviselőit itt, a tudomány valaha volt legmonumentálisabb tárházában. Ám minden tiszteletem ellenére kénytelen vagyok megjegyezni, az egyszerűen lehetetlen, hogy valaki kijátssza a védelmi rendszert és a tudtom nélkül leszáll a bolygón, sőt el is rejtőzködik itt. Ebből logikusan következik, hogy csakis tudtommal tartózkodhat itt bárki is. Tehát bármilyen bizonyítéka van, ön tulajdonképpen engem vádol azzal, hogy egy veszélyes bűnözőt rejtegetek! (Tudják, a kornak megvan az az előnye, hogy szinte bárkit rendre utasíthatok, és a halálbüntetés sem tűnik olyan rémisztő lehetőségnek...)

      A Rensah meglehetősen higgadt maradt. Szinte bocsánatkérő hangon válaszolt.

      „ Tisztelt antikvárius úr, konkrétan fel sem merült az ön neve, mint esetleges felelős vagy bűnpártoló. Ám mi, önnel ellentétben nem lehetünk száz százalékosan meggyőzve ennek a helynek „elektronikus feddhetetlenségéről”, konkrétan nagyon is elképzelhetőnek tartjuk, hogy egy megfelelően képzett szakember gond nélkül feltörheti a védelmi mátrixot, így jelenlétét teljességgel elrejtheti a rendszer elől.

      Néhány másodperces csönd következett. Ezt végig kellett gondolnom. Közben egy kisasztalhoz és néhány párnázott, enyhén archaizáló fotelhez kísérve szórakozottan hellyel kínáltam a Tökéleteseket.


– Lehet valami abban, amit mondott, Rensah. Ugyanis, ha valaki nem a hivatalos kiindulópontról lép be a könyvtárba, arról a központi számítógép nem tud... Konkrétan arra gondolok, hogy ha egy mű megtalálásához nem használja a katalogizáló rendszert, hanem mondjuk úgy, vaktában nekivág, mivel a könyvtár területén nincsenek mozgásérzékelők... a rendszer számára láthatatlan marad... De könyörgök, ki volna olyan balfék, hogy...

      – Igen. Pont erre gondoltunk. Ha valaki szándékosan el akar tűnni a figyelő szemek elől! – A Tökéletes meglehetősen önelégültnek tűnt. De, ahogy őseink a Földön mondták: „Nem eszik olyan forrón a kását!”

      – Ám van még itt egy probléma. Pontosabban jó néhány... Lássuk! Tegyük fel, hogy a maga – már megbocsásson – állítólagos bűnözője kijátssza a bioszkennert és a közeli szenzorokat. Ám valahol landolt, tehát valamelyik űrkikötőbe meg kellett érkeznie! Ezt hogyan rejthette el, mint tényt a rendszer elől? Aztán hol a hajója? Merthogy, ha jól tudom, jelenleg Önök az egyetlen látogatói a Közkönyvtárnak... és a központi számítógép is így tudja. De ha mindezen problémákra talál is valamilyen megoldást, van itt még egy kérdés. Az ég szerelmére, hogyan jött el mellettem?!

      – Már megbocsásson, de... valamikor Ön is alszik... Vagy nem?!!

      – Ebben téved. Egyikőnk mindig ébren van.

      – Ha szabad megjegyeznem, ez igencsak előnyösen hangzik. Khmm, ha valaha is befuccsol ez a „könyvtárosdi”, azt hiszem, jó eséllyel pályázhat meg bármilyen éjjeliőri állást... Visszatérve, nyilván nem ebben a helyiségben éli le az egész életét! Már csak a piszoár hiányából is erre a következtetésre kell, hogy jussak.

      Megint hallgattunk egy sort. Elsőként a Rensah mondandójának első fele döbbentett meg. Ezek szerint valóban fontos, hogy megtalálják ezt az úgynevezett bűnözőt.

      Egyébként meg azt kell mondjam, igaza van. Hiszen most, hogy belegondoltam, vált világossá, én a lehető legkevesebbet tartózkodom a központi kartotékozóban; állandóan a könyvtárat bújom. A kedvenceim az ősi, Földi, még valódi papírra írt, titokzatos könyvek gyűjteménye; azt hiszem, az alkímiai ismereteim alapján, abban a bizonyos „sötét középkorban” már régen máglyán végeztem volna... már, ha a kinézetemmel megérem a felnőtt kort. Ha pedig a központi számítógépnek mondanivalója akadt a számomra, négy lépéssel az „irodámba” érhettem. Akár a bolygó túlsó feléről is... Szédítő!

      – Rendben van, Rensah, meggyőzött. Elismerem, elképzelhető, úgy értem, matematikailag, hogy egy bűnöző itt rejtőzködik. De miért tenné? Akkor ugyanúgy rab lenne, mint egy valódi börtönben!

      – Mert ugyan ki keresné itt? Nemdebár...

      – Valóban. Ki keresné itt? – néztem a Rensah szemébe – Önök végül is honnan szereztek tudomást az ittlétéről?

      A Tökéletesek összenéztek, s szinte hallottam, amint gondolatban megbeszélik, mennyit mondhatnak el nekem.

      Semmit.

      – Sajnálom, Frenk-Bob, az információ az Ön biztonsági szintjén nem elérhető. Tehát most, hogy mindent tisztáztunk, arra kérem, kapcsolja ki végre az inaktiválót, vagy nem állok jót magamért!

      – Elhiheti, Rensah, szívesen megtenném, legjobb meggyőződésem ellenére is. Ám nem tehetem. Pontosabban egyszerűen képtelen vagyok rá. Az inaktiváló erőtér egyidős az épülettel, mint ahogy a tértorzító katalogizáló is. Bár ez utóbbit kezelni tudom, de a működési elvéről sajnos fogalmam sincs, mint ahogy a világmindenségben jelenleg élő értelmes lények közül senkinek sincs immár. Elveszett technológia, mondhatni. A fegyverzet-inaktiválóval ugyanaz a helyzet, ráadásul azonban még csak azt sem tudom, hol van ennek a központi vezérlője, nem beszélve az érzékelők hollétéről. Csak a tény marad, mely szerint minden, a csúzlinál bonyolultabb fegyver egyszerűen működésképtelen a bolygón. Bocsánat...

      A Tökéletes nem tűnt igazán boldognak. Sőt, kifejezetten dühösnek tűnt. Bizonyára nem szokott hozzá, hogy valaki ellentmondjon neki... Ahhoz meg pláne nem, hogy ilyen jóízűen derüljenek rajta. Merthogy, szégyen-nem szégyen, derültem.

      – Rendben – közölte aztán fagyos hangon. Ezzel a hangsúllyal világóceánokat lehetne befagyasztani. Siettem segítőkésznek mutatkozni, bár talán cseppet elkésve.

      – És mégis, hogyan próbálják megtalálni?

      A Tökéletesek teljesen egyszerre felálltak.

      – Módszeresen az egész átkozott bolygót átkutatjuk érte, ha kell!

      – Úgy érti, gyalogosan? Rohadt nagy ám ez a könyvtár...

      – Tisztában vagyok a bolygó méreteivel, gondnok! És nem, nem gyalogosan gondoltam. Módszeresen, tehát fajonként, betűnként, mintegy „végigpörgetve” az egész ódon kartotékot!


Több szó nem igazán esett köztünk. A felindult Tökéletes és két hasonló minőségű kísérője visszacsörtetett a térkapun keresztül a kikötőbe, majd nagyjából 20 perccel később egy nagy csapat fegyvertelen Tökéletes élén tértek vissza. Egyikőjük, gondolom, a saját könyvtárprogram-kezelőjük, kezelésbe vette a kartotékrendszert, s ennek a „specialistának” az útmutatásai alapján valóban nekiláttak a Közkönyvtár átkutatásának. Mit mondjak, nem irigyeltem őket. A több száz faj, a felfoghatatlanul nagy tudásanyag... nem tartottam valószínűnek, hogy az idén végeznek.

      Aztán volt itt még valami. Az én biztonsági szintem, mint könyvtáros, olyan hármas lehetett. A Tökéletesek feldúlt irányítója olyan erős nyolcassal rendelkezhetett. A Tökéletesek legfőbb irányítói, az úgynevezett Sahu-k tízes biztonsági szinttel irányították a Galaxist. Elvileg övék volt a legmagasabb szint. Legalábbis mindenki így tudta. Ehhez mérten a könyvtár is biztonsági szintekre volt osztva. Egy, teszem azt ötös szintű látogató nem tehette be a lábát egy hatos biztonsági szintű könyveket tartalmazó kartotékba. Viszont a könyvtári kartotékban a legmagasabb biztonsági szint a 12-es! Ami azt jelenti, hogy a Közkönyvtár bizonyos folyosóira még a Tökéletesek vezetői sem léphetnek. Mivel viszont a könyvtárosnak mindenhová szabad bejárása kell, hogy legyen, a központi kartotékrendszer memóriája szerint az én szintem 13-as! (Csak úgy megjegyzésként: egyetlen terem van a bolygón, ami 13-as biztonsági besorolású, ez a saját személyes lakrészem. Jó tudni, hogy a Galaxis uralkodója sem zavarhat a klotyón...)

      Ha mindehhez hozzáveszem, hogy a központi kartotékozó a Galaktikus Mátrixon keresztül hozzáfér minden értelmes élőlény adatához és biztonsági szintjéhez, akkor gondolom, semmi meglepőt nem találnak abban, hogy a kartotékozó érzékelte a specialistát s a biztonsági szintjét, és az első másodpercben eltüntette a szeme elől azokat a folyosószakaszokat, melyek biztonsági szintje a specialista szintjénél magasabb volt.

      Ám a kartotékozó ilyetén működése nem volt köztudott, éppen azért, hogy ezzel is csökkentse egy nem kompetens kívülálló számára a hely értékét. Mindent a biztonságért!

      Talán szólnom kellett volna. De a mód, ahogy egyszerűen egy idegent ültettek az én székembe, minden segítő szándékot kiirtott belőlem. Ha a „specialista” valóban értett volna a dolgához, akkor egyrészt azzal kezdte volna, hogy nem ül a helyemre, másrészt rögtön észlelnie kellett volna, hogy csökkent az elérhető folyosók száma.

      És ekkor vált világossá számomra, hogy ha tényleg van itt valaki illegálisan, azt ezek soha nem találják meg. Hisz ha tényleg fel tudja törni a rendszert, amit mondjuk erősen kétlek, akkor tudja, hogy vannak olyan helyek, ahová senki nem juthat el.

      Aztán egy újabb kényelmetlen gondolatom támadt. Mi van akkor, ha az állítólagos behatoló biztonsági szintje magasabb, mint 13? Eltekintve attól, hogy ez lehetetlen, ez esetben tudnék a jelenlétéről?! Feszülten nyeltem egyet.

      – Hadd kössem le még néhány másodpercre, Rensah!

      Nem mondhatnám, hogy a kitörő lelkesedés ült ki Mr. Tökéletes arcára, hogy meg mertem szólítani a korábbi beszélgetésünk után, de azért nagy kegyesen felém fordult.

      – Nos?

      A „specialista” ekkor indította útjára az utolsó „alakulatot”, így most volt néhány másodpercünk az első visszatérésekig. Várakozóan nézett rám.

      – Tisztában vagyok vele, hogy az én biztonsági szintem nem tesz túl sok információt hozzáférhetővé a számomra, de hadd kérdezzek valamit. Az önök információi alapján, legalább csak úgy megközelítőleg, mennyi ideje tartózkodik a Közkönyvtárban ez a bizonyos bűnöző?

      Alig palástolt káröröm, talán így tudnám leginkább visszaadni az érzetet, amely kikönyökölt a Tökéletes szemébe. Hátborzongató!

      – A legoptimálisabb becslések szerint is minimum két hónapja, hogy itt rejtőzködik.

      – Két hónapja... hmm. És miért csak most jöttek elkapni a grabancát? Ne is mondja, az én biztonsági szintemen az információ nem elérhető. Igaz?

      Otthagytam. A meglehetősen hibátlan úr nyilván csodálkozott volna, ha tudja, hogy szándékával ellenkezőleg, megnyugodtam. Ha ez a rejtélyes Valaki már két hónapja itt van, és ártó szándékkal érkezett, már rég megmutatta volna magát. De mivel ezt nem tette, valószínűleg rám nem veszélyes.

      Sorra jöttek vissza az eredménytelen kutatásokkal a Tökéletesek. Az első néhány „futamot” még figyelemmel kísértem, hátha „vak tyúk is talál szemet” alapon sikerrel jár valamelyikük, ám semmi ilyesmi nem történt.


Idővel visszaálltam a megszokott kerékvágásba, azzal az egy különbséggel, hogy egy időre mellőztem az ősi könyvek közé tett látogatásaimat, már csak azért is, mert azok 11-es biztonsági szintűek voltak... Érdekes, nem?

      Aztán, úgy három hónappal a megérkezésük után, végre történt valami. Nevezetesen az, hogy az egyik csoport nem jött vissza! Meglehetősen nagy lett a fejetlenség. Az úgynevezett Tökéletesek tökéletesen elveszítették a dolgok felett az irányítást, mindenki egyszerre akart tudni mindent. Egyedül Rensah őrizte meg a hidegvérét. Aztán az egész banda úgy hallgatott el, mintha valaki túlüvöltötte volna a hangzavart, úgymond „lekussolta” volna őket. Gyanítottam, hogy valóban valami ilyesmi történt.

      – Nos... – hallatszott a Rensah hangja. – Most, hogy ilyen jól összeszedtük magunkat, megtudhatnám, hogy végül is mi történt?

      – A 275-ös egység nem felel, uram. Nem jöttek vissza a megbeszélt időre, és rádiókapcsolat sincs velük.

      – És ők hová mentek?...

      – A Reposh faj irodalma „R”-betű. Ha szabad megjegyeznem, ez meglehetősen csekély irodalommal rendelkező faj lehet... merthogy a legtöbb eddigi átvizsgált fajnál az ilyen betűjelek tovább vannak bontva... érti, ra-re, re-rh...

      – Értem. Elhiheti. De ez most abszolút mellékes. Intézkedjen, odamegyünk.

      Csak puszta kíváncsiságból rálestem az „adatzsonglőr” válla felett a monitorra, véletlenül nem az-e az a szakasz, ahol mindig javításra szorul a világítás. Megérzésem helyes volt. Ez az.

      Annak idején, a szülőbolygómon mindig azt mondták szüleim, hogy elég kíváncsiság szorult belém két embernek is. Bár most, hogy belegondolok, van ebben valami kellemetlen felhang... Mindenesetre nem bírtam magammal, és én is a Tökéletesekkel tartottam.

      Megbántam.

      Rögtön megtaláltuk az öttagú csapatot, meg még valakit. Első látásra egyértelmű volt, hogy halottak. Tagjaik irreális pózokba voltak csavarodva, vér alvadozott lassan a valódi bőrkötésű könyveken.

      – Mi történhetett itt? – kérdezte valamelyik Tökéletes.

      – Hát nem egyértelmű? – válaszolta a Rensah. – A fickó kicsinálta a 275-ös egységet, aztán miután belátta, mit is tett, végzett magával. Az ügy lezárva. Pakoljunk össze és menjünk haza.

      Én ezalatt jól megnéztem magamnak a fickót, akit kerestek. Még soha nem láttam, ebben biztos voltam. Meg abban is, hogy ami az arcára van írva, az sokkal inkább tűnik halálfélelemnek, mint bűnbánatnak.

      Aztán még valamit észrevettem. Valamit, néhány méterrel odébb, aminek hatására rögtön odarendeltem a takarítószemélyzetet. Csak reménykedhettem, hogy a Tökéletesek nem veszik észre.

      Ám azoknak kisebb bajuk is nagyobb volt annál. Ugyanis nem mindenki osztotta maradéktalanul a Rensah azon véleményét, miszerint öngyilkosság történt. A Rensah egy ideig tűrt, aztán megelégelte a hangzavart.

      – Azt mondjátok, idegenkezűség? Hát mutassatok csak egy kéznyomot! Itt minden csupa vér! Ha valaki más intézte el őket, akkor annak hol a nyoma?! Amit én itt látok, az alapján vagy ő volt a tettes, vagy az elkövető egyszerűen köddé vált!


Elmentek. Meglepő gyorsasággal, 15 perc alatt. Nem mondhatnám, hogy nem könnyebbültem meg.

      Mikor már biztos lehettem benne, hogy az utolsó Tökéletes űrhajó is más, nyugodtabb szektorba ugrott, magamhoz rendeltem a kis takarítórobotot. Rövid unszolásomra előadta, amit talált.

      Megnéztem. Alaposan. Megforgattam az ujjaim közt. Körülbelül ilyennek képzeltem. Csak képzeltem...

      Aztán ledobtam a kisasztalra, majd töltöttem magamnak egy pohár brandyt. Hátradőltem a fát utánzó fotelben és így merengtem tovább.

      Egy 14-es biztonsági besorolású kártya. Név nélkül.


Jimmy Cartwright (Bognár Zsolt): ,,Neked könnyű lehet''

      Sokan gondolják úgy, hogy könnyű dolgom van. Persze, a többi hozzám hasonlóról is ezt gondolják. Tökéletesek vagyunk. A Rend hét Házának tagjai, akik majd’ 2000 éve igazgatják az Ismert Galaxist. Tökéletesek, mivel természetes úton, génhiba nélkül születtek az elsők, az Első Hét, akiktől mi is származunk. A köznép legalábbis úgy gondolja. Mi azonban tudjuk, nincs tökéletes ember, mert a tökéletességet nem csak a gének határozzák meg. Az érzéseinknek, gondolatainknak időnként mi sem tudunk korlátot állítani. Felettük állunk persze, hisz többet érzékelünk a világból, mint ők, s úgy is, mint egyfajta politikai hatalom. Vannak azonban felettünk is: a Tanács, mely a megbékélt fajok képviselőiből áll. Valamint meg nem erősített töredékinformációk szerint még a Tanács felett is áll egy szervezet vagy ahhoz hasonló csoportosulás. Ezen kérdésekre azonban az én biztonsági szintemen hivatalosan soha nem kaphatok választ. Én, a Gorzanow Ház Első Rensah-ja, a magam 10-es besorolásával, amikor elvileg ennél magasabb besorolás nem létezik. Persze lehet, hogy a Tanács magasabb besorolású, hisz összgalaktikus szinten ők hozzák a döntéseket, de sohasem láttam még az enyémnél magasabb szintet akárcsak sejtető biztonsági kódot vagy egyebet.

      Most meg egy olyan bűnözőt kell előkerítenem, akitől még azok is tartanak, akik – most már szinte bizonyos – a Tanács felett állnak. Ráadásul egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy valóban bűnöző, hiszen azelőtt még sosem hallottam róla, pedig én vagyok a rendfenntartók Első Rensah-ja, szóval nekem még a legapróbb ismert csínytevésről is tudnom kell. Persze, ha nem derül ki... Azt viszont nem tudom elképzelni, hogy egy majd’ 30 éve „pályán lévő” bűnözőről ne tudnék, ha pedig ez mégis így van, akkor nagyon szét kell nézni a Házunk táján.

      Mindenesetre kötelességem mindent megtenni az előkerítése érdekében, s így felkutattam az elérhető összes információt. Segédeimmel, a két idősebb Roob-bal alaposan körbejártuk, s felderítettük a körülményeket s a problémát okozó embert. Először teljességgel általános információkat leltünk, a saját rendszerünkben is, melyek dátuma megegyezett a kapott információkkal. Arra viszont nem emlékszem, hogy nekem szóltak volna erről. A szolgálatunkban álló Kibernauták tisztának ítélték meg a rendszerünket, s mivel nálunk csak a legjobbak dolgozhatnak, megítélésüket készpénznek lehet venni. További kutatások után kiderítettük, hogy a keresett személy egy általunk megbízott, de a Renden kívüli tanácsadóként tünteti fel magát. Nos, ez teljességgel lehetetlen volt, mert akkor a Delhoy Ház Roob-jainak is tudniuk kellett volna róla, nem is beszélve a fölöttük állókról. A Kwerees Ház észlelt ugyan valami furcsát a Folyam-ban, de nem ítélték jelentősnek.

      A további szálak érdekes helyekre vezettek. A galaxis eldugott sarkaiba, zsúfolt nagyvárosok igen előkelő szállodáiba és szórakozóhelyeire. Szinte mindenütt meglepetésként érte a Bolygókormányzókat, szállodaigazgatókat a hír, mely szerint volt vendégük bűnöző, de a kép alapján, amit róla kaptunk, mindig felismerték és beazonosították, s mind ugyanazon a néven.

      Éloib Tzaud. Így hívták, akit kerestünk. Megjelenése mindig elegáns volt, az aktuális divathoz minden helyen maximálisan igazodva öltözködött, ismerte és alkalmazta az összes szükséges helyi illemszokást és protokollt. Sohasem járt saját űrhajóval, bár látszólag minden további nélkül megtehette volna. Mindig utasszállító hajóval érkezett és távozott, és sohasem titkolta, merre jár. Ez már felettébb gyanús volt. Ha bűnöző lett volna, nem valószínű, hogy így cselekszik. Ámbár ez egy igen jó álca, s egyelőre nem tudtuk, tulajdonképpen mit is követett el. Egyre több helyről erősítették meg ott-jártát, valamint ottlétének célját. Ezekről hiteles és helytálló bizonyítékokat is kaptunk. Nem volt olyan időintervallum, amelyről ne tudtuk volna, hogy akkor éppen mit csinált.

      Aztán eljutottunk 2764 harmadik hónapjának 3. napjához, amikor elhagyta a ZX9-GT35-ös szektort a Dugh Exil X nevű luxus személyszállító hajóval. Délután 14.36-kor kiment a mellékhelyiségbe, és azóta senki sem látta. Segítője nem volt a hajón, a beszélgetések alapján ezt bizton állíthatom. A Folyam segítségét nem vehette igénybe, hisz képtelen volt azt használni. Ezt a Kwerees Ház Sahu-ja is megerősítette, hiszen ő mindenkiről tud, aki képes használni a Folyamot, legyen az Ember vagy más fajba tartózó egyed. Védőfelszerelés nélkül pedig a mélyűrben senki sem élhet sokáig... hacsak nem egy vírus, amiről esetünkben szó sincs.

      Pár nappal ezután furcsa híreket kaptunk. Ismeretlen, jelzés nélküli űrhajó landolt egy félreeső, lakatlan bolygón. A hely egy automatizált bányatelep, s minden apró felszíni és űrbéli történésről folyamatos jelentést kapunk. Még jó, hogy a Gorfer Ház Roob-jaival jó a kapcsolatom, így azonnal értesítettek a furcsa eseményről. A biológiai szkennerek megerősítették, amiben szinte biztos voltam: Tzaud volt az. Mire indulásra készek voltunk, újabb jelentést kaptunk, melyben az állt, hogy a bolygó légterét elhagyta egy meteorit. Ez egyrészt azért volt enyhén szólva is érdekes, mivel csak úgy nem szokta egy meteorit elhagyni egy bolygó légterét, főleg akkor, ha nincs információ annak érkeztéről. Így biztos voltam benne, hogy egy álcázott űrhajóról van szó, s mivel tudtuk annak irányát és sebességét, a nyomába eredtünk.

      Szerencsénk volt, nem változtatott irányt, így sikerült befognunk. Ennek ellenére hosszú és fáradtságos üldözés vette kezdetét. Hol meglépett, hol pedig – az az érzésem – közelebb engedett magához bennünket. Hetekig játszotta ezt a macska-egér játékot, majd egyszerűen eltűnt a szemünk elől. Az érzékelőink is tehetetlenek voltak. Másra nem tudtam gondolni, csak valami misztikus dologra – amit igazán nem is tudtam megfogalmazni –, hiszen a miénknél jobb felszerelése senkinek sincs az egész galaxisban. Dühös voltam és csalódott. Az a rengeteg idő, amit rászántunk, mind hiába. Aztán, mikor kissé magamhoz tértem, megvizsgáltam, hogy tulajdonképpen merre is haladtunk, honnan hová jutottunk. Gondolatban, majd később a navigációs rendszer segítségével, vonalakkal összekötve a bejárt útvonalat megdöbbentő dolgot kaptunk. Egy feliratot, melyen ez állt: TALMI. Először nem tudtam, mitévők legyünk. Ez az alak tréfát űz a galaxis rendfenntartóival, így magával az egész galaxissal is. Én pedig nem voltam tréfás kedvemben, és fogalmam sem volt, mit jelent ez a kifejezés. Segítséget kértem hát a Rend többi Házától, s néhány nap múlva meg is jött a válasz. A szó egy réges-rég elfeledett nyelven mindössze annyit jelent, hogy hamis, nem igaz, valótlan. Ez tehát valószínűleg egy célzás arra vonatkozólag, hogy ez az egész csupán valami színjáték, s így tesztelték Házunk, Házaink, s tulajdonképpen a Rend szervezetét.

      Szóval sokan gondolják azt, hogy könnyű dolgom van. Én meg úgy gondolom, hogy nekik, akik egyszerű hétköznapjaikat élik, a családjukkal, szeretteikkel, barátaikkal, sokkal jobb, sokkal könnyebb dolguk van.

      Természetesen szedtük a sátorfánkat és hazatértünk. Elgondolkodtam az eseten, s tettem ezt azért, mert megbízatásom még nem ért véget, hisz azt egyrészt nem teljesítettem, másrészt nem vonták vissza. Próbáltam a „bűnöző” nevéből rájönni valamire. Több ezer algoritmust futtattam végig rajta, eredménytelenül. Próbálkoztam a TALMI szóval is, valamint annak jelentéseivel, szintén eredménytelenül. Megbíztam néhány Kibernautát is, hogy bármilyen csekély információ legyen is, de próbáljanak valamit előkeríteni. Néhány hét kellett, mire szembeötlött, hogy relatíve nagyon kis távolságra voltunk a Közkönyvtártól. Attól a Közkönyvtártól, amelyet még jóval a Rend létrejötte előtt alapítottak, s melyben az információ azóta csak nőtt és nőtt. És valóban, sejtésem beigazolódni látszott, miszerint valahogyan áthatoltak a bolygó méretű könyvtár védelmi rendszerén, úgy, hogy a többszörös védelmet könnyedén kijátszották. A külső szenzorok, a közbülső szkennerek, a belső érzékelők, az energiapajzs – melynek technológiájáról csak homályba vesző adataink vannak – semmit sem érzékeltek a behatolásból. Egyedül a könyvtár épületén lévő felszíni biokamerák rögzítettek valami furcsát, de azt valami okból kifolyólag figyelmen kívül hagyták.

      Egy óra múlva úton voltunk embereim legjavával, hogy a keresett személyt – bármennyi időbe kerüljön is – felkutassuk abban a hatalmas épületben. Legalább fél évet számítottam a keresés időtartamául, plusz-mínusz pár hetet.

      Érkezésünk nem hatotta meg túlzottan a könyvtárost. Gondolom ezt abból, ahogyan viselkedett. Kicsit flegmán, tán fölényesen is időnként, alapvetően nem hátráltatva a munkánkat, de nem is segítve azt túlzottan. Az már inkább meglepte mindkét fejét – valami komoly génhibával születhetett, s szét sem választották, aminek nyilván voltak előnyei is –, hogy az Ő könyvtárába a tudta nélkül jutott be valaki. Mondhatnám, megrémítette a lehetőség. Ottlétünk alatt titokban megfigyelés alatt tartottam, de semmi olyat nem tapasztaltam, amivel veszélyt jelenthetne ránk vagy bárki másra. Csapataim közben szorgosan járták a könyvtár folyosóit, s ebben igen nagy segítségemre volt a Gorfer Ház egyik Kibernautája, hiszen ő képes volt kezelni azt a tértorzító technológiát, melynek segítségével „csak 3 lépésre” van a könyvtárban bármelyik kötet. Persze, mi most nem kulturálódni jöttünk, hanem megkeresni azt a már különösen veszélyes besorolású személyt, aki itt rejtőzködött. Még jó, hogy a könyvtárosnak csak 3. szintű biztonsági kódja van, bár mindig valahogy furcsállottam a magabiztosságát.

      Valamivel több, mint három hónap telt el azóta, hogy útra keltünk a Közkönyvtárba, s végre sikerrel jártunk. Igaz, egyik ötfős csapatunk odaveszett, ami komoly veszteség, de a bűnöző is életét vesztette. A többiek nem értettek egyet magyarázatommal az esetet illetően, de másra gondolni sem mertem. Váltig hangoztattam, hogy a bűnöző végzett az ötfős csapattal, majd tettének súlyát mérlegelve magával is. Magam sem hittem ezt el, hiszen láthatólag nem önkezűleg tekerte ki végtagjait, vágta fel ruháját és bőrét több helyen, még ha a Kabaib-okat így is intézte volna el. Miután felvételeket készítettünk és dokumentáltuk az esetet, távoztunk a könyvtárból. Halottainkat természetesen elszállítottuk, a bűnöző tetemével együtt. A többi mocskot a takarítórobotokra bíztuk.

      Most pedig bajt érzek a fejem fölött. A Tanács elfogadta a bizonyítékokat, a dokumentációt, s az ügyet lezárta. Engem viszont nem hagyott nyugodni az eset. Tovább vizsgáltam az anyagokat, s rá kellett jöjjek pár dologra. Elsőként az derült ki, hogy az üldözött személy egyetlen adata sem valós. Mintha ez az illető soha nem került volna bele abba a galaktikus méretű katalogizáló rendszerbe, melyben minden értelmes élőlény szerepel. Ez pedig nem csak elméletileg lehetetlen. Másodjára az derült ki, hogy a felvételeket nem tanulmányoztuk át rendesen, és erre eddig még nem volt precedens. A kibernetikus felvételeket különböző, opto-elektronikai eljárásokkal tisztítottam ki a lehető legjobb minőségűre, és így feltűnt egy kis lapocska. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, még azután sem, hogy elolvashatóvá vált rajta a 14-es szám. Ám további vizsgálatok után kiderült, hogy a lapocska valószínűleg olyan információk hordozására képes, melyek teljes mértékben képesek felülírni az azonosító eljárást végző elektronika információs adatbázisát. És a kártyán nem szerepelt név... Egy átkozott információs Joly Joker, aminek létezéséről eddig fogalmam sem volt! Ha szerencsénk van, akkor a könyvtáros sem vette észre, s a takarítók bedarálták, a többi szeméttel. Mindenesetre még vissza kell térnem a könyvtárba. Valamikor...

      Szóval azt mondhatom, hogy nincs könnyű dolgom. Ha ezt mások nem veszik észre, akkor sem lesz nyugtom, hiszen biztos lehetek benne, hogy egy olyan szervezet is munkálkodik a háttérben, amiről én mit sem tudok. S ha ez a bűnöző kártyája volt, miért velünk kerestették, hisz tudhatták, hogy megtaláljuk nála. Ha pedig nem az övé volt, akkor volt még ott valaki. Netán a könyvtáros ejtette el valamikor? Esetleg ő tette? Ahhoz túl öreg. Az látszott rajta, hogy túl van tán a 100-on is. Ha pedig mások is észreveszik, amit én, arra már gondolni sem merek. Az egyenlő a halálommal.

      No, végtére is, nem vagyok könnyű helyzetben.


Jimmy Cartwright (Bognár Zsolt): Az emberi elme

      Mindig azt kérdezik: „Mire képes az ember, az emberi agy?” Ebben a kérdésben rengeteg feltételezés, újabb kérdés rejlik: „Vajon lehetséges ez? Képes vagyok erre? Meg lehetne tenni?” Vagyis, végső soron az emberi hitetlenség a tehetetlenség fő oka. Úgymond: „nier ce qui est, et d’expliquer ce qui n’est pas”.1 Mi, emberek teremtve lettünk egy felsőbb hatalom által, melyet különböző ősi kultúrák mind másképpen neveznek, de lényegileg ugyanarról beszélnek. Nevezhetjük Őt Istennek, Szellemnek vagy bármi egyébnek, a lényeg mindig ugyanaz. Ő a saját mintájára, hasonlatosságára teremtett minket.
 1 Tagadni, ami van, és magyarázni, ami nincs.
      Saját tapasztalataimból kiindulva így inkább azt kérdezném: „Mire NEM képes?” Réges-rég megboldogult nagyapám szokta volt mondani: „Nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség.” Azt hiszem, ez a mondat indította útjára fantáziámat. Emiatt a mondat miatt kutattam az emberi agy működését, az emberi kultúrát, tanultam lélekbúvárkodni, és rengeteg más tudományt, s emelkedtem az ember szellemi magasságainak csúcsaira. Igen. Nyugodtan mondhatom és kijelenthetem: az emberi elme csúcsait járom. A legfelsőre, legmagasabbra még magam sem jutottam fel, de egyelőre elég annyi, amire már képes vagyok. Eképpen nyugodtan elmondhatom magamról: „Credo quia absurdum”.2
 2 Hiszem, mert képtelenség.
      Nem is képzelnék, mire képes az ember, ha igazán akar valamit. Természetesen nem kell sötét, elfeledett mágikus praktikákra gondolni, sem holmi szemfényvesztő illúzióra. Egészen egyszerűen maga az ember képes megtenni ezen dolgokat. Ámbár lehet, hogy én azért vagyok képes erre, mert alapvetően is különleges vagyok...


A Kirajzás utáni 2734. esztendőben, a Tanács létrejötte után egy évvel, beléptem a Közkönyvtár fő csarnokába, ahol már régóta nem jártam, s „átfutottam” az eltelt idő történelmét. Úgy néhány hónapnyi kutatás után érdekes megállapításra jutottam, melyet nem szándékoztam akkor sem, s most sem nagydobra verni. Csupán annyit mondhatok, hogy láttam az eljövendő évek fonalát, mely nagy bizonyosságot adott afelől, hogy további, személyesebb benyomásokra van szükségem. Elhagytam hát a könyvtárat, s egy távolabbi bolygó egyik szállodájában szálltam meg. Természetesen már itt is volt célom, amit elintézni szándékoztam. A szobámban lévő terminálon keresztül gyártottam magamnak némi múltat, majd újonnan szerzett rangom segítségével felkerestem a Bolygókormányzót, és hasznos tanácsokkal láttam el az elkövetkező 30 évre vonatkozólag. Ezután még többször találkoztunk, s ő is megértette, átlátta az általam vázolt dolgok jelentőségét. Természetesen megegyeztünk, hogy csak abban az esetben ismerje el találkozásunkat, ha a Rend tagjai keresik fel.

      Több száz lakott bolygón cselekedtem hasonlóképpen a következő harminc év folyamán, több-kevesebb sikerrel. Tudtam, úgy kell játszanom, hogy a lehető legkevesebb feltűnést keltsem. Mindig kerültem a Rend-del való találkozást, a Tanácstagokat, s a Figyelőket is. Az utóbbiakat legfőképp, bár így sem vagyok biztos benne, hogy nem keltettem érdeklődést a köreikben. A könyvtáros – hiába van két feje és 13-as biztonsági szintje – nem vett észre semmi gyanúsat ottlétem alatt. A számítógépet könnyű volt átverni, s amíg az úgy gondolta, hogy a Driot és Koliot népszokásokkal foglalkozom, addig szép sorban áttekintettem az egész – általam még ismeretlen – történelmet.

      A harminc év alatt pedig láttam a változásokat, melyek segítettek elkerülni egy újabb összeomlást az akkori rendszerben. Most először sikerült, s boldog voltam, hogy végre tettem valamit az emberiség fennmaradásának érdekében. Aztán rájöttem, ez mégsem volt elég, majd arra is, bármit teszek, a történések végső kimenetelén egyedül nem változtathatok. A másik lehetőséget pedig nem szándékozom megosztani sem egyetlen Közrendűvel, sem a Rend tagjaival, sem a Tanáccsal, és főleg nem a Figyelőkkel. A jelenlegi hatalmukkal sem tudnak megfelelően bánni, s ha még a kezükbe adom azt, amit tudok... Nem. Semmiképpen nem változtathatok. Itt, ebben az idősávban nem. Talán egyet tehetek még. Megfogtam hát a nervus rerum3-ot.
 3 A dolgok idege.

Csodás. Üzenetem eljutott a Figyelőkhöz és a Tanácshoz. Ők meg fogják keresni a Rend Gorzanow Házát, a Galaxis Rendfenntartóit, s utasítják őket az elfogásomra. Nyilván meglepődnek majd a rendszerükbe táplált információk láttán, de biztosak lesznek benne, hogy az információk valósak és helyesek. Minden fontos cselekedetem szerepel benne, s így eljuthatnak a többi szétszórt információmorzsához, majd végül hozzám, s itteni választott nevemhez, az Éloib Tzaud-hoz. Ennek természetesen semmiféle mögöttes jelentése sincs, kicsit hasonlít ugyan a Kwerees Ház egyik Rensah-jának nevéhez, de könnyen kideríthető, hogy semmi közöm nincs hozzájuk, illetve nekik hozzám.

      Az üzenetek és információk megfelelő helyre juttatása után úgy két héttel a nyomomra is bukkantak, miután jól értelmezhető jeleket hagytam egy automatizált bányásztelepen. Ezután öt héten keresztül vezetgettem, végül egyszerűen otthagytam őket. Remélhetőleg rájönnek, mit írtam így a navigációs rendszerük térképére, s felismerik annak a szónak a jelentését. Előbb-utóbb azonban el kellett jussanak a Közkönyvtárba, ahol még el kellett varrnom a szálakat. Miért pont ott? Ez borzasztó egyszerű: a Közkönyvtár még igen érdekes események helyszíne lesz a közeljövőben, s így egy kicsit rá tudom terelni a figyelmet.

      A bejutás elég egyszerű volt. A technikai szintem jóval többet is tudott, mint amire szükségem volt a viszonylag észrevétlen behatoláshoz. Csak annyi nyomot hagytam, hogy az épület tetején lévő biokamerák valami furcsát érzékeljenek. Aztán befészkeltem magam a kis lakosztályomba, amiről még a könyvtáros sem tud, s vártam.

      Nagyjából két hónapba tellett, mire megérkeztek. Most több hajóval is jöttek, úgy látszik, biztosra akarnak menni. Akár a homlokukra is kiírhatták volna, annyira látszott rajtuk: sauve qui peut.4 Nem is sejtik – persze nem is sejthetik –, hogy akkor találnak meg, amikor én akarom. Hiszen ez az épület egy komplett, mesterségesen létrehozott bolygó, s nem is az egyetlen ilyen létesítmény. Tehát elég nagy ahhoz, hogy akár évekig is keressenek, teljesen eredménytelenül. Bár a módszer, amivel dolgoztak, jó volt, a Kibernautának nem volt elég magas a biztonsági besorolása, így még annyit sem látott, mint amennyit a könyvtáros. Ő pedig elég makacs és kétszeresen is önfejű volt ahhoz, hogy ne segítsen a Rend-nek.
 4 Meneküljön, aki tud.
      Közben egy távoli laboratóriumban már klónoztam magamból egyet, gyorsított eljárással, hiszen szükség lesz rá. Ő maga lesz a corpus delicti.5 Nemsokára jön egy olyan idegen lény, mely tereken és időkön keresztül keresi táplálékát, s érkezik majd egy vadász is, akinek csak az számít, hogy visszavigye népének az elszökött kísérleti „nyulat”. Úgy három hónap lehetett addig hátra...
 5 Bűnjel.

Consumatum est.6 Eltelt az idő, a klón bevégezte feladatát, a Rend tagjai távoztak – igaz, öt fővel kevesebben, hiszen rossz helyen voltak, rossz időben. A könyvtáros megtalálta a kihelyezett biztonsági kártyát. Név nélkülit, 14-es szinttel. Remélem, megérti jelentőségét, s mire a Fiúval találkozik, felkészül ennél vadabb dolgokra is. A vadász is elvihette a hírt népének, miszerint meghalt titkaik tudója, bár az általuk a mi nyelvünkre talán Amorf-ként lefordítható lényt nem találta meg. Hát igen. Ez a szép a Közkönyvtár gigantikájában. A tértorzító rendszer használata nélkül évtizedekig is bolyonghat az ember úgy, hogy senkivel sem találkozik. Itt hiába a technikai fölény, a különleges képességek. A polcsorokat csak megkerülni lehet, vagy velük együtt menni a végtelenbe – talán örökké.
 6 Elvégeztetett.
      Azt hiszem, még itt maradok egy darabig. Hic et nunc.7 Az amorftól nem tartok, bár neki nem sokat jelentenek a falak, de bennem nincs meg az az energia, mely számára táplálékul szolgál. Később talán visszamegyek saját koromba és bolygómra, a Földre, de addig írásba foglalom minden tudásom, hogy később, az utánam jövők – akik olyanok, mint én, s nem a Rend csökevényes tagjai – nagyobb sikerrel járjanak, s még sokáig fenntartsák az emberiség hídját a jövőbe. Néhányukkal találkoztam már, s mielőtt elmegyek, páran meg is látogatnak itt.
 7 Itt és most.

Eme rövid jegyzetemnek „az emberi elme” címet adtam. Tettem ezt azért, mert én, aki téren és korokon át bejárhatok mindent, láttam a szellem elkorcsosulását a tökéletes emberi testben. A szellemét, amely újra és újra rendszerbe foglalja a rendszerbe foglalhatatlant, majd csodálkozik annak logikátlanságán. Talán még a Folyami-hajósok, a Kwerees Ház tagjai jelenthetnek ebből kiutat. Talán. A Figyelők azonban nem látják, hogy a végső pusztulásba taszítják saját népüket. S ez az, ami a legrémisztőbb. A szervezet, amely felette áll mindennek, nem látja be saját hibáit, nem tud felülemelkedni a réges-rég elavult szabályokon. Tehát nincs az emberi elme számára lehetetlenség, csak tehetetlenség.

Ipse Externus


Anonymus Chynewa (Kaiser Rudolf): Lycanthrop

      Newolfman. A közellenség. Én, és Én. A különbség csak látszat. Már ha élsz addig, hogy legyen esélyed összehasonlítani. Éjjel egyik. Nappal másik. A Hold nem számít. Csak legenda. A kiontott vér szaga... Ez van az orromban. Ha érzem, azért. Ha vágyom, azért. Régóta menekülök. El sem hinnék, ha mondanám. A magamfajta nem odakintre termett... Csak gondolják el! A végtelen világűr!...

      ...Az engem üldöző vadászgépek elől csak az utolsó pillanatban tudtam egy féregjáratba menekülni. Szoros volt, több okból kifolyólag is. Egyrészt, többen voltak. Másrészt... nos igen. A hajómat jó előre beprogramoztam. A bolygók gravitációs környékét elhagyva már nem vagyok, nem lehetek a magam ura. Ezt tudom. Ezért még felszállás előtt megadom a számítógépnek a célkoordinátákat, aztán robotpilótára kapcsolom. Ezúttal azonban a felszállás után nem sokkal tűz alá vettek. Parancs módosítva. Manuális vezérlés. Hurrá!

      Mint valami ókori videojáték. A saját testem. Kívülről. Óriási erőfeszítéseket kellett tennem, hogy irányítani tudjam magam, és így az űrhajóm. Az utolsó, amire emlékszem, az a klaviatúra fölött eltorzult körmöket növesztő kézfejem...

      Számkivetett vagyok. Ez volt az első gondolatom, mikor ismét ura voltam saját testemnek, ösztöneimnek. Hol vagyok? Ez volt a második. Épp spirális leszállópályán voltam egy bolygó körül. Amennyire meg tudtam ítélni, az egész planétát egyetlen épület uralta. Hirtelen világosság gyúlt. Hát persze! A Közkönyvtár! Ha szerencsém van, itt minden kérdésemre választ kapok! Ha nincs... Akkor továbbra is marad a folyamatos üldöztetés.

      Eközben a fedélzeti számítógép és az automatizált űrkikötő lerendezte egymás közt a dolgokat, és hamarosan landoltunk. Egy-két másodpercnyi információcsere után az is kiderült, miből szenved hiányt a hajó, s a szükséges készletek, az üzemanyag már úton is volt. A Könyvtár központi agya meglehetősen fejlett önállósággal rendelkezhetett...

      Mire kiléptem a zsilipen, karbantartó robotok serege dolgozott a hajótesten. Bíztam benne, hogy a sérüléseket meteoritok okozta, apró lyukaknak tudják be, és nem tesznek jelentést a Rendnél...

      Tanácstalanul fordultam körbe. Egyrészt még soha nem jártam könyvtárban. Hát még ekkorában. Másrészt nem láttam egyetlen könyvet sem. És harmadrészt... nem láttam az eget. Fogalmam sem volt, hány óra lehet a bolygónak ezen a pontján jelenleg. Hogy mennyi időm van még...

      Ám épp ezért nem téblábolhattam túl sokáig a dokkban; mihamarabb munkához kellett látnom. Határozott léptekkel indultam az ajtó felé. A karbantartó „személyzet” automatikusan kikerült. Az ajtó azonban nem nyílt ki automatikusan. Ez majdhogynem meglepett. Szemmel láthatóan nem zsiliprendszerű volt. És nem fotocellás. Valószínűleg így hangulatosabb az átlagember számára a Közkönyvtár, főleg, ha odabent is minden ilyen ódivatú hangulatú, ám én sem átlagember nem vagyok, se túl nyitott a mesterséges hangulatokra... Megragadtam a kilincset, és beléptem.

      Az a hihetetlen érzés kerített hatalmába, hogy míg valójában csak egyet léptem, a testem iszonyatos sebességgel zuhan egy feneketlen szakadékba! A döbbenetes élmény nyomot hagyhatott arcomon is, ám az ajtón túli világba történő megérkezésem pillanatában kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy vajon milyen benyomást nyújthatok.

      Nem bírtam elfojtani egy rémült kiáltást az elém táruló látvány hatására. Pedig hát, ha csak szerény személyem gyakorlati mivoltára gondolok, mondhatjuk, hogy ez szégyen. Majdnem hátráltam egy lépést, ám még idejében eszembe jutott, hogy talán ez most nem a legmegfelelőbb pillanat a hanyattzuhanás élményének illuzórikus tesztelésére. Újra rá néztem. Bárcsak mondhatnám, hogy a szemébe... Ám ez még egy hétköznapi ember esetében sem lehetséges igazán, hiszen az ember, milyenségéből fakadóan, két szemmel van megáldva.

      Itt jegyezném meg, hogy láttam én már sok mindent. Sok bolygót, és nem kevesebb értelmes fajt is. Tehát az előttem álló teremtmény nem azért volt különös, mert nem tűnt embernek. Épp ellenkezőleg, szemmel látható emberszerűsége volt a legkülönösebb!

      Két feje volt. Egy test, két kar, két láb, ám két külön nyak, és azon két fej. Hihetetlen. Ami azt illeti, nem tűnt már mai gyereknek; fokozatosan őszülő szakálla, és ráncos keze legalábbis erről árulkodott. Ruházata is kissé kopottasnak tűnt, ám tekintete (istenem, tekintetei!) felettébb tiszta elméről, és némi jólszituált humorérzékről árulkodott. Szemmel láthatóan jól szórakozott.

      – Üdvözlöm a közkönyvtárban! Remélem, segíthetek az önt érdeklő könyvek, információk fellelésében! Ha érkezését előre jelezte volna, máris előrébb lehetne a kutatásban. A nevem Frenk-Bob.

      Kísérteties volt, ahogy az egyik feje által megkezdett mondatot a másik fejezte be, kis átfedésekkel. Mintha egy üres, nagy méretű szobában beszélgettünk volna, extrém akusztikus viszonyok között!

      – ...Newelfman. Andree Newelfman. Ti... Tisztelettel.

      Az öreg egyik feje behunyta a szemét, és rosszalló arckifejezést vágott, míg a másik barátságosan elmosolyodott.

      – Látom, most jár nálunk először. Hogy túl legyünk a kezdeti nehézségeken, ember vagyok. De nem a Földön születtem, hanem egy orvosilag némileg elmaradottabb planétán, a neve nem fontos. Sziámi ikrek... vagyok. Egy test, két öntudat. Idáig érthető?

      Zavartan bólintottam, s már mondtam volna, hogy erre igazán semmi szükség, meg hogy ennél sokkal fontosabb kérdésekkel kell foglalkoznom, ám ő folytatta monológját, továbbra is a maga kísérteties módján.

      – Tehát, mint már említettem, ezen a kissé fejletlen bolygón nem tudtak mit kezdeni egy ennyire kivételes ikerpárral, így egyben maradtam. Nem csak a testünk közös, de gyakorlatilag a gerincvelőnk nagy része is, így a két agy folyamatos kapcsolatban van egymással, ezért beszélek egyszerre mind a két számmal. Ha kérdése van hozzám, intézze csak nyugodtan Hozzám, egyes szám második személyben. Hiszen igazából egy személy vagyok... Még a fizetésemet is egy főként kapom. Tehát miben segíthetek?

      Köpni-nyelni nem tudtam, de a legfontosabb kérdést fel kellett tennem. Muszáj volt.

      – Ööö... Frenk-Bob. Ugye jól mondom a nevü... a nevét. Hol tudnék kinézni a bolygó felszínére? És pontosan hány óra van még a naplementéig?

      A kétfejű könyvtáros okozta sokk miatt ugyanis csak ekkorra tűnt fel, hogy az irodában, vagy miben, nincs egyetlen ablak sem, csak négy, teljesen egyforma, ősrégit archaizáló ajtó! Az egyéb berendezések terén sem volt túlságosan eleresztve a Hivatalnok úr; egy ülőgarnitúra egy kisasztallal, meg egy méretes íróasztal, monitorok billentyűzettel és egy karosszék az asztal mögött. Ennyi.

      – Sajnos nem szolgálhatok kedvező információval, legalábbis ami az első két kérdését illeti, Mr. Newelfman. A bolygófelszín, mint olyan, a könyvtár területéről nem elérhető. Aki idejön, az akkor látja a felszínt utoljára, mikor leereszkedik az űrkikötő dokkjába. És csak felszálláskor láthatja újra. Bár meg kell mondanom, hogy ennél különösebb kérdéssel már régen fordultak hozzám... A másik kérdése pedig... Hogy mennyi idő van még naplementéig? Egyrészt pontosan nem tudnám megmondani, mivel a könyvtári idő teljességgel független a bolygó saját tengelyén történő forgástól, másrészt az egyedi technológia miatt, aminek segítségével egyáltalán működhet egy ilyen monumentális intézmény, sosem biztos, hogy itt ugyanannyi az idő, mint az ajtó mögött, mondjuk három lépéssel. Gondolom ön is hallott már a Közkönyvtár tértorzító technológiájáról...

      Pánikba estem. Ha jól értettem, akkor ez a tértorzítás máris elrepített a bolygó egy egészen más pontjára, amikor beléptem azon az átokverte ajtón! Tehát akár az is lehet, hogy mindössze perceim vannak az éjszakáig! Megpróbáltam lehiggadni. Ugyanennyi erővel az is lehet, hogy itt most hajnalodik.

      A kétfejű könyvtáros érdeklődő, majdhogynem gyanakvó pillantást vetett rám. Ám még mielőtt hangot adott volna érdeklődésének, erőt vettem magamon.

      – Frenk-Bob. Azt hiszem, szükségem lenne a segítségére – mosolyodtam el, és azt hiszem, meglehetősen hitelesen adtam a zaklatott lelkivilágú, de alapjában véve jó kedélyű turistát. Legalábbis az egyik fején megjelenő egykedvű mosoly gond nélkül váltotta fel az érdeklődést.

      – És konkrétan miben állhatok szolgálatára? Gondolom, nem egy kávéra van szüksége...

      – Tudja... kutatásokat végzek a földi mitológia tárgykörében, egy tudományos disszertáció keretein belül... Egészen pontosan különböző mítikus lények legendáinak változása az utóbbi 4-5000 évben... Gondolom, ez így eléggé tág időtartalom ahhoz, hogy egy könyvvel ne ússzam meg, igaz?

      – Háát... – vakargatta meg Frenk-Bob jobb kézzel a bal fejének jobb fültövét – ...Valóban bonyolult a dolog. De, gondolom, nem lesz lehetetlen. Ilyesmire gondol, mint mondjuk a vámpírok?

      – Iiiigen... mondjuk.

      A könyvtáros kimért mozdulattal megfordult, és az íróasztala elé lépett.

      – Nem tudom, szüksége lesz-e egy olvasóteremre, vagy esetleg a hajóján óhajt olvasgatni, mindenesetre, ha több könyvről lesz szó, javaslom az olvasótermet, már csak a könnyebb hozzáférés miatt is... És megközelítőleg mennyi időt óhajt a Közkönyvtárban tartózkodni?

      Belegondoltam, hogy vajon mit szólna a kétfejű, ha közölném vele, mindössze annyi időm van, amíg lemegy a nap – mármint ott, ahol az a bizonyos olvasóterem található –, de aztán gyorsan elvetettem az ötletet.

      – Csak egy-két napról lehet szó, aztán már egyéb kötelezettségeim szólítanak... sajnos. Pedig szívesen maradnék tovább; egy ilyen helyen rengeteg legendát felkutathatnék, már ahogy elképzelem...

      – Igen... nos. Hát akkor lássuk a... medvét.

      Gondolom látta, csak épp tudomást sem vett furcsálkodó tekintetemről, a különös kifejezést illetően; aztán leült a székébe.

      – Tehát Föld... Kirajzás előtt... Valahogy mégis pontosítani kellene a keresést, mert így még mindig rengeteg könyvet kellene átolvasnia.

      – Hát legyen, mondjuk Európa... XVIII. századtól... Alakváltók. Lycanthropus.

      – Hmm... Farkasemberek? Érdekes választás egy disszertációhoz...

      Viccesen sokat sejtetően hümmögtem, és úgy tűnt, ezzel sikerült végleg elaltatnom kíváncsiságát. Aztán hirtelen megéreztem. A vér szaga! A szívdobogásával egy ütemben lüktető erecske... mindkét nyakán. Az extrém gondolat némileg kijózanított. Sikerült újra elterelnem gondolataimat a húsról. Istenek! Ezek szerint csak percek voltak a naplementéig! És már itt is van!

      Hirtelen mentő ötletem támadt. Egyszerűen csak el kell tűnnöm a bolygó ezen fertályáról! Hadarva kértem meg Frenk-Bobot, ajánljon valamit kezdésként, ő rövid hümmögés után mondott egy címet. Kapásból elfogadtam, majd miután beprogramozta azt a különös kartotékozót, elindultam az egyik ajtó felé.

      – Úgy látom, nagyon sürgős a dolog, Mr. Newolfman. Még pár szót azért mondanék, mielőtt így belevetné magát az olvasásba. A tértorzító elektronika pontosan ahhoz a polchoz fogja szállítani, ahol a kívánt mű fellelhető. Ettől a ponttól csak akkor távolodjon el 15 méternél messzebb, ha vissza akar kerülni ide. Ha sikerült választania, akkor az „Olvasóterembe!” szó fennhangon történő kimondása után, három lépéssel már ott is találja magát. Ha a „Kartotékozóba!” kifejezést mondja ki fennhangon, úgy három lépéssel itt lehet. Ugyanígy juthat az „Űrkikötőbe!”, és az „Erdőbe!” is.

      Felkaptam a fejem. Erdőbe?! Éreztem, amint a karmaim növekedése véres árkokat hasít tenyerembe. Mégis megkérdeztem.

      – Milyen... erdő?

      – No, nem kell igazán komolyan venni a dolgot, nem egy igazi erdő. Bár méretét tekintve vetekedhet az egykori amazonasi esőerdőkkel, ám egy fontos dologban eltérnek egymástól. Ezek a fák nem a felszínen vannak. A telep mélyen a föld alatt foglal helyet, egy gigantikus barlangban. Egy igen eredetinek mondható megoldás a közkönyvtár levegőellátásának ügyében... De van, aki olvasgatás közben szeret az erdőben téblábolni.

      Utolsó szavaival már mit sem törődve vetettem magam az ajtó felé. Ám hangos kiáltása ismét megállított. Ruhámat egyre szorosabbnak éreztem, és szinte hallottam, ahogy a szőrszálak növekedésnek indulnak, szerte a testemen.

      – Ne... Nem az az ajtó... Uram, jól érzi magát?

      – Hmmm... melyik?... – Hangom már csak morgásra emlékeztető akusztikus szentségtörés. Ám megérti. Szerencsére. Az Ő szerencséjére. Vér! Ölj! Éhség! Csillapítsd! Vágy! Öljjjj!!

      ...Egy elképzelhetetlenül hatalmas könyvtár piramidális könyvespolcai között állok. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. Vajon Kétfej... Él még? Vagy már... hogy úgy mondjam, elfogyasztódott?... Nem, valószínűleg nem öltem meg, hiszen akkor most nem lennék itt, a könyvek között. Bár ki tudja?

      Bizonytalan lépések. Nem számolom őket, pedig a kétfejű fickó szavai alapján nem ártana. Pár másodperc alatt megtalálom a keresett művet.

      Nem igazán tudtam, mit is akarok. Vajon mit segíthet az rajtam, ha megismerek néhány ósdi vérfarkas-legendát? Szabadulni úgysem fogok. Soha. A vérem hajt. Hogy mások vérét ontsam... Mit akarok itt? Hiszen az én bajomra nincs orvosság! Amíg az éjszaka más emberek között talál, ölni fogok. És a legutolsó vadászatomon én leszek a zsákmány.

      Levettem a könyvespolcról még néhány kötetet, majd kimondtam a „varázsszót”: Az olvasóterembe. Aztán léptem hármat. Csak remélhettem, hogy a megérkezési ponton is nappal van „odakint”...

      Egy ajtó előtt találtam magam. Egy ugyanolyan gyomorkavaró élmény volt mögöttem, mint ami a kartotékozóhoz vezetett, és egy ugyanolyan ajtó előtt álltam, mint amilyeneket eddig láttam ezen a fura bolygón. Beléptem. Semmi különleges látvány nem tárult elém. Egy kisebbfajta terem, öt asztal körben, s a székek úgy voltak az asztalok mellé elhelyezve, hogy az esetleges olvasók mindegyike arccal a kör közepe felé nézzen. Közelebb lépve vettem észre, hogy az asztalok mindegyikébe egy-egy klaviatúra volt belesüllyesztve, feltehetően a központi kartotékozóhoz kapcsolva. Kis gondolkozás után az egyik billentyűzet elé ültem. Ezzel egy időben egy apró monitor emelkedett ki hangtalanul az asztallapból. Mielőtt még a billentyűzethez érhettem volna, egy ismeretlen rendszerű intéző program kezdett futni a gépen, minden valószínűség szerint a Kartotékozó, majd az egész eltűnt a képernyőről, hogy átadja a helyét egyetlen villogó mondatnak. Egy kérdés.

      – Miben állhatok szolgálatára, Andree Newolfman?

      Elkomorultam. Bemutatkoztam volna? Elkövettem volna egy ekkora ballépést, miután négy rendszerben köröznek, és legutóbb is csak a véletlenen múlt, hogy nem kaptak el? Mikor az információ gyorsabban képes a galaxis egyik végéből a másikba utazni, mint a gondolat? Igen. Azt hiszem bemutatkoztam a könyvtárosnak. Vajon mit lehet itt még elszúrni?! Lássuk!

      - Keresés - pötyögtem be a gépbe.

      – Faj?

      – Ember. Föld.

      – Téma?

      – Mítoszok. Farkasemberek.

      Az előbb látott intézőprogram ismét megelevenedett, és több száz címet dobott ki találatként! Nem is gondoltam volna, hogy ennyi minden született az évszázadok alatt ebben a témában! Szemezgetni kezdtem. És akkor megtaláltam! Valami Chynewa írta, még a K. e. XVIII. században, ha jól értettem, ógörögül, és egy bizonyos Ipse Externus fordította angolra a huszadik század végén. Egy újkori átiratát pedig maga Wahro Frot fémjelezte! Ez a könyv már most felkeltette az érdeklődésemet! A címe pedig valóságos megváltásként ért: „A Lycanthropia tündöklése és bukása. Középkori gyógymódok.” Ez hihetetlen! De most hogy jutok ehhez a könyvhöz? Körülnéztem. Kitörő lelkesedéssel fogadtam, hogy valaki annakidején gondolt a magamfajta látogatókra is, és kifüggesztett a falra egy olyan használati utasítást, amit még egy négy éves kiskölyök is megértett volna. Az más kérdés persze, hogy egy olyan minek jön ide?...

      Az utasításokat követve az ajtóhoz léptem, majd fennhangon kimondtam a szerzőt és a címet. Aztán kinyitottam az ajtót, és kiléptem.

      ...Mintha az összes belső szervedet kilométerekkel korábban elhagytad volna. Nagyszerű! Újra a könyvespolcok átláthatatlan labirintusában találtam magam. Rögtön meglett a keresett kötet. Ám nem igazán kötött le. Éhség! Vérszag! Ölj! Ajaj, baj van...

      Valami mozdul mögöttem. Táplálék! Remélem, nem egy másik látogató vagy a kétfejű... Vadássz! Cserkéssz! Támadj! Ölj!

      A polc túloldalán. Mozog. Él, tehát táplálék. Élő szaga van! Ugrok. Ruhám teljesen lefoszlik átalakult testemről. Már csak egy vad vagyok, csipetnyi öntudattal. Az összetört polc darabjai sugárirányban szóródnak szét körülöttem, ahogy átrobbanok rajta.

      Megtorpannék. Döbbennék. Menekülnék. De nem teszem. Nem vagyok elég gyors. A lény, amire épp rávetem magam, rám várt. Tudom. Érzem. Most én lettem táplálék. Ez hát a vég?... Alaktalan, amorf. Bármi, ami ehhez hasonló, annak mélyen a földi óceánok fenekén kellene lennie, és ott is csak a mítoszokban. Nincs szája. De már benne vagyok. Aztán nekicsapódok valami keménynek, és zuhanok. Fák. Zöld. És az ott, ami olyan sebesen távolodik? Az az eszméletem.


Meztelenül tértem magamhoz, fák között. Elsőre fogalmam sem volt, hogy hol vagyok. Aztán beugrott. Valami plazma vagy inkább medúzaszerű szörnyeteg kapott el... vagy mi. Aztán átszakítottam egy falat, és az erdőbe... zuhantam. Felnéztem. A fák lombkoronáján keresztül épp megpillantottam azt a rést a sziklafalon, ahonnan kizuhantam. Úgy megközelítőleg 50 méteres magasságból.

      Körülnéztem. Úgy tűnt, a fény ismeretlen forrásból sugárzik. Ez aztán a rejtett fényforrás! Mintha maga a levegő termelné a világító részecskéket!

      Megpróbáltam kitalálni, mi történt. Az biztos, hogy bár a keresett könyvet megtaláltam, de máris elkezdtem átalakulni, tehát azon a ponton éjszakának kellett lennie. Aztán ott volt az a lény... ami minden valószínűség szerint mindössze egy hologram volt, különben... de várjunk csak, hiszen éreztem a szagát! Akkor hogy lehet, hogy átzuhantam rajta? Ráadásul még egy tisztességes lyukat is sikerült ütnöm a falon, amin keresztül ide zuhantam... Tehát az erdő közel volt a keresett könyvhöz. Nagyszerű! De úgy tűnik, nagyon beverhettem a fejem a zuhanásban, mert átaludtam az egész éjszakát... tekintve, hogy megint ember vagyok. Meg kell keresnem a könyvet!

      Magam körül nem találtam. Egy jó félórás keresés után rájöttem, hogy valószínűleg ott esett ki a kezemből, ahol elkezdtem átalakulni. Nosza, gyerünk vissza! Kimondtam a könyv címét, majd léptem hármat. Aztán másik hármat. Semmi! Újra próbálkoztam; ugyanaz! Aztán a „Kartotékozóba!” varázsszóval próbálkoztam. Csak az avart tapostam tömörebbre. Ez nem lehet! Hogy-hogy nem működik ez a francos tértorzítás?!

      Semmi baj, semmi baj. Próbáltam nyugtatgatni magam. Nyilván az erdő közepére senki nem szokott besétálni, csak mondjuk az ajtó környékén. Ott nyilván padok is vannak, meg azok a nyavalyás asztalkák is... Ha meg valaki 15 méternél messzebbre akar sétálni, automatikusan a kartotékozóban találja magát! Óriási! Itt vagyok egy jól eldugott dzsungel közepén!

      Óvatosan felkapaszkodtam egy nagyobb fára, megpróbálva eldönteni, merre lehet a kijárat. Nem láttam az erdő végét. Semerre. Óriási! Felnéztem. 15-20 méter. Semmiség. Farkasemberformámban lazán felugrom a lyukig. Csak megvárom, míg a felszínen éjszaka lesz, aztán felugrok. Csupán néhány óra kérdése. Mi az nekem...

      De az éjszaka nem jött el. A fény folyamatos maradt, de nem is számítottam másra. Ám ahogy az idő telt, éreztem, valaminek már történnie kellett volna! Már át kellett volna alakulnom! Ennyire nem veszíthettem el az időérzékemet!

      Megéheztem. Ám még mielőtt örömmel fogadhattam volna újbóli átalakulásomat, gyomrom megkordult. Éhségem teljesen normális. Egyszeriben felfogtam, hogy már napok óta nem ettem. Az előző bolygóról történő menekülésem óta...

      Kész. Megértettem. Az a Valami tette. Hogy hogyan, azt nem értettem, de talán ez nem is számít. A lényeg, hogy valamilyen módon kiölte belőlem a vérfarkast, felzabálta, aztán kiöklendezte, ami maradt belőle. Engem. És talán... A testem ugyanolyan lassan alakult vissza emberré, mint normális esetben, így üthettem át a falat, és így éltem túl az 50 méteres zuhanást...

      Nincs mit tenni, meg kell keresnem egy ajtót, amin keresztül kijuthatok ebből az átkozott dzsungelből. Ha szerencsém van, néhány nap alatt sikerülhet...


Nem volt szerencsém. Kb. másfél évig bolyongtam az Erdőben, néha az ágak vájtak véres csíkokat bőrömbe, néha én zabáltam őket. Talpam megkérgesedett, érzéketlenné vált. Arcom teljességgel eltűnt a szőrtengerben, hogy néha ébredés után azt hittem, ismét farkas vagyok. De végül sikerült. A sziklafalba vágott faajtó előtt álltam. Beléptem az ajtón: majd sírva fakadtam az ismerős könyvespolcok láttán. Futásnak indultam, magamban számolva a lépteket. 5... 10... 13... 14... 15... 20... 30... Megálltam. Talán rosszul emlékszem? Dühöm adott új erőt az üvöltéshez.

      – A Kartotékozóba! – három lépés, semmi. – Olvasóterembe... Űrkikötőbe...

      Térdre rogytam. Vajon miért feledkezett meg rólam a világ?... Miért felejtett el a Kartotékozó rendszer? Talán... mikor átestem a falon, hirtelen olyan helyen bukkantam fel, ahová számítógép nem lát... Ebből ő csak annyit érzékelt, hogy hirtelen eltűntem, és az intelligens szoftver egyszerűen törölt a rendszerből, mint műszaki hibát?

      „És az űrhajóm?!” – Sóhajtottam. – „Vajon merre van az Űrkikötő?...”


Anonymus Chynewa (Kaiser Rudolf): Törölve

      Kibernauta. Nem tudhatod. Senki nem tudhatja, mit is jelent ez a szó. Jó lenne azt mondani, megtudhatod, elmondhatod. De sajnos, ez nem lehetséges. A K. u. 2027-es galaktikus vírusfertőzést követően a Tökéletesek rendje hatalmi szóval kezdte korlátozni a mátrix használatát, ezzel együtt az agyi interface beültetéseket. Csak különlegesen felkészített emberek kaphattak engedélyt a háló használatára, és kívülállóknak ők sem nyilatkozhattak a tapasztaltakról. Tehát ha ezt olvasod, te biztosan nem vagy kibernauta. És ilyetén minőségedben soha nem is tapasztalhatod meg...

      Nem tudhatod, milyen érzés a saját fizikai testedet csupán nyűgnek tekinteni. Csupán elektronikus parancsok segítségével tartani a kapcsolatot... teszem azt a keringéseddel. Nem érted? Az ikonok rengetegében mondjuk villogni kezd egy félreeső, szándékoltan mellőzött szektorba száműzött jelecske.

      A Külvilág.

      Ráklikkelsz. Az ikonrengeteg eltűnik, s egy sokkal szerényebb készlet bukkan fel. Itt is villog az egyik „ablak”.

      A Tested.

      Ezen belül intézhetsz mindent. Ha a testedet életben tartó automatika úgy határoz, szükséged van valamire, jelez neked, s te irányíthatod rég elhagyott porhüvelyed életfunkcióinak ellátását. Éhség – Táplálékadagolás. Szomjúság – Folyadékbevitel. Ürítés. Izommozgatás. Tisztán tartás. Mindaz, ami a közönséges emberek számára az egész életet jelenti.

      Így vagyunk ezzel. Minden kibernauta. Azt a bizonyos ikont félretesszük, hogy véletlenül ne kerülhessen a szemünk elé. Csak ha a test akar valamit. Életünk 100%-át a mátrixban töltjük. Ez az igazi otthonunk, függetlenül attól, hogy a fizikai világban hol foglalunk helyet. Mindaz teljességgel mellékes. Mi idekint élünk! Az információ-áramlás a valódi vérkeringésünk. Egy kibernauta lehetőségei végtelenszer nagyobbak, egy, a tér három dimenziójába zárt emberénél, vagy akár a 2000 évvel ezelőtt élt, ún. „pók”-énál, aki még csak a Föld bolygót ismerhette, ebből kifolyólag nem érezhette a galaktikus méretű mátrixot, és annak tökéletességét. Amíg a „hálód” bolygóméretű, nincs is semmi baj. Mivel az elektromosság, a fényhez hasonlóan, mily’ meglepő, fénysebességgel halad, így az elektromos impulzusok, az információ is. Gyakorlatilag időkiesés nélkül lehet bolyongani a mátrixban. Ám a kirajzás felvetett egy problémát. Merthogy két szomszédos naprendszer közt ugyanez a módszer még a legoptimálisabb esetben is több éves késedelmet jelentene, ami, lássuk be, a mátrix tökéletességét figyelembe véve, nem megfelelő.

      Ám az emberi elme nem ismer határokat. A kirajzást is egy legendás férfi tette lehetővé, bizonyos Wahro Frot, a sokat vitatott Féregjárat-elméletével. Két űrbéli koordináta tértorzítással való összekötése... vagy valami ilyesmi. Azt mondtam, sokat vitatott, ám a lényeg az volt, hogy igazán senki nem értette. Azonban a dolog működött, és az emberiség „kirajzott”. Ugyanez az ember volt az, aki megalkotta a mátrixot, ahogy ma ismerjük. Egy-egy féregjárat meglehetősen rövid ideig képes csak stabil maradni, ám a hiperűrutazáshoz ez is elegendő. Csakhogy Wahro Frot nem pihent, továbbfejlesztette elméletét, és megalkotott egy érzékelhetetlen méretű, stabil, állandó féregjárat-hálót, mely a lakott bolygókat köti össze. Ez az új háló fizikai testek közlekedtetésére tökéletesen alkalmatlannak bizonyult, ám a rádióhullámok rajtuk keresztül megtalálták az utat a hipertéren át. És a Galaktikus Mátrix megszületett.

      Wahro Frot... hát igen. Sokak szerint nem is egy létező személyt takart a neve, hanem a hajdan volt úttörők bátorsága olvadt mostanra egy hősies legendává... Wahro Frot, a hipertérelmélet szülőatyja. Wahro Frot, a Galaktikus Mátrix létrehozója. Wahro Frot, az Intergalaktikus Közkönyvtár megalkotója. Valóban kétséges, hogy mindezt ugyanaz az ember érte volna el, hiszen a fentebb említett események között, a legoptimálisabb becslések szerint is minimum 300 év telt el. Bár az is elég érdekesnek tűnik, hogy ezen, a múlt ködébe vesző történések közül csak egy dolognak ismert a pontos dátuma, és ez a Kirajzás. Ennek is csak azért, mert a Galaktika embere onnan számítja az Ágit. Pontosabban az Á. G. I.-t... Általános Galaktikus Időszámítás. Nem hiszem el, hogy aki ezt a nevet adta annak idején az új időszámításnak, az titokban nem röhögött jót a Néven...

      Ám furcsamód, e néhány kezdeti bizonytalanságtól eltekintve, az Ember memóriája nagyon pontosan működik! Első Galaktikus Háború, Második Galaktikus Háború, Harmadik Galaktikus Háború... Néha úgy tűnik, az ember kivitte a háborúkat a kozmoszba. Már nem elég a Világháború, abból is kettő...

      Most, hogy jobban belegondolok, az egyetlen komoly bizonytalansági tényező a történelemben a Közkönyvtár! Hiszen bármilyen mélyen is mászunk bele a múlt fájljaiba, a könyvtár alapításának időpontja bizonytalan! ”Talán K. u. 333-ban... 300-ban... 200-ban... Mintha nem is lenne fontos! Vagy mintha azt akarnánk elhitetni magunkkal, hogy nem fontos... Miről is beszéltem?...

      ...Unatkozom. És ha unatkozom, meglátogatok néhány Galériát. Tulajdonképpen azt hiszem, már az összes földi Galériát végiggyönyörködtem, és jó néhány idegen civilizáció művészetét is ismerem. Bár azt is el kell ismernem, a Walerek művei sokkoló hatással voltak rám. Emlékszem, mikor először pillantottam meg a 3D-s, mind a hat érzékre ható, „A Halál és az Anatómia”-sorozatot, rögtön villogni kezdett a Külvilág-ikon, szemtelenül elvonva figyelmemet a műalkotásokról. Mint kiderült, a biológiai testem összehányta magát... Újabb kihívás a takarító automatikának.

      Végigszáguldok a mátrixon. Pók a hálón. Van valami bájos abban, hogy az óidők földi „adatakrobatái” magukat póknak, a mátrixot pedig hálónak nevezték... Ebből kiindulva az adatok lehettek a legyecskék.

      Néhány gyorsuló és lassuló szakasz után, mikor már javában az ismert galaxis túlfelén járok, úgy döntök, mégsem galériázok. Imádom a rejtélyeket! Valami nem stimmel a Közkönyvtár körül! Érzem, hogy itt van a tudatom határán, de valami mindig kiragadja a „látóhatár”-ból! És mi a rejtély, ha nem ez? Mint anno, a Földön. „Ki ölte meg Kennedy-t?” „Ki ölte meg Lola Palmert?” Egyszerűen muszáj körülszaglásznom azon az irreális bolygón!

      ...Itt is vagyok. Igen, a nyilvános portál. Mintha csak egy olvasó lennék... hmm-hmm. Földi kultúra... Történelem... Eddig megvolnánk. Kirajzás... Igen. Most kössük össze a Közkönyvtár és a Történelem fogalmakat... Ha minden igaz, egy könyvcím lesz a megoldás, vagy jó esetben egy dátum. Meg is van. Lássuk...

      ...Hogy micsoda???!!! De... De hiszen ez lehetetlen...

      A feszültségtől legszívesebben ökölbe szorítanám az ujjaimat! Testemen, ha lenne, izzadtság folyna végig! És ebben a feszült pillanatban ismét jelez a külvilág-ikon! Ingerülten koppintok rá. Ám a várakozással ellentétben, nem a Test-ikon a ludas. Nem a vizelhetnék jött rám a nagy ijedelemre!

      A mozgásérzékelő. Három ember jutott be a lakásomba! És az ajtó riasztója nem jelzett! Hanglokátort... Kettőnek közülük erősen ver a szíve, ám a harmadik halálosan nyugodt. Ez egy profi! Két tanonccal... Kamerát! Igen, hárman vannak. És mind a háromnál fegyver van! Automatikus önvédelmi rendszert aktiválni! De mit is beszélek, az önvédelmi rendszer elméletileg mindig aktív!...

      Kikapcsolták. Halott vagyok. Vajon mit tudtam meg, ami miatt meg akarnak ölni? Talán a Közkönyvtár?... Máris?!

      Beindítottam az Utolsó Utáni Esély-programot. Ez egyfajta lenyomatot vesz az agyamról, teljes személyiségemet digitalizálja. Lehetséges, hogy a másolatnak lesz öntudata, mindenesetre csak egy halvány emlék lesz, mit magam után hagyok. Most, évtizedek óta először kikapcsolódok, és a fizikai világban próbálom megvédeni magam. Ha jól emlékszem, volt valahol egy pisztolyom... Mindenesetre, ha sikerül, ezt a fájl-csomagot újra megkeresem, és törlöm. Ha nem sikerül túlélnem, akkor legalább hadd tudja meg a Világ a nagy titkot! A Köz...

...333 A Szövegfájl hiányos 333...
8888____ERROR!____8888


Anonymus Chynewa (Kaiser Rudolf): Száműzetés

      Hát itt vannak újra. Megtaláltak, semmi kétség. A Rend szinte már az ajtómon kopogtat. Mert bár pontosan még nem tudják, hol vagyok, ám már a bolygómon vannak. S nem véletlenül mondhatom, hogy „bolygómon”, hiszen ezen a félreeső kis planétán talán, ha fél tucat település van, így velem együtt sem érik el a „százezer fős lakossal rendelkező, lakott bolygó”-titulust... Ha valami furcsa katasztrófa folytán kipusztulna a bolygó lakossága, tán évszázadokig fel sem tűnne senkinek...

      Tehát mi mást akarhatna itt a Rend, mint engem? Márpedig itt van, ehhez nem fér kétség, magam láttam a rendfenntartó Gorzanow Ház három korvettjét, és az átkos Kwerees Ház egy siklóját... felismerem ezt a típust, hiszen egykor magam is ezzel repültem... Roob voltam a gyűlölt Folyam Hajósai közt. Erre a sárgolyóra is a delta-7-essel érkeztem, ám megérkezésem óta, azaz lassan húsz éve, nem indítottam be újra, nehogy rám találjanak. A nyilvános jeladót kiiktattam, ám tudomásom volt egy rejtett poloskáról is, hiszen olyan információk is a birtokomban voltak, melyekről senki nem tudhatott volna a Rensah fokozat elérése előtt... így tudtam arról, hogy a Rend még saját magát is figyeli. Kiiktattam hát azt is. Két évtizedig biztonságban voltam, de most... értem jöttek, tudom!

      Első gondolatom a mielőbbi menekülés volt. Talán, ha magamhoz rendelem a siklómat, még elég gyorsan cselekedve meg tudok lépni a kopók elől! Kivéve persze, ha ők nem reagálnak túl gyorsan, és nem csapnak le rám még mielőtt becsusszanhatnék egy féregjáratba... Talán mégis az a legjobb, ha nyugodtan várok.

      Egyébként nem véletlen, hogy utánam jöttek. Szükségük van a képességeimre; nem hagyhatják, hogy titkos tudásuk legapróbb morzsája is elvesszen a számukra... Azt meg még kevésbé, hogy kiszivárogjanak bűnös titkaik. És maga a tény, hogy húszévnyi kutatómunka eredményeként akadtak csak a nyomomra, számukra bizonyíthatja, jól döntöttek, mikor keresni kezdtek.

      Ismertem őket, ismertem a módszereiket. A módszereinket. A Folyam hatalmát használták a felkutatásomra, és én is ezt használtam ellenük. Zavaró mentális nyomokat hagytam magam után, remélve, hogy sikerül teljesen eltűnnöm előlük. Egészen eddig úgy tűnt, sikerrel jártam. Ám tévedtem. Kudarcot vallottam.

      Itt ülök szobám félhomályában, alattam megnyikordul a fából faragott hintaszék. A nyitott ablakon a dzsungel eleven hangjaival, rikoltásaival, neszeivel együtt hűvös, párás levegő hömpölyög be, fázósan igazgatom a lábaimra terített finom mintázatú takarót. Az egyik helybéli asszony szőtte nekem, a valahányadik születésnapomra. Az itteniek afféle öreg bölcsként tekintenek rám, ezért halmoznak el mindenféle ajándékokkal. Szó mi szó, öreg vagyok. Ám ami rosszabb, annak is érzem magam. Ha annakidején nem hagyom ott a Rendet, ha nem választom az önkéntes száműzetést, mostanra Rensah, de nem kizárt, hogy akár Sahu is lehetnék, a Folyami Hajósok Navigátora! Legjobb tudomásom szerint, a képességeim megvannak hozzá... és egykori rendtársaim szerint is nyilván, hisz húsz évükbe telt, de végül megtaláltak!

      Ekkor történt. Gerincem megrándult, ahogy egy idegen tudat feszült a tudatomat védő falnak. Valaki megtalált! Most próbál pontosabb információkhoz jutni azáltal, hogy bejut az elmémbe! Ki hitte volna, hogy egyszer valóban sor kerülhet erre... Szerencsére volt elég időm, hogy felkészüljek az efféle próbálkozásra! És valljuk be, még mindig előnyben vagyok Velük szemben. Hiszen gátolja őket az a nagy etikai kódex-imádatuk, mely szerint bármilyen eszköz bevethető a cél érdekében – az erőszakon kívül. Ehhez mérten, nem is igen képesek a harcra a mi Hajósaink, legalábbis megfelelő képzés nélkül. Tradicionális fegyvereik, a széles pengéjű Skarod, és a némileg karcsúbb Skahonn, az Ő esetükben valóban csak díszek. A Folyamuk pedig nagyon széles, nagyon sekély és tükörsima; a legkisebb hullámokat is mellőzi. Hiába nagy és erős, a harcra képtelen.

      Én viszont sikerrel korbácsoltam a Folyamom viharosra, és jó adag meglepetéssel készültem az esetleges találkára. Nem szívesen bár, de eltökéltem, hogy nem megyek vissza!

      Lehunytam szemeimet, majd miközben odakinn az erdőben felrikoltott egy hilron-madár, én mély lélegzetet vettem, és megnyitottam elmém legkülső burkát a szkenner előtt. Gondoskodtam róla, hogy a kutakodó úgy érzékelje ezt, mintha sikeresen bejutott volna.

      A külső mentális „fogadószobámban” voltam. Egy pillanatnyi koncentráció segítségével elértem, hogy minden úgy nézzen ki, mint az a valóság, ahol fizikai testem tartózkodott. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy tökéletesen sikerült; még a hintaszék is megnyikordult alattam, ahogy felálltam. Odaléptem a könyvespolchoz, majd kézbe vettem egy kötetet, és belelapoztam. A következő pillanatban materializálódott egy szellemi entitás. Az oldalán függő egykezes kard, a Skachin segítségével megállapítottam, hogy még a vártnál is könnyebb dolgom lesz, hisz „látogatóm” mindössze egy Tueeth fokozatú hajós. Nyilván nem gondolta volna, hogy bárminemű ellenállásba ütközhet...•
•   Néhány szót kell ejtenem az elme felépítéséről, csak érintőlegesen persze. Egy átlagos elmébe való behatolás esetén a „fogadószoba” maga az alany agyközpontja, s mint ilyen, rögvest képet ad az alany szellemi aktivitásáról. Tehát egy tanulatlan fickó „fogadószobája” meglehetősen sivár, tulajdonképpen közvetlen utat biztosít a mélyebb gondolatok felé. Viszont egyszerűségében rejlik erőssége, merthogy egy ilyen elmét hihetetlenül nehéz befolyásolni, az idegpályák csekély volta miatt. Persze, nem azt jelenti ez, hogy nem lehet, csupán csak annyit, hogy tovább tart. Egy tanultabb figura már sokkal nagyobb veszélyben van. A „behatolási pont” kidolgozottabb, élénk fantázia esetén akár díszesebb is lehet, és van egyfajta ellenálló képessége a behatolás ellen. Viszont tanultsága révén az idegpályák száma akár többszöröse is lehet a tanulatlanabb alany által birtokoltnál, ennél fogva mondhatni, tárt kapukkal várja a behatolót.
      Külön fejezetet igényelnek azok, akik valamilyen kondicionálásban részesültek. Ide értem természetesen a Folyam hajósait is... Nos, nekik... nekünk különleges védelmünk van. Képesek vagyunk tudásunkat, hatalmunkat a behatolás ellen feszíteni, és imigyen megakadályozni azt. Természetesen csak akkor, ha fel tudunk készülni a támadásra. Ha erre nincs mód, akkor „csupán” akaraterőnket vagyunk képesek a behatolással szembe állítani... Bár szerénytelenség nélkül állíthatom, ez sem csekély védelmi eszköz.
      Még valami. Ha egy hajós fel tud készülni a védekezésre, úgy a „pajzs” már a „fogadószobába” sem engedi be a behatolni kívánót. Ha csupán az akaraterejével védekezhet, úgy a párbaj ott fog lezajlani a két fél közt. Ha viszont a „célszemély” el van foglalva valami mással, akár az is előfordulhat, hogy jó darabig észre sem veszi a behatolást.
      Az „entitás” bizonytalanul nézett szét. Nyilván nem számított rá, hogy ott talál a behatolási ponton. Ez is volt a célom, hogy meglepődjön, és felkészületlen legyen. Gondolom, azok után, hogy nem ütközött akadályba, arra számított, hogy nem fog velem „találkozni”. Még nem tudott róla, de a mentálfonalán keresztül elindítottam egy Pszeudó fonalat, mely egyrészt blokkolja az eredeti felhasználó képességeit, anélkül, hogy ő ezt észrevenné, másrészt észrevétlen behatolást garantál a mentálfonál használójának pajzsai mögé.

      – Üdvözöllek. Már vártam rád. Azt hiszem, rengeteg mindenről kell beszélnünk.

      Látogatóm tekintete megkeményedett. Hatalma teljes tudatában próbált nekifeszülni akaraterőmnek. Egy pillanattal később döbbenten, csipetnyi pánikkal a szemében hőkölt vissza.

      Hát persze, szembe találta magát a pajzsommal!

      – De... Hogyan lehetséges ez?! Hiszen bejutottam! A hatalmamban kellene lenned!

      – „Több dolog van földön s égen...” Mint már említettem, beszélnünk kell. És ez nem kérés volt...

      Eközben rákukkantottam a pszeudóra. Tökéletes munkát végzett; elvágta a Tueeth kapcsolatát az anyagi testétől, anélkül, hogy ő ezt észrevette volna. Ilyesmire egyszerűen nem lehetett felkészülve, mivelhogy az agresszív viselkedés a Renden belül nem hogy nem volt engedélyezve, de egyszerűen nem is létezet! A Tueeth halott volt, bár erről még nem is értesült. Mostantól a visszatalálásának az esélye egyenlő a zéróval. Ha megfelelő ideig szóval tartom, már elindulni sem lesz ereje...

      – És mégis, miről kellene beszélnünk?

      És elmondtam neki. Minden titkomat, mindent, amit megtudtam, mindent, amit én fejlesztettem ki, és mindent, ami miatt elmenekültem, és önkéntes száműzetésbe vonultam. Nem mondhatnám, hogy nem szörnyedt el... De mindegy volt. Tudtam, ha ezzel a tudással visszajutna a Rend kebelére, úgysem tehetne ellenük semmit, még ha akarna se. Kondicionálás, emberek, kondicionálás... A legjobb esetben is meggyőznék arról, hogy minden úgy van jól, ahogy van.

      Mindeközben a Tueeth teste felült, és körülnéztem. A „Tökéletesek Rendje”, mi?... A bolygó egy előttem teljesen ismeretlen pontján voltam. Nem ismertem fel a várost, ahol a Rend küldöttei leszálltak, ebből arra a következtetésre jutottam, hogy minimum a túlsó féltekén lehetnek. Minden bizonnyal élvezték azt a felhajtást, amit a város lakói körülöttük csaptak...

      Terry Kwerees a városon kívül landolt, a rendfenntartói korvettekkel együtt. Igen, már tudtam a nevét. Mint ahogy összes emlékét, örömét, bánatát, legbelső titkát is. Jobban ismertem már őt, mint ő saját magát.

      Egyébként nincs abban semmi rendkívüli, hogy a hajók a városon kívül ereszkedtek le; mert nem hogy a városban, de az egész bolygón nem volt egyetlen űrkikötő sem. A város lakossága, apraja-nagyja kitódult a sosem látott látványosság hírére, nevezetesen, hogy idegenek érkeznek az űrből. A polgármester üdvözlőbeszéddel készült, a fogadóbizottság zavartan toporgott a Rend képviselői előtt.

      Terry mindezt kihagyta, a siklóban maradt. Úgy vélte, a fölösleges formaságokra nem fecsérli az időt, helyette inkább megpróbálja meghatározni a pontos tartózkodási helyét az úgynevezett „lázadó szökevény”-nek. Egy pillanatig csodálkoztam azon, hogy a szerencsétlen naivnak fogalma sem volt arról, pontosan kit is keres. Tudta, hogy a Kwerees Ház tagja voltam egykoron, de a képességeimet illetően hihetetlenül alulinformált volt. Aztán csak legyintettem...

      Terry általam irányított teste kilépett a szabadba. Az ünnepélynek már vége volt, ám még mindig rengetegen bámészkodtak a hajók körül. Határozott léptekkel indultam a parancsnoki gép felé.

      – Nem értem... egyszerűen nem értem. Tudom, hogy amit mondasz, az nem lehet igaz, de valahogy... tudom, hogy nem hazudsz. Valóban... ez lenne az igazság? A Rend valóban ilyen fertőzött?

      Megálltam. Egy pillanatra összemosódott elmémben a két tudat és a két helyszín. Olybá hatott, mintha Terry fülein keresztül jutottak volna el hozzám... Terry szavai. Egy csöppet tudathasadásos hangulata volt a dolognak, de mentségemre szolgáljon, hogy még sosem vettem át az uralmat egy másik „hajós” teste fölött úgy, hogy közben a foglyul ejtett öntudatával társalgok.

      – Valóban. De ne ess kétségbe, maga a Rend nem Gonosz. A szándék nemes. Még az eszközök is, nagyrészt legalábbis, megfelelőek. Ám ha vette volna valaki a fáradtságot annakidején, hogy végiggondolja, minek mi lesz a következménye, hát ezt az egészet előre láthatta volna...

      – Mit?! Hogy a Kwerees Ház a Tökéletesek Rendjének árulójává válik?! Na ne röhögtess!!

      – Úgy látom, nem értettél meg. A Folyam Hajósai nem árulták el a Rendet. Inkább úgy fogalmaznék, hogy megszüntette. Gyakorlatilag névlegessé tette a házakat, meg a különálló politikai csoportosulásokat. A lehetőség adva volt, hiszen, valljuk be, intellektus terén magasan a többi Ház fölött állnak, szellemi képességeik a galaxis legintelligensebb egyedeivé teszik őket. Csak gondolj bele, egy hatalmi szervezet olyan csoportosulása, akik tisztában vannak vele, hogy ők a legokosabbak, és amit ők akarnak, az mindenkinek jó kell, hogy legyen... Egyszerűen fogták hát magukat, és a Ház Rensah-jai egyszerűen az irányításuk alá vonták a többi Ház Sahu-ját. Majdnem úgy, ahogy én tettem veled...

      – ...Meghalok, ugye?...

      – Valljuk be... igen. Nem tehettem mást. Ha visszaengedlek, abból senkinek semmi haszna nem származna. Lehetsz Te akármennyire felháborodott, egy kiadós kondicionálás után nevetve vezetnéd vissza erre a bolygóra a Rendet, meggyőződve arról, hogy az Ő módszerük a legteljesebb mértékben helytálló, és Én vagyok az, aki tévúton járok...

      – Ez a kondicionálás... Azt akarod mondani, hogy a Ház a saját tagjait is befolyásolja?! De hát... hogyan?... Ki?... És...

      – Nem tudom pontosan, hogyan kezdődött. Csak azt tudom elmondani, ahogy most állnak a dolgok. A kondicionálás segítségével tökéletesen meg lehet határozni az alany gondolkozásmódját. Persze, ezt nem lehet egyik napról a másikra elvégezni, túlságosan nagy lehetne a viselkedésbeli változás, ami akár mentális összeférhetetlenséget is okozhatna, melynek következtében az alany rövid időn belül agyvérzést kapna, vagy akár meg is halhatna. Ezt elkerülendő, a befolyásolás fokozatokra épül. Minden egyes rang egy bizonyos mértékű kondicionálást hoz magával. Tehát, ha eléred a következő fokozatot, megkapod a következő mentális operáció-csomagodat is. Ezért van az, hogy például egy Kabaib nem tudhat mindent, amit egy Roob tud, és ugyanígy egy Roob tudásanyaga lényegesen csekélyebb, mint egy Rensah-fokozatúé...

      – Arról beszélsz, fokozatok...? De hát... akkor miért félsz attól, hogy megváltoztatják gondolkodásmódom, és a nyomodra vezetem őket? Hiszen most mondtad, az ilyen drasztikus beavatkozás halálos lehet... azaz...

      – Igen. Megkockáztatnák. De ezzel már nem kell foglalkoznod. A tudatod elhalványul... a tested fölött többé nincs hatalmad... Aludj.

      Szinte azonnal meghalt. Ha testét nem irányítottam volna, ez mindenki számára nyilvánvalóvá válik.

      Fogadószobám könyvespolcáról újabb kötetet emeltem le, és látogatóm mentális lenyomatát, azaz entitását, szépen összehajtogatva a könyv lapjai közé helyeztem. Talán egyszer még új életre kelhet...•
•   A klónozás csodálatos dolog. Egyike azon csodálatos dolgoknak, mely mit sem érne a Kwerees Ház tudománya nélkül... s mit az említett Ház alaposan ki is használ. Mert mi is történik a klón megalkotása során? Az alanyból nyert szerves minta segítségével egy új, élő, az eredetivel mindenben megegyező egyedet kapunk. Mármint biológiailag, és itt van a kutya elásva, merthogy mentálisan egész más a helyzet. Az új egyed elméje ugyanis teljességgel üres, még a legalapvetőbb emlékek, viselkedési normák sem szerepelnek a memóriában. Gyakorlatilag a motorikus ingereken kívül semmi nem jut el a tudatig, mivelhogy olyan, mint tudat... nem is igazán létezik. Mondhatni, az új agy barázdáltsága egy asztallapéval vetekszik. És itt jönnek a képbe a Folyam Hajósai. Kifejlesztettek ugyanis egy olyan mentális operációt, melynek segítségével egyfajta lenyomatot, egy tökéletes másolatot képesek készíteni az alany elméjéről. Ennek az eljárásnak aztán rengeteg felhasználási lehetősége van. Például egy adott személy viselkedési normáinak tökéletes kiszámítása, vagy egy vadonatúj klón elméjének megtöltése. Ezt a módszert fejlesztettem tovább, s ötvöztem a mentálfonál-manipulációkkal. Ennek köszönhetően Terry egyszer még új életre kelhet.
      Nem várhattam tovább, el kellett döntenem, mit tegyek. Meneküljek? Vagy forduljak szembe Velük? Azt hiszem, a meneküléshez már túl öreg vagyok... Viszont nem is harcolhatok egy egész galaxist irányító szervezet ellen. Félre kell hát vezetnem őket. Ha csak egy kicsit jobban belegondoltam volna, rájöhettem volna, mennyire kiszámítható vagyok.

      Kihallgatás. Pontosabban megbeszélés a rendfenntartó alakulat vezetője és a Folyam hajósainak képviselője közt. A Pszeudó jól végezte a dolgát, gond nélkül jutottam fel a parancsnoki korvettre, miközben Terry mentáltestével kommunikáltam. Ezt szerettem ebben a fodorban, elég volt néhány instrukcióval ellátnom az alacsony fejlettségű mentállényt, és az egyszerűbb feladatokat gond nélkül teljesítette. Kezdhetjük.

      – Sikeresen átvizsgálta a bolygót, Terry hajós?•
•   Ez a megszólítás egyáltalán nem volt sértő, hiszen, mint köztudott, a Kwerees ház tagjai magukat a Folyam Hajósainak nevezik, ebből eredően a „hajós” megszólítás egyenértékű lehet a más kultúrkörökben elterjedt „mester”, avagy „magiszter” megszólítással. Ugyanígy, a „Navigátor” kifejezés a Ház irányítójára utal, a Sahu-ra, mint aki kormányozza a Ház hajóját.
      Terry eddigi szokásait követve, enyhe leereszkedéssel a hangomban, válaszoltam.

      – Igen, Tueeth, sikeresen... szkenneltem. A keresett személy mentális nyomait nem találtam meg, viszont a helybéliek emlékképei közt kutatva megtaláltam a nyomát. Most már tudom, hol van.

      A Tueeth várakozóan nézett rám, ám úgy döntöttem, egyelőre kiapad a tudás kútja. Ismertem már a férfit, mint saját ismerőst, tudtam, nem mer ellenkezni a Kwerees ház egy tagjával. Jól tippeltem; néhány másodpercig csendben várt, ám nem sokáig bírt megálljt parancsolni kíváncsiságának.

      – Tehát? Most... hogyan tovább?

      Felálltam. Egy szívdobbanásnyi késedelemmel a Tueeth is felállt.

      – Készülődhet a Startra. A cél pontos koordinátáit az űrben fogom megadni. Nem lesz hosszú vadászat, annyit mondhatok.

      Az ajtó felé indultam. Már majdnem kiléptem a szisszenve feltáruló nyíláson, mikor utolért a Tueeth hangja.

      – Egy szóra... hajós. Biztos benne, hogy...

      Megfordultam, és a szeme közé néztem, erre elhallgatott, majd fejet hajtott. Nem tudom, mit akart mondani, s bár könnyedén kiolvashattam volna elméjéből, nem tettem. Bármilyen mentális operáció nyomot hagy maga után, s lehet az elkövető bármilyen ügyes, lehet, hogy egy nála még ügyesebb nyomfejtővel kerül szembe, és kiderülhet a turpisság. Márpedig, ha be akarom csapni a Rendet, nagyon elővigyázatosnak kell lennem.

      – Készülődünk a Startra. Köszönöm.

      Csak ennyit mondott. Egyfajta tiszteletlenségről tett tanúbizonyságot azzal, hogy nem a „hajós” titulussal zárta mondatát, nyilván így hozta tudomásomra elégedetlenségét. Nem tudtam kárhoztatni érte, egy ilyen arrogáns fickót, mint amilyen ez a Terry volt, nem könnyű kedvelni.

      – Helyes. – Azzal otthagytam.

      „Tökéletes, eszébe sem jutott, hogy valami gond is lehet” – gondoltam magamban.

      Teljes mértékben megbízott ebben a Terry fickóban, holott a rangja mindkettejüknek Tueeth. És mindez miért? Az átkos Kwerees Ház!•
•   Ez volt a legnagyobb titok. Az egyetlen univerzum-méretű fodor a Folyamon. Akkora, hogy ha nem vagy elég messze tőle, magát a fodrot nézed sima felületű Folyamnak! A Galaxis Ritmusa! Mindössze négyen ismerik a végtelen univerzumban ezt a mentális operációt; a Kwerees Ház három Rensah-ja és a Sahu, a Navigátor, de egyedül ő képes használni is ezt. Ez volt az oka annak, hogy soha, senkinek eszébe nem jutott kételkedni a Rendben. Persze, elzárt esetek előfordulhattak, de ez semmit nem számított az univerzum méretei mellett. A Navigátor képes volt befolyásolni az egész Galaxis hangulatát, véleményét bármivel (!) kapcsolatban. Az erő, melyet ebbe a fodorba fektet, szintén változtatható, de amennyire én tudom, valamilyen szinten folyamatos a használata. Tehát kimondhatjuk, hogy az univerzum... nem önmaga. Tán több ezer éve...
      Hogy ez konkrétan hogyan működik? Az alapszintű befolyásolás tehát állandó. Akinek semmi baja a Tökéletesekkel, vagy nem egy túlságosan félreeső bolygó lakója, vagy nem valamilyen genetikai mutáció áldozata, az első nekifutásra is nagyon jó véleménnyel lesz a Rendről. Ha valami konkrét ellenérzése van, vagy valamilyen, számára jogtalannak tűnő sérelem érte, akkor az alapszintű befolyásolás már nem elég, hiszen a negatív hangulat egyfajta védelemként szolgál, és ezen a „védelmen” bizony megtörik a Hullám. Más a helyzet a félreeső szektorokkal, bolygókkal. Ahol túl kicsi a népsűrűség, ott az alapszintű befolyásolás nem nyer elég mentális transzformációt, így gyakorlatilag nem is érvényesül. Mondhatjuk úgy is, hogy a Navigátor figyelme átsiklik az olyan rendszerek felett, ahol a mentális jelenlét nem eléggé jelentős. Persze, ettől az adott bolygón még lehet pozitív a hangulat...
      És titok a titokban; némely egyedek genetikai térképe oly mértékben eltorzult, hogy egyszerűen védettebbek a Folyam hatásai ellen. Itt jegyezném meg, hogy a Kwerees ház nagy erőkkel kutatja az ilyen Házon kívüli, ún. „tutajosokat”, egyrészt kutatási célzattal, a másrészt, mint leendő veszélyforrásokat, likvidálási célzattal.
      Minden megváltozik, ha valahol valami probléma van. A Navigátor, ha akarja, félelmetes erőket szabadíthat el azzal, hogy befolyásolja egy bolygó, vagy akár egy rendszer hangulatát, a végletekig is. Ez az igazi, erőszakmentes fegyver. Másra nincs is szükség.
      Néhány perccel később már a delta 7-es fedélzetén ültem. Szinte a megegyezésig hasonlított a saját siklómra, ami immár két évtizede ázott a dzsungel mélyén. Furcsa érzés volt ismét a látható irányító szerkezetek nélküli pilótafülkében ülni, és a felszálláshoz készülődni; volt a dologban valami nosztalgikus. Ám valami zavart. A tudatküszöböm határán volt, de mégsem tudtam előhívni, egészen a felszállás pillanatáig. Akkor aztán az eszembe jutott, s mondhatom, nem lettem tőle nyugodtabb. Ám végül egy legyintéssel elintéztem, mondván, ezen már semmi nem múlik.

      Arról volt szó ugyanis, hogy bármennyire is átkutattam Terry elméjét, nyomát sem találtam semminek, ami arra utalna, hogy mi alapján találtak meg? Talán valaki elárulta, hogy hol vagyok? De ugyan ki?! Vagy sikeresen kibogozták szándékosan összekuszált mentális nyomaimat? De akkor miért csak egy Tueeth-fokozatút küldtek utánam?

      És miért titkoltak el mindent Terry elől? Mi céljuk lehetett azzal, hogy a biztos kudarcba küldték? Egyszerűen képtelen voltam rájönni a megfejtésre. Persze igazából nem is törtem ezen a fejem, hiszen a tervem kész volt. Nem volt egy túl bonyolult terv, de a célnak megfelelt. Odafönn megadok egy véletlenszerű célkoordinátát, majd egy féregjáratot nyitunk, és a kijelölt rendszerbe ugrunk. Ott eltöltünk néhány napot, mondjuk úgy, „mentális felderítéssel”, majd közlöm az eredményt, miszerint a célszemély érkezésünk előtt egy nappal állt odébb. Ekkor egy újabb ugrás következik, csakhogy Terry siklója egyenesen egy napba fog ugrani...

      Gondolom, néhány napig még várni fogják, aztán elkezdik keresni... Ám megtalálni sosem fogják. Esetleg a legutolsó állomásként funkcionáló rendszerben eltöltenek némileg több időt a vizsgálódással, ez ügyben nem tudtam többet tenni, mint hogy egy meglehetősen forgalmas szektorral szolgálok nekik...

      Akárhogy is, tovább nem maradhatok. Hiszen előbb-utóbb újra eljutnak hozzám, a bolygómra. Csupán annyit tehetek, hogy minél előbb továbbállok. Ehhez viszont a Rendet kellett minél messzebb tudnom magamtól. Megpróbáltam kiszámítani, vajon mit fognak tenni azokkal az információkkal, melyeket a rendelkezésükre bocsátok, de sajnos a józanész logikáján kívül semmi más nem állt a rendelkezésemre. Tisztában voltam azzal, hogy egy magasabb beavatottsági szinten már a birtokomba jutott volna annak a Folyam-képességnek az ismerete, mely segítségével összefüggéstelen, vagy akár lényegtelen információk felhasználásával is sikeresen kiszámíthatóak egy adott egyed, vagy akár egy adott nemzet cselekedetei, mind rövid, mind hosszú távon, ám sajnálatos módon, ezen a téren még nem történt előrelépés a képzésemben, mikor önkéntes száműzetésembe vonultam. Csak bizakodhattam tehát, hogy minden úgy lesz, ahogy elterveztem.

      Szerencsére nem úgy történt.

      Már megadtam a célkoordinátákat, és felkészültem a féregjáratba való behatolásra, mikor valami megváltozott. Hirtelen már nem is volt olyan fontos, hogy sikerüljön elmenekülnöm a Tökéletesek Rendje elől. Mintha kezdtem volna megérteni és elfogadni a módszereiket!

      Mint az elején említettem, nem vagyok már mai gyerek. Rögtön tudtam, mi a helyzet. Operáció. Csak azt nem értettem, hogyan lehetséges ez. Visszatértem hát saját testembe, szükségem volt egy kis pihenőre, hogy újból tisztába jöjjek saját gondolataimmal. Fáradtan nyitottam ki a szemeimet, s sajgó izületeim is arról árulkodtak, ismét saját testemben vagyok. Körülnéztem. Minden ugyanúgy állt, és ugyanúgy nézett ki, mint mikor legutóbb lehunytam szemeimet. Talán csak a nap állt valamivel alacsonyabb pozícióban, azért lehet, hogy némileg sötétebb van.

      Nem. Két férfi állt az ablakban. Ha személyesen nem ismertem volna őket, ruházatuk mintázata, a szürke köpeny és a tradicionális fegyverek így is egyértelművé tették, kik a látogatóim. A Kwerees ház Sahu-ja, a Navigátor, és az első Rensah.

      Megpróbáltam felállni. Megpróbáltam védekezni. A mentális erőmet használni. Aztán... már nem is volt kedvem. A Rensah lehunyt szemei csak most világosultak meg előttem.

      Legyőzött. Még mielőtt tudatosulhatott bennem, hogy megtámadták elmémet.

      Legnagyobb csodálkozásomra, a Navigátor nem tűnt haragosnak. Úgy nézett rám, ahogy annak idején, még a földi időszámítás kezdetén, Jézus nézhetett megtévedt tanítványára.

      – Hát itt vagy végre, William. Aggódtunk érted, de már nincs semmi baj, újra velünk vagy.

      William. Nem is emlékszem, mikor szólítottak így utoljára... Ez a szó, a nevem... furcsa, kellemes emlékképeket ébreszt bennem. Gyermekkorom emlékei, mikor még semmit nem tudtam a világról... és a Rendről. Ez némileg magamhoz térít. Nem engedhetem, hogy ilyen könnyen ők győzzenek! Próbálok koncentrálni... A kellemes asszociációkat kizárni, és csak a kérdésre összpontosítani.

      – Hogyan...

      – Sikerült ilyen hamar a nyomodra bukkanni? A kérdésed már önmagában is téves. Mindig is tudtuk, hogy hol vagy. Ez a száműzetés... vagy hogy is nevezted... a saját magad által választott próba volt, semmi több! No, nem is kevesebb, de minden a Mi beleegyezésünkkel és a tudtunkkal történt. Mindezt közösen ötöltük ki, és örömmel közölhetem, a próbán tökéletesen megfeleltél. A kondicionálásod következő fokozatára léptél, és személyedben a Kwerees Ház legújabb Rensah-ját köszöntöm!

      Szédültem. Minden bizonytalanná vált körülöttem, mintha vízfalon keresztül bámulnék magam elé. Valóban ez lenne az igazság? Valóban... egy álomvilágban éltem le életemből húsz évet? Megremegtem. Ám pillanatnyi gyengeségem elég volt; a Navigátor szavai már csupasz elmémet simogatták. Utoljára még feltámadt bennem a düh, amiért ilyen rútul elbántak velem, még akkor is, ha tulajdon elmém volt a „tettes”.


Szerencsére nem sikerült. Ki tudja, hol lennék ma, ha akkor legyőzöm a Navigátort?... Tán sosem derül ki az igazság, hogy valóban én döntöttem a próba ilyetén kivitelezéséről... Szükségem is volt rá, mint mindenkinek, aki eléri a Rensah fokozatot. No nem, mintha olyan sok Kwerees Ház-beli jutna el a szellemi fejlettség azon fokára, hogy a Navigátor után az első legyen a Ház és a Rend hierarchiájában...

      Miután visszakerültem a Rend kebelére, bocsánatot kértem Terry-től, kit sikeresen klónoztak, s az általam megőrzött mentális lenyomat segítségével jobb lett, mint új korában. Természetesen részletesen átnéztük a mintát, és nem egy helyen módosítottuk azt, hogy a Folyami Hajósoknak a lehető legtöbb haszna származzon a Tueeth visszatértéből. Nem volt benne a legkisebb rosszallás sem, nyilván megértette, minden úgy volt jó, ahogy történt. Ennek köszönhetően soron kívül megkapta a következő kondicionálás-adagját, és korosztályában elsőként léphetett Baib fokozatra.

      Azt hiszem, egyszer még visszatérek arra a planétára, hol 20 évet öregedtem. Persze, ebben a testemben már nem ismernének meg, hiszen a ranggal együtt járnak a jobb életfeltételek, s nekem első kérésem volt, hogy szabadítsanak meg sajgó izületeimtől... De ez nem fontos. Csupán, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag hiányoznak a könyveim. És valamiért nincs kedvem elkezdeni azon gondolkozni, hogy ez vajon mit jelent?

„Ez a naplórészlet K. u. (Kirajzás Után) 2051-ben került a Közkönyvtár tulajdonába. A szerzője egy bizonyos William Kwerees, a Kwerees Ház Rensah-ja. Kérdéses a könyv eredete, mivel ismeretlen módon került a létesítménybe, és a Közkönyvtár aktuális vezetője, bizonyos Frenk-Bob, aláírásával nem hitelesítette. Továbbá tartalma miatt szükséges ellátni a 12-es biztonsági szinttel.”

Ismeretlen bejegyző

Frenk-Bob becsukta a könyvet, és lassú, akkurátus mozdulattal visszahelyezte a polcra.

      – Sikerült neki. – Csak ennyit mormogott a bajszai alatt. Aztán még hozzátette:

      – Újabb kötettel bővült magánykönyvtáram...


Anonymus Chynewa (Kaiser Rudolf): Uluk

      Nem mondhatnám, hogy különösen izgalmas munkám van. Egész életemet könyvek közt élem, ez igaz, hát mit is várhatnék... De azért arról se feledkezzünk meg, hogy a könyvtár, amiben dolgozom, nem egy akármilyen poros, kisvárosi magazingyűjtemény, hanem maga a Közkönyvtár! Egy egész bolygót elfoglaló, elfeledett technológiával működtetett, intergalaktikus információ-gyűjtemény! Az ember azt hinné, itt azért történnek érdekes dolgok!

      Na jó, nem panaszkodom, néha valóban történik olyasmi, amire nem lehet azt mondani, mindennapos dolog. Van az úgy, hogy a könyvtár bizonyos részeire nem szívesen mennek a takarító robotok. Vagy, hogy meglátogat egy csapat Tökéletes, és öt fővel kevesebben maradnak életben, mire távoznak... Van az úgy. De egy ilyen grandiózus helyen nagy volumenű eseményekre számítanánk minden nap!

      ...A galaxis túlsó feléből, valami ismeretlen bolygókormányzó ideküld egy névtelen kis professzorocskát, aki a Walerek irodalmát akarja tanulmányozni. A kis mitugrász meg előre jelzi az érkezését, mintha legalábbis vörös szőnyegre számítana, az űrkikötőbe érkeztekor! Aztán felsorolja azon könyvek címét, melyeket tanulmányozni óhajt, megkérve rá, hogy érkezésére szedjem össze ezeket, és biztosítsak számára egy nyugodt olvasótermet! Mintha semmi más dolgom nem lenne, mint a hozzá hasonlók kiszolgálása!

      Mondjuk, nincs is. Momentán.

      Nekiláttam ennek a felelősségteljes feladatnak. Először is ellenőriztem, megvannak-e a kívánt művek a kartotékban? Ez amolyan rutineljárás volt, merthogy majd’ egy évszázados ittlétem alatt még egyszer sem fordult elő, hogy olyan könyvet keressek, ami nincs meg... Legfeljebb az igénylő biztonsági szintje nem volt megfelelő. Mondjuk, ilyesmi is már nagyon-nagyon régen történt.

      Második lépés a keresett könyvek gyakorlati fellelhetőségének megállapítása, konkrétan, hogy melyik faj, téma, minőség és végül cím és szerző kartotékjában leledzik a kicsike? Különös bolygó a közkönyvtár, a földrajzi távolságoknak semmi jelentősége, hiszen a tértorzító eljárásnak köszönhetően bárhová el lehet jutni, három lépéssel... Viszont, hogy gyakorlatilag hová jutunk el egy adott könyv keresése közben, az teljességgel ellenőrizhetetlen... Persze, elképzelhető, hogy valahol mélyen, a központi számítógép memóriájában megvan ez az információ is, tehát hogy mit hol találunk meg földrajzilag, ám hogy hogyan kell ezt előcsalogatni a gépből, ahhoz már régen nem ért senki...

      ...A harmadik lépésnél kell először fölkelni a kartotékozó székből. Megadom a számítógépnek, hogy melyik könyv lesz az első, majd kilépek az „irodámból” azon az ajtón, amelyik felett kigyullad az a bizonyos zöld fény. Az ajtó mögött, ha nem kérek semmit a kartotékozótól, maga a Könyvtár van, a saját csöppnyi kis bolygókerület-hosszúságú könyvespolcaival, a legelején kezdve. Saját tippjeim szerint, ha egyszer megőrülnék, és számítógépes fedezet nélkül indulnék el az egyik irányba, olyan 8 év múlva érkeznék meg a szoba túloldalára... Éhen nem halnék, annyi bizonyos, hiszen étel-automaták teljes hálózata gondoskodik az „épület” egész területén a gasztronómiai élvezetek netovábbjáról... És valószínűleg az unalomtól sem kellene tartanom...

      Hol is tartottam? Ja, igen. Szóval, miután megadom az első felkeresendő címet, kilépek a megjelölt ajtón. Az átlépés pillanatában... Nem, az átlépés elhatározásának pillanatában még mindig úgymond a polcok legeleje látható. Ám ahogy elindítom a lábam előre, úgy érzem, fénysebességgel távolodik az a részem tőlem. Három lépést kell megtenni, míg a kívánt helyre érkezünk, de ez alatt olyan érzés kerít hatalmába, mintha hátirakétával felszerelve száguldanánk egy szakadék alja felé! Aztán jön a megérkezés, gyakorlatilag a bolygó egy fiktív pontján. Valamifajta ősi biztonsági eljárásnak hála, a megérkezési ponttól nem lehet 15 méternél távolabbra kerülni, mert ezt a kartotékozó automatikus visszahozatali parancsnak ítéli meg, s váratlanul ott találhatom magam az ajtóban, amint épp’ átlépek a küszöbön...

      Ebből következik, hogy miután megvan a keresett könyv, bármerre indulhatok, minimum 3, maximum 15 lépéssel az irodámban lehetek. Könyv letesz, új koordináták betáplál, start stb...

      Már az utolsó könyvnél tartottam, mikor furcsa neszre lettem figyelmes. Most vagy a fantáziám túl élénk, vagy tényleg meztelen talpak távolodó csattogásait hallom! Nyeltem egyet, és nem tudtam nem a feltrancsírozott Tökéletesekre, meg a titokzatos 6. személyre gondolni. Aztán gondolatban legyintettem egyet – az a folyosószakasz egész más témánál, más betűnél volt...

      Bár földrajzilag ki tudja? Mindenesetre kióvakodtam a polcsor szélére, nem tudván legyőzni sokat emlegetett kíváncsiságomat. Nos, mondhatni, nem ma kezdtem a pályát, és most nem a könyvtárosságra gondolok, de ilyet még nem láttam!


Uluk megfeszülő izmokkal lopakodott a fal mentén. Az enyhén dohos szag mindenki más számára kellemetlen lett volna, aki nem e falak közt nőtt fel, ám Uluk nem ismert mást. Csak ezt a furcsa világot, a maga végtelen hosszúságú folyosóival, polcaival. Látta a mennyezetet, mint igaz égboltot, ám az igazi égboltot sosem pillantotta még meg. Egyszer felmászott egy polc tetejére, és onnan próbálta elérni a különös, világító alakzatokat, ám így sem járt sikerrel. Pedig elég magasak voltak a polcok, legalábbis azon a környéken, ám az eget ott sem sikerült megtapintania. Ezen nem is kellett volna csodálkoznia, hiszen a könyvekből kiderül, az Égbolt nem egy közeli, megfogható valami, hanem sokkal inkább távoli, megfoghatatlan. De ki tudja, igazat mondanak-e a Könyvek? Hiszen milliárd és milliárd emberről beszélnek, ám ő csak alig egy-két arcra emlékszik. És az is lehet, emlékei megcsalják, és azok az emberek, kik képzeletében hozzá szólnak, nem is a szülei, hanem Valakik, régen elolvasott könyvek lapjairól...

      Az egyetlen bizonyíték a Mások létezésére a Folyton Eltűnő Emberek.

      Rejtély volt számára, hogyan került ide. Ameddig csak vissza tudott emlékezni, mindig is e falak jelentették neki a világot. Már gyermekként is itt élt, nagyrészt egyedül. Meglehetősen bizonytalan volt e témában... Emlékezett a szüleire, legalábbis úgy rémlett, a szülei azok. Emlékezett más emberekre is, de... azok halottak voltak! Tudott olvasni, de arra nem emlékezett, ki tanította meg rá. Tudta, ha éhes, csak kérnie kell az Élelemadó Isteni Doboztól, és megadatik. De azt nem tudta, mindezt honnan tudja...

      Messziről néha mintha más emberek hangját hozta volna az Akusztika, ám mire odaérkezhetett volna, ahonnét feltehetőleg a hangok jöttek, addigra azok mindig elenyésztek. Ők voltak a Folyton Eltűnő Emberek Ám a sikertelenség nem vette el a kedvét; eltökélt szándéka volt, hogy egyszer majd csatlakozik Hozzájuk, mint eltévedt bárány a nyájhoz. Bár, hogy mi az a bárány és mi az a nyáj, szintén nem tudta biztosan...

      A Kétfejű Isten létével aztán Uluk világképe tulajdonképpen teljesnek volt mondható. Hiszen bizonyos, hogy az emberevő szörny-isten elől bujkálnak a Folyton Eltűnő Emberek! A Kétfejű már nem egyszer volt hozzá olyan közel, hogy ha átnyúlt volna a könyvespolcon, könnyedén megérinthette volna... Ám tudta, Ő azon nyomban felfalná!

      Halk zúgás ütötte meg fülét, s megdermedt, miközben jeges verejték öntötte el rongyokkal takart testét. Ezek Ők! A Kétfejű takarítói! A gyilkosok! A Hullazabálók! Nem szabad, hogy megtaláljanak! Fuss!

      Ám megmerevedett, mozgásra képtelenül remegett a fal tövében. S miközben orrát átjárta a dohos szag, reszketegen mély levegőt vett, és lélekben felkészült a halálra. Bizonyos volt benne, ezúttal nem éli túl a találkozást. Látta, mire képesek a Hullazabálók! Pontosabban csak azt látta, mikor a harc végén fölfalták az ellenségeiket. Semmi emberi nem volt bennük, ahogy fémszínű, szögletes testükkel egyszerűen keresztülgázoltak a hullákon, elképesztően vékony karjaikkal pedig a szájukba tömték a testeket. Isten, még a vért is felnyalták a padlóról, hogy a szerencsétleneknek nyomuk sem maradt!

      Ez az egy találkozása volt a Hullazabálókkal és idegen emberekkel egyaránt, így hát nem csoda, ha mélyen beivódott az emlékei közé. A zúgó hang egyre közeledett, ahogy kibocsátója közelebb araszolt, majd halkulni kezdett; a Gyilkos egy polcsorral korábban elkanyarodott.

      Ezúttal is túlélte a találkozást a Kétfejű takarítóival! Uluk még percekig mozdulni sem mert, attól tartva, hogy lábai esetleg nem bírnák el; ám sokáig egy helyben sem mert maradni, hát mégis feltápászkodott. Ez így nem mehet tovább! Folyton csak menekülni... Talán a Kétfejű is azt várja tőle, hogy szembeszálljon a Hullazabálókkal, és győzelmet aratva felettük, kiérdemelje az Ő szeretetét?... De hogyan szállhatna szembe Velük?

      Percekkel később halk sivítás jutott el füleihez. Eleinte nagyon halkan, éppen csak a hallásküszöb felett, ám ha valaki kívülről figyelte volna a 20 év körülinek tűnő fiút, és az alapján kellett volna véleményt alkotnia az alig hallható zajról, hát valami nagyon ijesztő és nagyon veszélyes dolog közeledtére következtetett volna! A sivítás egyre erősödött, felcseperedett, zúgás lett belőle, majd hirtelen egy dobhártyarepesztő dörrenéssel elenyészett.

      Ám Uluk szemmel láthatóan nem nyugodott meg. Mintha tudta volna, ami ez után jön, az sokkal rémisztőbb, mint a puszta zaj.

      Léptek koppanása. Pontosan három, egymást követő koppanás. Aztán a hangok kibocsátója megáll. Furcsa hangon dudorászik. Mintha egyszerre két szólamot tudna énekelni...

      A Kétfejű Isten!


Egy gyerek. Embergyerek. Na jó, nem is annyira gyerek, de legalább egy évszázaddal vagyok idősebb! Szemmel láthatóan halálra van rémülve... Tépett rongyok borítják testét; úgy tűnt, valaha a saját göncei lehettek, csak időközben kinőtte őket... Izmos, sápadt test, zöld szem, szőke haj. És az az eszelős fény a tekintetében.

      Különös dolog a perspektíva. Alaposan meg tudja tréfálni az embert. Másodpercekig álltunk szemtől szemben, ám csak az utolsó pillanatban vettem észre az árnyékot. Az árnyékot, ami szinte teljesen betakarta. Valami áll mögötte, előlem éppen takarásban! Valami, ami megfelelő méretű árnyékot képes vetni! A srác szemmel láthatóan halálra van rémülve... Ám nyilván tőlem! Nincs tudatában annak a hatalmas valaminek, ami ott áll tőle néhány lépésre!

      Aztán szinte egyszerre hallottuk meg. Mintha az ember legrosszabb rémálmai keltek volna életre! Halk, nedvesen súrlódó hang. Mintha egy rinocérosz méretű csigát emelt volna fel valaki; nyálkásan cuppanó hang. És az árnyék megmozdul! A srác a hang irányába fordul. És megmerevedik! Pár röpke pillanattal később pedig valamilyen amorf, abszolút idegen teremtmény hömpölyög elő a könyvespolcok közül, hosszú csápjait a kölyök felé nyújtogatva! Furcsa módon, a fény úgy látszik, mintha megpróbálná... kikerülni a lényt. Ennek köszönhetően a teste, bár minden érzékszervem szerint egy óriási meztelen csigára emlékeztet, mégsem csillog...

      Nem gondolkoztam. A fiú felé rohantam, bár valahol belül tudtam, nem érhetek oda időben. De meg kellett próbálnom, már csak azért is, hogy megtudjam, ki ő, és hogyan került a könyvtáramba, a tudtomon kívül? Homályosan, tudat alatt éreztem, hogy nem fogok odaérni. Ám csak akkor robbant a tudatomba, hogy miért, mikor belerohantam az irodám csukott ajtajába. A Kartotékozó! Életemben először szidtam a rendszert, ami visszarántott az eredeti tér-idő kontinuumba. Tehát a fiú túl messze volt tőlem, és a központi számítógép visszaérkezési szándékként értelmezte futásomat...

      Lássuk csak. Vagy megpróbálok ugyanoda visszamenni, ám akkor ugyanolyan messze leszek a sráctól, mint legutóbb. Vagy esetleg megpróbálom kisakkozni, hol lehet a srác?... Csupán az a gond, hogy a földrajzi elhelyezkedés, egyáltalán nem véletlenül, a legkevésbé sem esik egybe az esetleges könyvtári renddel... Ami konkrétan azt jelenti, hogy ami 7 sorral odébb van, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy ugyanazon téma, csak épp 7 betűvel arrébb... Meglehet, hogy még csak nem is ugyanazon faj művei közt álltunk, a fiú, meg én!

      A francba, hogy nincs valami központi megfigyelőrendszer vagy kamerahálózat kiépítve! Vagy legalább valamilyen mozgásérzékelő háló... De nem, csak ez a nyavalyás tűzfegyver inaktiváló mező!

      – Számítógép! Válaszolj, rajtam kívül még hányan vannak jelenleg a Könyvtárban?

      – Jelenleg összesen három vendég tartózkodik a felhasználói tartományban – jött a közömbös hangú válasz.

      Nem lett volna semmi gond, ha többen lettek volna, mint amennyire emlékeztem. Akkor nagyon egyszerűen kiszűrhettem volna, melyikőjük a srác, és 17 mp alatt már ott is lehettem volna... Csakhogy legnagyobb sajnálatomra, a számítógép szerint pontosan annyian voltunk a bolygón, mint szerintem. Egy kutató, aki egy inhuman faj vizsgálatával foglalkozik már néhány éve, és most az irodalmát vizsgálgatja nálunk; aztán egy amolyan „kincskereső”, aki nagy titkozatosan nem árult el semmit; meg a Tökéletesek egy tagja, a szürke Kwerees ház Kabaibja. Ő egy-két évente folyton visszajár...

      De a lényeg, hogy a központi kartotékozó semmit nem tud a srácról! Arról az amorf izéről már nem is beszélve... Hát mi folyik itt?! Ez egyszerűen lehetetlen!

      De a hitetlenkedés nem segít! Megoldást kell találni. Hogyan juthatnék el a fiúhoz? ...Megvan! Először is visszamegyek ugyanoda, ahol az imént voltam. Olyan közel megyek a sráchoz, amilyen közel csak tudok, megnézem a polcokon lévő könyvek betűjelét, visszajövök, és már indulhatok is újra, ezúttal a megfelelő polchoz! Már ha véletlenül ugyanazon téma könyvei vannak ott, ugyanazon faj műveiből...

      Nem tétováztam. Bízva abban, hogy tudok még valamit tenni, ha időben érkezek, elindultam.

      ...A fiú mozdulatlanul feküdt a földön. Félig-meddig kicsavart tagokra, és mindent beborító vérre számítottam, hát most kissé megkönnyebbültem. Közelebb óvakodtam a sráchoz, közben megpróbálva egyszerre mindenre figyelni. A lénynek semmi nyoma. Ez megint csak nyugtatott rajtam valamicskét. Kb. 4 méterre lehettem tőle, mikor úgy éreztem, a kartotékrendszer nem enged messzebbre kószálnom a kijelölt ponttól. Megpróbáltam beazonosítani a helyet a könyvtárban, ahol a srác feküdt, majd visszatértem az „irodámba”. Ideges remegés lett úrrá rajtam, miközben a számítógépbe tápláltam a következő koordinátákat, de azért sikerült, s néhány szívdobbanással később már ott álltam a fiú felett.

      Semmiféle külsérelmi nyomot nem sikerült fölfedeznem rajta. Ellenőriztem a pulzusát, az is rendben. Szemmel láthatóan csak elájult. Ami, valljuk be, nem is csoda... Óvatosan felnyaláboltam, majd visszaindultam. Közben egyre csak járt az agyam. Vajon hogy került ide a kölyök? Hirtelen érdekes ötletem támadt.

      – Számítógép, van velem most valaki?

      – Nincs.

      – Köszi...

      Beléptünk az irodámba vezető ajtón.

      – És most van velem valaki?

      És ekkor olyasmit hallottam, amit a számítógéptől még soha.

      – Ez az információ az ön biztonsági szintjén nem elérhető.

      – Tessék?!

      – A kért információ az ön biztonsági szintjén nem elérhető.

      – De hát tudom, hogy van velem valaki, ez nem lehet... Titok!!

      – A kért információ az ön biztonsági szintjén nem elérhető.

      Majd’ elájultam. Megzavarodtak volna a központi kartotékozó áramkörei?! Itt valami nagyon nincs rendben! Nem sokon múlott, hogy nem ejtettem el a srácot, bár kezdtem érezni, hogy valami egészen érdekesre bukkantam személyében.

      – Kanapét! – Szóltam, és odavittem terhemet az egyik fotelhez, mire az megfelelő méretűvé változott ahhoz, hogy a fiú fekve kényelmesen elférjen benne. Aztán letettem a srácot, leültem mellé, és más dolgom már nem is volt, mint várni.


Uluk magához tért. Nem lassan lépett át azon a bizonyos határon, szépen, fokozatosan, hanem hirtelen, egyik pillanatról a másikra, kizuhanva a valóságba, vagy – gondolhatta volna – egy újabb rémálomba.

      A Kétfejű Isten hajolt fölé, érdeklő tekintete szinte felnyársalta, valósággal feltrancsírozta őt.

      „Elkapott!” – gondolta. – „Most végem, rögtön felfal!”

      Üvöltve ugrott fel, felborítva a kanapét, eszelős hátrálása közben félrelökve a kisasztalt és egy fotelt, s a sarokig hátrált. Ám ott, a hely szűkösségéből fakadóan, sarokba szorult. Rémületében ismét mozdulatlanná dermedt, s csak ekkor jutottak el érzékeihez azok az információk, melyek szerint a Kétfejű Isten nem követi, valamint, hogy ezzel egy időben hozzá beszél!

      – ...meg, nem akarlak bántani! Az a szörnyeteg úgy látszik, nem bántott, de itt tőle sem kell félned! Nyugodj meg, ha mondom!

      Szavai valóban nyugtatólag hatottak rá, bár az összhatáson némileg rontott, hogy a mondatok elejét az egyik fej mondta, viszont mindig a másik fejezte be.

      – K... Kérlek... kérlek, ne egyél meg! – Nagy nehezen kinyögte könyörgését, aztán, mint egy marionett bábu, aminek elvágták a zsinórjait, összecsuklott, s mint egy túlzottan élénk rongycsomó, megpróbálta halottnak tettetni magát. Közben jutott eszébe, hogy ez talán mégsem olyan jó ötlet; még a végén a Hullazabálók eledeleként végzi...!

      – Miből gondolod, hogy meg akarlak enni?... – jött a kérdés, és Uluk most először érezte úgy, hogy talán mégsem egy gonosz istennel beszélget. A kérdező hangjában ugyanis egy jó adag döbbenet bujkált.

      – Soha életemben nem ettem emberhúst, és ezután sem áll szándékomban változtatni ezen szokásomon!

      – Dehát... Te vagy a Kétfejű Isten! Már megbocsáss...de a Folyton Eltűnő Emberek is előled bujkálnak!

      – Nem. Nem vagyok isten. Csupán... ember. Pontosabban sziámi ikrek... vagyok. Én vagyok a könyvtáros. Ez pedig a Közkönyvtár. Nincs itt semmiféle isten! Most pedig válaszolj szépen, Te ki vagy, és hogy kerülsz a könyvtáramba?!


Megdöbbentő, bosszantó, sértő! Jó, hogy nem vizelt a padlóra! Miközben a válaszon gondolkodott a srác, fölállítgattam az általa felborított bútorokat. Ám biztos, ami biztos, két szemmel azért őt figyeltem, nehogy valami butaságot csináljon.

      – Uluk vagyok – nyögte ki végül, mintha valami hatalmas titkot árult volna el.

      Nyilván úgy vélte, ha mégis én vagyok a Kétfejű Isten, akkor a neve ismeretében még szörnyűbb dolgokat tehetek vele, mint a közönséges felfalás...

      – Nagyszerű! – válaszoltam. – És hogyan kerültél ide?

      Uluk homlokán összeszaladtak a ráncok, ahogy megpróbált a válaszra koncentrálni. Közben a központi kartotékozó elé ültem, és megpróbáltam kitalálni, hogy lehet az, hogy a számítógépnek titkai vannak előttem? Hiszen elvileg az én biztonsági szintem a legmagasabb, amit a könyvtár ismer, ami azt jelenti, hogy ha valakinek mondjuk az enyémnél magasabb biztonsági besorolása lenne, akkor is csak ugyanazt találhatná a könyvtárban, mint én! Arról nem is beszélve, hogy az enyémnél magasabb biztonsági szintnek egyszerűen nincs értelme! Az egész biztonsági-szintesdit a Figyelők alapították, még jóval a Tökéletesek rendje előtt! Ezért van az, hogy a Rend vezetői, az a bizonyos hét „ős-tökéletes” is csak 10-es biztonsági szinttel rendelkezik. A Galaktikus Tanács tagjai pedig mindössze egy-egy 9-est mondhatnak a magukénak, ám ők ezzel teljességgel elégedettek, hiszen nincsenek tudatában, hogy létezik magasabb besorolási fokozat! Manapság már nem él olyan ember, aki tudná, mit is takar, pontosabban kiket takart annak idején a 11-es és a 12-es biztonsági szint. Kivéve a Figyelők, azaz mi. Mivel a Figyelők biztonsági besorolása 13-as. És mint Figyelő, kijelenthetem, az nem létezik, hogy az én biztonsági besorolásom nem elegendő egy információ megszerzéséhez!

      Főleg nem a saját könyvtáramban!!

      Meglehetősen ingerült állapotban voltam, mikor Uluk válasza magamhoz térített.

      – Nem... nem tudom...

      – Tessék?!

      – Nem emlékszem semmire a gyerekkoromból.

      Ismét lefagytam, mint „vírustól a P8-as számítógép”. Hogy mit mondott?!...

      – Mégis... Mióta vagy itt?

      – ...Ameddig csak vissza tudok emlékezni, mindig is itt voltam. Tulajdonképpen el sem tudom képzelni, milyen az, ha nem itt vagyok... Úgy értem, hol máshol lehetnék?...

      – Azt mondod, hogy még kisgyermek korodban kerültél a bolygóra, és teljesen egyedül életben maradtál?... – Hangom suttogásnak hatott, még a saját számomra is. Hiszen ez lehetetlen... Vagy mégsem? – Azt mondod, nem emlékszel semmi másra, ami a könyvtári léted előtt volt, igaz?

      – Igaz. Semmire.

      – De akkor ki tanított a beszédre? Muszáj, hogy legyen valamilyen kapcsolatod a külvilággal, hiszen csak úgy nem tanul meg beszélni az ember...

      – Ezt nem tudom, de azt tudom, hogy egy rakás dolog van, amit tudok, de nem tudom, hogy honnan tudom... Tudom, hogy vannak bolygók, meg holdak, meg napok, meg fényévek, meg differenciálszámítás, meg diagnosztika... tudok írni, olvasni, számolni... Meg van még egy csomó dolog, amit nem tudok, csak érzek, és még csak megfogalmazni se’ tudok...

      Megálljt parancsoltam a szóáradatnak.

      – Azt mondod, tudsz olvasni? – Egyik döbbenetből a másikba estem. Mert mondhat bárki, amit csak akar, olvasni magától nem tanulhat meg senki!

      Az első kezem ügyébe eső könyvet levettem az asztalomról, és a kezébe nyomtam. Már kinyitotta a cirka 20.000 mikroszkopikus vékonyságú lapból álló vékony kis kötetet, mikor észrevettem, hogy a Walerek nyelvén íródott. Az pedig közismert tény, hogy az ő nyelvüket nem hogy embernek, de senki másnak sem sikerült elsajátítania. Ám még mielőtt visszakérhettem volna tőle, hogy egy emberi nyelven íródott könyvet adhassak a kezébe, Uluk fennhangon olvasni kezdett. Walerül!

      Néhány pillanatig döbbenten hallgattam, aztán reménykedve, hogy a srác csak halandzsázott, egy másik könyvet adtam a kezébe. Edgar Allan Poe „A kút és az inga” című könyve volt az. Az egyik kedvencem a F. I. sz. XIX. század első feléből. Nem is tudom, mikor hagyhattam az irodámban...

      – „Kinyújtott kezem végre nekiütődött valami szilárd akadálynak. Fal volt, látszólag kőből építve, nagyon sima, nyálkás, és hideg. Követtem hajlásait; avval az óvatos bizalmatlansággal lépegetve, amit némely régi rémmese sugallt belém.”

      Kikaptam a kölyök kezéből a könyvet, és visszadobtam az asztalra. Nagyon csúnyán nézhettem rá, mert ismét csak rémület ült a szemébe.

      – Akkor... most mégiscsak megeszel?...

      Ingerülten legyintettem, aztán végül mégiscsak lehiggadtam. Tud olvasni. Nagy ügy! Walerül meg nyilván csak halandzsált. Én legalábbis nem tudom ellenőrizni...

      – És... mit tudsz még? – kérdeztem, eltökélten, hogy kiderítsem az igazságot. Valamiből ki kell okoskodni, hogy ki ez a srác, és hogyan került ide!

      – Hát... például tudom, hogyan kell kezelni az isteni élelemadó ládát!

      Végig kellett gondolnom a mondandóját, hogy be tudjam azonosítani a dolgot. Na, az biztos, hogy így még senki nem nevezte az ételautomatát!

      – És tudom kezelni a számítógépedet is!

      Egyre nőtt bennem a gyanú, hogy közeledek a nagy csattanóhoz egy olyan vígjátékban, ahol mindenki latinul beszél, ráadásul visszafelé, ám lassan mégis fölálltam a székből, és egy nehézkes, színpadias mozdulattal felkínáltam neki.

      Úgy tűnt, ő is hasonló érzésekkel küzd, és nem mondhatnám, hogy nem tűnt bizonytalannak, ahogy elfoglalta a helyem. Ám ahogy leült, szinte megnyugodott, kezei a klaviatúra megfelelő pontjaira simultak. Mintha menet közben jelentek volna meg a fejében a szükséges információk. Szinte biztos voltam, hogy az elérhető fájlok, azaz folyosók száma jelentősen leredukálódik. Mint annak az ürgének az esetében, aki „specialistának” nevezte magát. Emiatt nem is izgultam, csak attól tartottam, még a végén tönkre tesz valamit a fiú.

      Tévedtem. Akkorát, mint még életemben soha. Szó szerint...

      Pár pillanatig semmi nem történt. Aztán valami mozgolódás támadt a monitoron. Nna, gondoltam, most tűnnek el a fájlok! Ám nem ez történt. Nem hittem, nem akartam hinni a szememnek! Ez egyszerűen nem lehetséges!

      Megjelent egy újabb fájl! Meg még egy, és még egy... Hirtelen iszonyatos gyorsasággal kezdtek megjelenni az újabb és újabb folyosószakaszok, hogy felfogni is lehetetlennek tűnt! Aztán súrlódó nesz kíséretében az asztalból két újabb monitor emelkedett ki, és azokon is peregni kezdtek az információk! Az egész nem tarthatott tovább 30 másodpercnél, de amikor vége lett, az elérhető információ közel a százszorosára növekedett. De nem is ez volt a legdöbbenetesebb. Amitől eddigi világképem, úgy ahogy volt, összeomlott, az nem ez volt. A gép, a már említett biztonsági okok miatt, soha nem jelzi ki, hogy az adott felhasználónak milyen biztonsági besorolása van. A saját szintjét mindenki tudja, vagy ha nem, akkor ne a könyvtárban tudja meg. Ám ezúttal ez nem így volt. A középső monitor felső részén két szó villogott, vörös fénnyel. Két szó, amit még soha nem láttam. De még csak nem is hallottam arról, hogy ilyen lehetséges: Korlátlan hozzáférés!

      Ám ezzel még korántsem volt vége! Az új fájlok megjelenésének befejezésével egy időben távoli dörrenések sorozata hangzott fel, mind a négy ajtó irányából. A dörrenések egyre távolodtak, és valahogy az volt az érzésem, történik valami, ami az egész bolygón láncreakció-szerűen körbehömpölyög. Aztán egy újabb, az előző háromnál valamivel kisebb monitor emelkedett ki az asztalból, közvetlenül a klaviatúra mögött, a fiúval szemben. Mindkét állam leesett, miközben a döbbenettől kásás hangon kezdtem felolvasni a monitoron megjelenő menüpontokat.

      – Vizuális megfigyelőrendszer... Fegyverrendszer... Érzékelőrendszer... – Aztán megjelent egy újabb adatcsomag, és döbbenten konstatáltam, hogy a könyvtár kartotékrendszerének teljes háttérfájl-állományát látom! Földrajzi térképek, a tértorzító eljárás lehetőségei... Külső önvédelmi rendszer, bolygópajzs... Meg egy... Micsoda?!! Önmegsemmisítő??

      Észre se vettem, de az irodám körülöttem megváltozott. A falakon hatalmas képernyők jelentek meg, több, mint amit két fejjel fel tudtam volna fogni. Az egyik oldalon a Könyvtár bizonyos pontjait mutató kamerák képei látszottak. Ám ez volt a legkevésbé meglepő. A másik oldalon... Na nem. Ekkor kezdtem elveszíteni a realitásokba vetett hitemet. Mert az ezen a falon található monitorokon a Tökéletesek rendjének központi tanácstermét láttam, körülötte pedig a 7 rendház fontosabb helységeit! Egy pillanatra még mintha Xyt is láttam volna...

      Azon már meg sem lepődtem, hogy a másik oldalon a Tanácsot ismertem fel; a Tanácsot, melyben a galaxis összes értelmes faja képviselteti magát...

      Gyakorlatilag megnyugodva, mindenre készen fordultam hátra, hogy azt az oldalt is szemügyre vehessem. Meg kellett volna döbbennem. Azt hiszem, legalábbis. De nem tettem. Csak szemlélődtem. Figyeltem.

      Ezen a falon sok kisebb monitor látszott, és mindegyiken egy-egy figyelő, szerte a világegyetemben. Mozgó kamerából nézve...

      – Jól... Jól csinálom?

      Nem is tudom, milyen mély katatóniából térített magamhoz a fiú hangja.

      – Hmm?...

      – Csak azt kérdeztem, jól csinálom?

      – Ó... hát... igen, mindent összevetve... azt hiszem... igen...

      A középső kis monitor aljában egy apró szócska kezdett villogni. Kíváncsian hajoltam közelebb, egyfajta „minden mindegy” érzéssel.

      ÜZENET

      A srác kérésként vehette kíváncsiságomat, mert aktiválta a szöveget. Ujja nyomán a szöveg eltűnt. És az egész folyamat, attól kezdve, hogy Uluk leült a székembe, az üzenet eltüntetéséig, nem tartott tovább 55 másodpercnél! Uluk fel akart állni a székből, ám nem hagytam. Ki tudja, mi történne, ha most fölállnál, mondtam. Nem feszegette a témát.

      Aztán egy hang szólalt meg. A rejtett hangszórókból jött, a központi számítógép hangján, ám le mertem volna fogadni, hogy ez valahonnan kívülről jön, talán sokkal messzebbről, mint gondolnánk.

      „Üdvözöllek, Uluk! Örülök, hogy végre felébredt a tudatod. Az üzenet elküldésével jelezted, hogy felkészültél a feladatra. Három órán belül találkozunk!”

      Szélsebesen járt az agyam. Valaki fogta annak a jeleit, hogy a fiú aktiválta a... könyvtárat. Idejönnek, és elviszik. És akármi is lesz a vége, magamtól még egyszer nem tudom így beizgítani a kicsit, az tuti! Hacsak...


...Hát így történt. Mielőtt az események után szűk három órával megérkezett volna az a bizonyos felségjelzés nélküli korvett, leszállási engedélyt kérve, még a biztonsági rendszerek segítségével átvizsgáltuk azokat a folyosószakaszokat, ahol rátaláltam Ulukra. Ám az irreális szörnyetegnek nyomát sem találtuk. Eltűnt, mintha sosem létezett volna... Egy kicsit azért megnyugtatott, hogy gyakorlatilag a bolygó túloldalán kóborol, ha egyáltalán...

      Aztán megjött a hajó. Az utolsó pillanatban felállítottam a srácot a székből, mire az összes monitor eltűnt a falakról, s a számomra nem ismerhető fájlok ismét rejtetté váltak. És egyáltalán, minden olyan volt, mint azelőtt.

      A férfi, aki belépett az irodámba, nem viselt egyenruhát. Semminemű rangjelzés nem volt a ruháján. Ám ahogy belépett, rögtön tudtam, egy Figyelővel van dolgom.

      Felismertem.

      Tudtuk egymásról, kik vagyunk. És végre én is rájöttem, ki ez a fiú. Uluk. Azt jelenti, jövő. Érdekes, ha jobban belegondolunk...


Uluk elment. Csak az ajándékát hagyta itt nekem. Azt hiszem, amit kértem tőle, még a Figyelő megérkezte előtt, az minden létező fórumon szabályellenesnek minősülne, de hát ilyen a Figyelők élete, egyedül kell boldogulnunk.

      ...Mikor beültem a székbe, semmi grandiózus nem történt. Nem ugrottak elő monitorok az asztalból, a falak sem változtak intergalaktikus valóságshow-vá, csupáncsak egy új fájl jelent meg a listában, észrevehetetlenül elrejtve.

      Nem azt kértem a sráctól, hogy ha már ott jár, mindazt az információt, ami eddig láthatatlan volt, azt tegye 13-as biztonsági szintűvé. Nem. Azt kértem, az én biztonsági szintem legyen korlátlan hozzáférésű. Aztán utasítottam a gépet, hogy magától semmit ne aktiváljon, minden aktiválás kizárólag személyesen történhet, csakis általam.

      Eddig is Figyelő voltam, ezután is csak az leszek. Azonban mostantól többet tudok, és többet látok. A célom nem változott, csupán a minőség.

      „Tempora Mutantur.” – Változnak az idők.


Jimmy Cartwright (Bognár Zsolt): Wahro Frot

<<File Status: Opened>>
<<File Date: K. u. 2027.04.13.>>
<<FILE NAME: Wahro Frot>>
<<Subject: Egy legenda és ami mögötte van>>

      Wahro Frot. A név fogalom. Úgy mondják Ő az, aki a Kibertér jelenlegi formájának és technológiájának alapját teremtette, valamikor a F. I. sz. 2600-as évek elején-közepén. Ő alkotta meg a Féregjárat-technológiát úgy, ahogy ma is ismerjük és alkalmazzuk. Vannak csoportok, melyek úgy gondolják, csak neki köszönhetjük azt, hogy meghódítottuk a Galaxis nagy részét. Mások már-már Isteni lényként, Avatar-ként tekintenek rá. Megint mások folytatják a munkáját, karbantartják, legyártják az eszközöket, melyek nélkül talán tényleg nem lennénk itt. Én úgy hiszem, Wahro Frot egy egyszerű ember volt, csodálatos elmével. Úgy hiszem, képes volt megérteni az Univerzumot, annak üzenetét s talán akaratát, s ezért lehetett képes megalkotni ezt a csodát. Ez a kis doboz rejti mindazt a tudást, melyet Wahro Frot az utókorra hagyott. A Féregjárat-technológia. Egy mesterséges Fekete-lyuk, egy kis fekete dobozba zárva. Kevesen tudják, hogyan kell előállítani, még kevesebben, miként működik.

      Valójában már senki sem tudja, hogy ki volt Wahro Frot, vagy valóban létezett-e. Egy ember volt? Netán egy csoport? Bizonyíték is kevés van a kezünkben ahhoz, hogy ezt eldöntsük. Megvannak ugyan a tervrajzok, melyeken ott szerepel a név, és van két töredékes állomány, melyben szintén fellelhető, ám a többi adat értelmezhetetlen. Néhányan megkérdőjelezték, hogy név-e ez egyáltalán.

      Most pedig felbukkant egy újabb, megdöbbentő adat. Olyannyira hihetetlen, olyannyira félelmetes és olyannyira riadalmat keltő, hogy tán el sem kellene mondanom. Azonban mégis úgy döntöttem, hogy "nyilvánosságra" hozom, hiszen legalább mi tudjunk róla. Ne kérdezzétek, honnan származik az információ, mert magam sem tudom. Tökéletesen ismeretlen csatornákon jött, nem tudtuk visszafejteni. Mégis, most itt van, s csak arra vár, hogy megosszam veletek.

      Wahro Frot maga az Univerzum. Wahro Frot maga a Kibertér. Wahro Frot maga a Folyam. Hogyan? Pontosan a Féregjárat-technológia segítségével. Nekünk is megvan a technológiánk arra, hogyan mentsük le tudatunkat a Kibertérbe, s éljünk tovább fizikai test nélkül. Bizonyára Wahro Frot sokkal többre volt képes nálunk. Meghódítottuk a technológia segítségével a Galaxis nagy részét. Az idegen fajok is bekapcsolódtak a Kibertérbe, hisz képesek lettünk a technológiát általuk is alkalmazhatóvá tenni. S ki tudja még, mi lesz ezután? Vagyis Wahro Frot úgy terjedt a Galaxisban, mint ahogyan a Kibertér nőtt az Ő technológiájának segítségével. Ezt tudom. De hogy a Folyam hogyan lett Wahro Frot, vagy hogy Wahro Frot hogyan vált a Folyammá, el sem merem képzelni. Mégis, az információ tanúsága szerint így van. S miután elég „hatalma” lett, miután túllépett a tér, majd az idő korlátain, belenyúlt az idő szövedékébe, hogy szövetségeseket hozzon létre, hogy megalkothassa fizikai valóját, aki létrehozója, saját teremtője lesz, s hogy létrehozhassa további kísérleteinek alanyait és tárgyait. Most az egész Univerzum egyetlen hatalmas élőlény. Mindent behálóz, mindent áthat és átitat. Olyan az egész, mint egy emberi idegpálya. A Féregjárat-technológiával összekötött helyek az idegek, mi pedig az impulzusok. Csak ezért vagyunk, hogy segítsünk „érezni”, „látni”, „hallani”, „tapintani”, „szagolni”, s még ki tudja miket érzékelni és közvetíteni.

      Tudom, hihetetlen. Tudom, mert én sem hittem el, amíg újra és újra átnézve a kapott információt, rá nem jöttem, hogy ezt maga Wahro Frot küldte. Nem célzottan nekem, de mivel épp arra jártam, hát lenyúltam. Érdekes volt, mert először nem is tudtam, mit találtam. Később, mikor rájöttem, átfutott rajtam a gondolat, hogy jobb lett volna, ha sohasem bukkanok rá. Érzem, hogy keresi, érzem, hogy eljön értem. S életemben először tehetetlenséget érzek. Nem tudom, mit tehetnék mást, minthogy nektek is elküldöm. Ismertessétek meg mindenkivel, akiket érdemesnek találtok az információra. És vigyázzatok mag...
<<EOF: File Error. Code: 1370.35341.234.W.F.>:[>>

A Rend Házai -- Biztonsági Szintek -- Kronológia

A REND HÁZAI:
1. Rendfentartás:
Gorzanow
2. Tudósok, kutatók:
Hegosh
3. Politikusok:
Delhoy
4. Folyam-i hajósok:
Kwerees
5. Idegenkutatók:
Zyrgener
6. Feltalálók:
Gorfer
7. Űrgárdisták:
Hiramwart

RANGSOR (egy Házon belül):
rang
életkor (év)
tradicionális fegyver
elnevezés
9. Sahu
(40 felett)
Bot
Tcha
8. Rensah
40 felett
Szablya
Skarod
7. Roob
40 felett
Jatagán
Skahonn
6. Kabaib
30-40
Alabárd
Speskehr
5. Baib
25-30
Lándzsa
Skehr
4. Tueeth
20-25
Egykezes kard
Skachin
3. Dorpa
15-20
Rövid kard
Skaton
2. Asin
10-15
Tőr
Ska
1. Ulot
  0-10
Nincs fegyvere

BIZTONSÁGI SZINTEK:
  1. Köznép
  6. Szektorkormányzók
  2. Közhivatalnokok
  7. Körzetparancsnokok, Hadurak
  3. Főhivatalnokok
  8. Rend: Ulot-ok, Asin-ok, Dorpa-k,Tuetth-ek
  4. Bolygókormányzók
  9. Rend: Baib-ok, Kabaib-ok
  5. Csillagurak
10. Rend: Roob-ok, Rensah-ok, Sahu-k


FONTOS DÁTUMOK (F. I. sz. = Földi Időszámítás szerint; K. u. = Kirajzás után):

F. I. sz.
2614
—
Wahro Frot Féregjárat-technológiájának elvi megvalósítása.
F. I. sz.
2620
—
Wahro Frot Féregjárat-technológiájának gyakorlati alkalmazása
F. I. sz.
2623
—
A Féregjárat-technológia alkalmazása új, lakható vagy lakhatóvá tehető bolygók kutatására.
F. I. sz.
2628
—
A Féregjárat-technológia próbaszintű alkalmazása a kommunikációban. A Kiber-tér átalakulásának kezdete.
F. I. sz.
2630
—
Általánossá válik a Féregjárat-technológia alkalmazása.
F. I. sz.
2645
—
Kitelepülések megkezdése. A „költözést” és a kommunikációt a Féregjárat technológiával valósították meg.
F. I. sz.
2666
—
Wahro Frot eltűnése.
F. I. sz.
2864
—
Kirajzás
K. u.
    20
—
A Galaktikus Tanács megalapítása
K. u.
  333
—
A Közkönyvtár létrehozása
K. u.
511-521
—
Első Galaktikus Háború
K. u.
921-927
—
Második Galaktikus Háború
K. u.
  945
—
A Rend létrejötte
K. u.
2027
—
Kibertér Katasztrófa
K. u.
2028-30
—
Harmadik Galaktikus Háború
K. u.
2033
—
A Tanács Létrejötte
K. u.
2050
—
Az Agy születése
K. u.
2764
—
Jelen kor

ÚJ GALAXIS 3. szám – Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2004, 162-201. o.)