A fantasztikus illetve a későbbi tudományos-fantasztikus regények egyik előzménye a főként angol (kisebb mértékben francia), illetve német nyelvterületen megjelent gótikus (frenetikus) regényirodalom volt.¹ Ezekben az írásokban feltárult a világ sötét oldala, a cél a szörnyűségek és borzalmak részletes bemutatásával a pszichikai hatáskeltés volt. Rövid időn belül létrejött a XVIII. század második felében egy olyan szövegkorpusz, amely összefogottan tartalmazta mindazokat a rémségeket, amelyeket (legalábbis a XVIII. században) az olvasók elborzasztására kitaláltak. Létrejött egyfajta névlista olyan fiktív lényekről és eseményekről, akik (amelyek) még ma is eleven szereplői a modern horror és thriller irodalomnak. Amikor névlistát mondok, mindig csak egy bizonyos kvázi összesítésre gondolok, hiszen, ahogy Bényei Tamás is írja:

Amint véglegesen kiderül valamelyikről, hogy nem létezik, vagy immár törzskönyvezetten, latin névvel felcímkézve, a rendszertan részeként él tovább, azonnal kerül helyette más rémség – ekképpen szaporodnak az űrszörnyek is a lassan kultúrtörténeti érdekességgé váló antik szörnyek helyett.²

      A szörnyek szapora serege tehát, ahogy a fentebbi idézetben is szó van róla, sokkal terjedelmesebb annál, hogy pár évtized alatt összefoglaló gyűjteményben katalogizálható legyen. Ám tény, hogy az angol, majd német gótikus irodalomban létrejött valamiféle kezdeménye ezeknek a horror motívumoknak: vérző képek, rejtélyes szobrok, gonosz apácák, múmiák, kísértetek, ördögök és vámpírok jelentek meg a regények lapjain olyan koncentrációban, hogy – kicsit ambivalens módon, hiszen ma már ismeretlen művekről van szó – jelentős hatást gyakoroltak a világirodalom egészére.

      A gótikus regények fénykora mindössze harminc-negyven év. Az időpontokat is ismerjük: az első hagyományos értelemben vett gótikus regényt 1765-ben írta Horace Walpole, Robert Walpole angol miniszterelnök fia, a műgyűjtő, aki saját kastélyát, Strawberry Hillt gótikus várrá formálta, és kincsek között lakta. Híres gótikus regénye, az Otrantó kastélya színes repertoárja a gótikus és horrorelemeknek (a regény alcíme is ez: gótikus történet). A kastély például olyan hangsúlyozottan jelenik meg a regényben – írja Maár Ágnes –, hogy később ennek nyomán a frenetikus irodalomban (majdhogynem) elmaradhatatlan kellékké válik, és még Walter Scott és Balzac történeteiben is felbukkan.

      Walpole-nak sok követője akadt, a műve divatot teremtett. Voltak olyan szerzők, akik egyszerűen csak átírták Walpole művét a saját szájízük szerint,³ de akadtak olyanok is, akik csak egyes elemeit (pl. a kastélyt) vették át. Ilyen volt Ann Radcliffe is, akinek Udolphe titkai (1794) c. írását ma a detektívregény egyik őseként tartják számon. A félelem légköre itt egy misztikus titokkal bővül, ami megfejtésre vár (innét a detektív-vonal). Mindemellett a történet színhelye – mi más is lehetne – egy kastély.

      William Beckford története, a Vathek (1786), a misztikus tulajdonsággal (szemmel verés) rendelkező arab kalifa misztikus kalandját meséli el (egészen a pokolig). Itt a gótikus kelléktár már a keleti misztikával is kiegészül, az arab hajós már néger nőkkel és múmiákkal van körülvéve, a háttér illetve a módszer, amellyel a regény íródik, azonban jellemzően gótikus:

A szikrák már lángra lobbantották a száraz fát, a méreggel teli olaj ezer kék lángot vetett, az oszló múmiák nehéz, sötét párát bocsátottak ki, és az orrszarvú lassan elhamvadó agyarával együtt olyan bűzt árasztottak, hogy az önkívületből magához térő kalifa egyre dühösebben nézte az őt körülvevő lángokat.⁴

      Matthew Gregory Lewis A szerzetes (1795) című letisztult, kifinomult regénye zárja a sort. Valószínűleg ez a mű tekinthető az angol gótikus regényirodalom csúcspontjának. A lélek eladásának visszavonhatatlan tettét elkövető szerzetes, Ambrosio lassan süllyed le az erkölcstelenség süllyesztőjébe, és számos gyilkosság és szexuális kicsapongás után végképp elemésztődik. A történet másik szálának főhőse, Ágnes, az apáca ugyanakkor – tömérdek szenvedés után – végül megmenekül. A szerzetes abban különbözik a fent említett korábbi munkáktól, hogy valódi pszichikai mélységeket tartalmaz, és regényszerkesztési módja is inkább a pikareszkhez áll közel. Tematikájában és leírásaiban ugyanakkor jellegzetesen gótikus marad.

      Az angol frenetikus regények tehát csíráit jelentették azoknak a valóban jelentős alkotásoknak, amelyeket számon tartunk napjainkban is. Fontos alapzatát alkották a romantika nagy elbeszéléseinek: először jelenítették meg fokozott igénnyel azt a túlvilágot, „másik világot”, mely a romantikus regények többségének is sajátossága lett, és amely segített a régi borzalmaknak, hogy megfinomodva, letisztulva, pszichologizálódva a lélekre hassanak inkább, semmint az érzékekre.

      Az angol gótikus regények a romantika előretörésével értéküket vesztették: egyszerűen képtelenség volt annál több szörnyűséget kitalálni, mint amelyeket megelőzőleg papírra vetettek. Ám nem telt sok időbe, hogy ez az angolszász irodalom német színekben újra megjelenjen: Ludwig Tieck A szőke Eckbert című regénye nyitotta a sort 1797-ben, tehát egy évvel azután, hogy Angliában a gótikus irodalom elérte tetőpontját. Aztán jöttek a többiek: Achim von Arnim, Clemens Brentano, Friedrich Baron de la Motte Fouqué, Adalbert von Chamisso, és (már igazán távoli rokonként)... E. T. A. Hoffmann.

      Kosztolányi írja 1909-ben, tehát nyolc évvel az Éjfél című nyugatos (rém-)novelláskötet megjelenése előtt:

A németek összegyűjtöttek egy csomó kísértetnovellát. Nem kapott meg. Egy fiatal berlini író nemrég kiadta idegizgató, perverzül elfinomított novelláit, melyekkel a borzalmakat akarta rám idézni. Ásítva olvastam. De Cholnoky Viktor kísértetei megdobogtatták a szívemet. Ezek mélységekből szakadtak fel, szükségszerűen és végzetesen, egy élet mélységeiből, a pokolból, a sötétségből vagy a földből.⁵

      Cholnoky Viktor neve hallatán általában mindenkinek más szó „ugrik be”. A leggyakrabban az, hogy „kísértetlátó”. Ritkábban az, hogy „magyar kísértetlátó” (Kosztolányi). Aztán beugorhat még az, hogy „zsurnaliszta”. Vagy „alkohol”. Esetleg „misztika”. „Polihisztor”. „Tudomány”. Ha valaki szakirodalmat olvasott, talán az villan át a fején, hogy „kafkai művészet”.⁶ Vagy hogy „keletiesség, egzotikum”.⁷ Egészen ritkán az, hogy „abszurdum”.⁸ De a gótikus regény... ez valamiért még nem került szóba. Talán mert időben olyan távol esik a huszadik századtól.

      Szajbély Mihály írja Cholnoky Viktorról, hogy egyszerre volt író és újságíró, s tanulmányában azt igyekszik igazolni, hogy a határ a két foglalkozás között annyira összemosódott, hogy hovatovább szétválaszthatatlan lett.⁹ Számos példát is idéz. Tárcaszerű kezdésből keletkezik a remek novella, s fordítva is megtörténik Cholnoky Viktornál: van, hogy az anekdotikus forma ellenére esszéként végződik a mű. A kérdés, hogy milyen lett volna Cholnoky művészete, ha nem ég a vérében a „közönséget megrontó zsurnalizmus”,¹⁰ értelmetlen, és valószínűleg nem is lehet feltenni. Ám a kettő összemosódása, a friss hírek, a találmányok és a tudomány beszivárgása minden bizonnyal hatással volt arra, hogy Cholnoky prózája mindig korszerű, érdekfeszítő témái miatt népszerű maradt, s ezért – óvatosan kifejtve – talán túl populáris illatú lehetett.

      Ez a népszerű tematika az, ami jelen dolgozat tárgyát képezi. Ennek is csak egy részlete: azok a történetek, amelyekbe belesejthetők a gótikus jegyek. Vannak-e ilyenek? Úgy gondolom, igen. Vannak, de ezek már nem a sötét borzalmak nyers, naturális bemutatásai. Az elkoptatott, s többnyire értéktelen gótikus elemek magasirodalmi értékkel bíró, kísértetlátó aurává válnak Cholnoky Viktor prózájában. Sok Cholnoky novellát átsző ez a meghatározhatatlan „sötétség”, középkori hangulat, a nyelvezet általában magába foglalja a borzalmakra való vonatkozást. Pontosítok. Cholnoky Viktor írásmódjára jellemző, hogy még a legtávolabbi témákhoz is hozzá tudja kapcsolni a sejtelmességet és azt a láthatatlan erőt, „amelytől” – idézem – „nem védelmez meg semmi”, ahogy ezt az Ősz c. írásában mondja.¹¹

      Az elbeszélésekben sorra tűnnek fel különös szavak, ferencvárosi utcák, lámpasorok és arab hősök közé csempészve: holdvilág, éjhomály, eső, köd... Az ördög súgja magának az ilyen bolond mulatságot? – kérdezi Szipákné asszonyság Lutter úrtól az azonos című novellában. Ugyanebben a novellában bolyong a temetőben a holdsugár, de megszólal a kis démon, és arc válik ki a szivarfüst felhőiből. A Halál beszélget az Úrral a Gondviselés című novellában, s megyei lovagunk kastélyszerű nyaralóját veszik bérbe az istenek a Les Dieux s’en vont című elbeszélésben. Elvarázsolt boszorkány tűnik fel a Dióhercegben, ahol a Mikulás beszélő szobrokat és magyar címereket kérdezget, merre menjen, és merre vigye a gyerekeknek a mogyorót, amelyet vérvörös bőréről vérmogyorónak hívnak.

      Mindezek nagyon finom, nagyon „halavány”, elfojtott megjelenítési módjai a századokkal korábbi rémábrázolásoknak. Ám mégis onnét származnak.

      Léteznek Cholnoky Viktornak természetesen ezeknél erőteljesebb kísértetnovellái is. Ezek olyan írások, amelyek több sejtelmes elemet tartalmaznak annál, mint amit maga a nyelvezet képvisel: megjelennek egyes sajátosságok a cselekményben és a tartalomban is. A Tartini ördögében az ördög már nemcsak a cselekményt alakítja, hanem epikus szerepet is kap, hiszen a sátánnal való szövetség gondolata minden esetben önmagánál többet jelent. Az Olivér lovagban már a novellakeret is középkorias, a zárlat pedig egyenesen a gótikus regények hőskorát idézi: amikor nem akarják követni, Olivér a kutyákat a saját holttestéből való húsdarabokkal csalogatja maga után. Az Alerion madár vére az ősi átok borzalmas gótikus jelenségét juttatja eszünkbe, az Amonhotep talizmánja baljós átkot, sorvadást és vészt hoz a háromezer éves utódra. A Polixéna kisasszony pörében a meggyulladó és elégő nő szeme soklábú bogárrá változik a becsapó mennykő fényében...

      A jelenség folyamata valószínűleg átlátható: úgy gondolom, az angol gótikus irodalomból a német romantikán át jött az a „kísérteties” szál, amely érdekessége és bizarr látásmódja folytán hamar népszerűvé vált a XIX. század végi, XX. század eleji Budapesten. Volt olvasói igény efféle ábrázolásokra, és ebből a szempontból jól magyarázható Cholnoky Viktor világszemlélete, kísértetlátása is, anélkül hogy kétségbe vonnám ennek individuális és őszinte jellegét. Úgy gondolom, hogy a dolgozat elején felsorolt gótikus sajátosságok száz év során alapvető változáson mentek át, egyébként erre a következtetésre jutott Vargha Károly is.¹² A halál Cholnokynál már nem az a misztikus alak, mint a középkori misztériumjátékokban és a gótikus regényekben. Az istenek és a lovagok profanizálódtak, elvilágiasodtak, és éppen ettől kerültek nagyon közel hozzánk. A XVIII. századi gótikus regények olvasói a horrorjeleneteket olvasván még a ködös és misztikus múltba tekintettek, amely messze volt, és rejtélyesnek tűnt. Cholnoky lovagjai már többnyire a jelenben élnek, vagy polgáriasan viselkednek, a halállal ugyanúgy el lehet beszélgetni, mint az ördöggel vagy a vérre szomjazó, gyilkos egerekkel.

      Láthatóvá válik tehát egy irodalmi vonal, amely az angol frenetikus irodalomtól a német romantikán át vezet Jókai, Cholnoky, a későbbiekben Krúdy és (majd még később, távoli utódként) Márai prózájáig, ötvözve a tudományt, a fantasztikumot és a rémtörténeteket egy belső, szubjektív látásmóddal, és ez az, ami igazán fontos lehet.

      A romantika által pszichologizált és letisztított, megfinomított gótikus rémségek Cholnoky Viktornál már csak akkor lesznek versenyképesek, ha nem a távoli múltról szólnak, hanem a ’misztikus’ jelenről, és arról akarják meggyőzni úgy a kor emberét, mint a kor zsurnalisztáját, hogy maga a kor az, amely rejtélyes és csodálatra méltó. Az egyre-másra áradó, bámulatosnál bámulatosabb „szenzációkról” szóló jelentések, a félinformációk, a tudósok elméletei, találmányai és tévedési, amelyekről még nem tudják, hogy tévedések, az újságok lapjain lassan meggyőzik az embereket, hogy idővel minden lehetséges lesz. A gótikus elemek is csak akkor lesznek tehát érdekesek és izgatóak, ha ebbe a lázító, pezsgő légkörbe helyezzük őket, ha az ideálváltozás alapzata a kor saját struktúrája és eszményei, ha a középkori borzalmakat ilyen módon sikerül a tudomány hézagaiba rejtve közelebb hozni az emberekhez. Cholnoky Viktor megtette ezt, elhozta hazájába a teret: a messzi keletet, délt és a csodálatos szigeteket, s elhozta hazájába az időt is, a lovagokat, királyokat, ördögöket és dzsinneket abban a korban, amely már csak a pozitív tudományokról és a jelen emberéről álmodott. A végeredmény ez a magyar irodalomban egyedi, különös művészet lett, a fantasztikus utazások, a tudomány és a gótika regényes egymásra találása, a märchen irodalomra jellemző doppelgänger, homunkulusz és orvostan egymásra találása egy olyan századelős hetilap oldalain, mely megfordítva talán éppen a haditechnika csodálatos fejlődéséről szóló cikkeket, vagy az éhező százezrekről készült fényképeket közöl.

Cholnoky Viktor (1868-1912)

Veszprémben született. Győrben és Budapesten folytatott jogi tanulmányokat, majd hírlapírói pályára lépett. 1894-től a Veszprémi Hírlapot szerkesztette, 1898-tól pedig a Pesti Napló segédszerkesztője lett, és több napi- és hetilap munkatársa. Szépirodalmi műveivel már a XIX. század végén jelentkezett. Elbeszélés-gyűjteményei, a Füstkarikák (1896) és a Tammúz (1910) ismertté tették a nevét csakúgy, mint a Beszélgetések címmel megjelent tárcacikkei (1910). Cholnoky a természettudományok korabeli eredményeiben jól tájékozódó szépíróként szerepelt a századforduló művészi életében, és egyes, a tudomány és irodalom határain egyensúlyozó művei a magyar sci-fi irodalom korai darabjai közé sorolhatóak. A Szeverin doktor találmánya (1907) egy pszichológiai kísérlet története, az Ofélia szanatórium (1911) című művében a betegség és a zsenialitás kapcsolatait fürkészi, az 1912-ben írott Új világ pedig az író rémlátomása a „szép új világ” fertőtlenített valóságáról. Írói művészetében az egzotikum, a fantasztikum keresése és ábrázolása a későromantika jeleit mutatja, de műveiben benne vannak már a modern törekvésekből, a polgári élet abszurditás-élményeiből merített gondolatai is. A sokoldalú prózaíró külföldi színművek fordítójaként is ismert volt saját korában. Több írói álnevet is használt, például a Paganel, Pelargus, Arne nevet. Forrás: Révai Nagy Lexikona IV. kötet, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, Budapest, 1912. 463. o. || Pannon enciklopédia – Magyar nyelv és irodalom. Dunakanyar, 2000. 400. o. || Klaniczay Tibor (szerk.): A magyar irodalom története. Kossuth, Budapest, 1982. 314. o. Kéri Katalin