Halld meg hívásom, Odin, figyelj reám, néked ajánlom lelkemet,
Egy nap Valhalla nagy csarnokában állok majd, trónodnál odafent,
Dicsőséggel halok meg, mint előttem oly sokan, sokan már,
Csak annak joga e halál, ki a harcban oldaladon áll.•
Az űr annyira üres, hogy aki megpróbálja úgy igazából elképzelni, az
ottfelejti az ebédjét az asztalon, ezenkívül jó esélye van egy háromnapos
csuklásra. Messze, a Neptunuszon túl, a Kupier-öv kavicsai és hógolyói között
navigálva jön rá az ember, hogy ez egy nagy alapigazság.
A pilóta már régen felfedezte ezt, de úgy döntött, nem engedi ezt a tényt a
tudata alól felszínre kerülni, mert attól kezdve roppant rosszul érezné magát,
és csak a hiábavalóság hatalmasodna el személyiségének azon részein, amit még
épnek mondhat. Így azonban megvolt még benne az a remény, ami jó pár évvel
ezelőtt ehhez a hivatáshoz vonzotta: vágyott a dicsőségre, vágyott arra, hogy
ő legyen az első, aki megpillantja azokat, akikre az emberiség már évszázadok
óta hiába vár. Azokra, akik eljutnak a Naprendszerig, azokra, akik átszelik a
tér kiloparszekjeit, azokra, akik képesek rá, hogy idejöjjenek.
Az emberiség követei ezt nem tudták megtenni, pedig küszködtek, mint a hátára
fordított bogár. Hiába írtak regényeket térváltó hajókról, melyek más
galaktikákat derítettek fel, hiába csapolták meg a sci-fi írók a legegyszerűbb
mikrosütőben is a kvantum-ingadozást, a nagy áttörés sohasem következett be.
Einstein, mint egy gonosz manó, még mindig védte állásait, és senkinek sem
sikerült bevennie a bevehetetlent. Egyesek úgy vélték, Albert a Mennyekben
ezen időszakban halálra röhögte magát a sok bejelentésen, amik megdönteni
vélték az egyenleteit, és azon, hogy milyen sok bejelentés született az
előbbi bejelentések cáfolatául. Mások szerint ugyanezt tette, csak a Pokolban.
Szépen álmodoztak az antigravitációról, a több dimenzióról és a
féreglyukakról. Egyesek úgy hitték, majd a hozzánk érkező idegen lények
segíthetnek ebben. Mások vallották, jobb, ha erre sem tévednek. Volt, aki
nem tudta eldönteni, hogy ő az Egyesekhez vagy a Másokhoz tartozik-e, de ők
elenyészően kevesen voltak. Talán nyolcmilliárdan.
A Mások szerint még a mesterséges gravitáció felfedezése is merő véletlen és
korai volt, az Egyesek szerint pedig első botladozó lépés lett a csillagok
felé, ahol mindenféle lény él és természetesen csak ránk vár. Azonban a
gravitációt keltő gépek sajnos, nem voltak arra képesek, hogy a csillagok
tömegvonzásával ellentétes erőt gerjesszenek és kilódítsák az űrhajókat a
csillagközi térbe, de hatásosan bele tudtak csapódni bármibe és szétkenődni,
aminek elég nagy volt a tömege. Mint például a Hold... vagy a Mars.
Ha azonban a bolygók gravitációs parittya-erejét hívták segítségül, akkor
ezzel a lendítő erővel viszonylag rövid idő alatt el lehetett érni a
naprendszer határain belül bárhova. Már ha öt-tíz hónap rövidnek mondható.
Így hát csak rádió és fényjelek ezrei indultak a csillagközi térbe, az Ember
pedig csak várt... és várt... és várt, és lefeküdt aludni, majd felkelt és...
és... és semmi sem történt. A lusta fény és a hajók meghajtása még mindig
határt szabott az emberiség terjeszkedésének.
A jelen századig eljutott az Ember arra a pontra, hogy mindenki jólétben és
békességben élt, de az emberiség egyedül volt. A pilóta pedig már
gyerekkorában vágyott a kalandra. Ő harcos volt, hódító, úttörő, csakhogy
nem volt kivel harcolnia, hódítandó terület sem akadt már, ezért felderítő
pilótának jelentkezett, bár tudta, hogy igencsak kevés az esély a reményeire,
arra, hogy a neve örökre az emberiség történetébe vésődjön, mint az olyanoké,
akik a veszélyek és viszontagságok közt valami nagyot tettek. Mindig úgy
gondolkodott, hogy „ha kell, meghal, de legyen övé az elsőség!”
Reálisan nézve a dolgok állását, az előbbi be fog következni, de a dicsőség...
az már kétséges. Ezt érezhette ő is, ezért inkább nem szemlélte reálisan a
valóságot.
Rótta az előírt Nap körüli pályáit, olyan távolságban a központi csillagtól,
ahol az már csak apró pontként látszott. Az újabb és újabb göröngyök
felfedezésén és pályaadataik közlésén kívül eddig nem sokra vitte. Igaz, a
koszos hógolyók, formátlan kődarabok feltérképezésében ő volt a
legeredményesebb sok-sok társa közül.
Küldj egy jelet, húzd fel a vitorlát, mondj végső búcsúszót,
Szólít a sors, és csodás öröklét várja az útra indulót.
Hívd a boszorkát, vessen kártyát, szórjon, szőjön varázsigét,
Miránk, kik harcban pusztulunk, nem vár se menny, se pokolbéli lét.
Odin fiai vagyunk mi, bensőnkben hév, forró tűz lobog,
Mely harcos királyok öröke, kik trónolnak fenn, az égben ott...••
A csillagok és a pilóta közönyösen szemlélték egymást, amikor mozgást
észlelt. A fényes pontok – mintha egyre táguló üveggömbön keresztül
nézte volna – felragyogtak és elszaladtak a már napok óta megszokott
helyükről. Mintha egy szappanbuborék fúvódott volna fel a hajó előtt.
Csillagoktól az ember nem vár el ilyen viselkedést, akkor sem, ha már 11
hónapja egyedül volt kint végtelenben. A pilótának szó szerint tátva maradt
a szája, de ösztönszerű mozdulattal elindította a képrögzítőt, ettől ugyan a
jelenség nem változott, de ő jobban érezhette magát.
„Itt vannak! Végre!” – futott át egy hideg simítás a hátán.
Tudta, hogy elérkezett a pillanat! Átfutott még az agyán a gondolat, hogy ha
esetleg megint csak egy eddig sohasem látott természeti jelenségnek lesz a
tanúja, akkor végleg felhagy az űrhajóspályával, és a Kínában honos
üregi-csukcsukmadár intelligenciavizsgálatának szenteli az életét, de mire a
gondolatsor végére jutott ismét megváltozott a kinti kép.
A szappanbuborék közepén megjelent valami, amit csak űrhajóként definiálhat
egy erre sóvárgó űrpilóta agya. Egy csillogó, formátlan, krumpli alakú test
körvonalazódott, ami egyre csak növekedett. Még krumplinak is formátlan volt,
de a csillogással nem volt semmi hiba. Szinte tökéletesen visszaverte a rá
vetülő fényt, már amennyire ez egy csillogó krumplitól telhet, de önálló
fényforrásnak nyoma sem volt rajta. A csillogva világító krumpli pedig egyre
növekedett. A méretével négyzetesen arányosan nőtt a pilóta bizonyossága,
hogy ez az a pillanat, amire mindig is várt.
Mikor a szájtátása mértéke és a meglepetése elérte a végső határértékét, végre
megmozdult... Mármint a pilóta mozdult meg, és egy 9-es szintű vészjelzést
küldött a föld felé. Órák múlva, mire a jel odaér, majd törhetik a fejüket,
hogy mi történt, de legalább kicsit izgatottak lesznek. Segítséget úgyis csak
pár hónap múlva kaphatna. Tudta, hogy a 38 csillagászati egység nem a
szomszédban van, így teljességgel egyedül van itt a környéken. Sok órát
utazik a fény is... Einstein... nesze neked. Ezek meg itt vannak, és ki
tudja, milyen messziről.
A krumpli azonban nem mozdult és Olvirnak sem a radarja, sem egyéb műszerei
nem mutattak használható értéket, szemmel pedig az objektum méretét vagy
távolságát nem tudta meghatározni. A buborék még mindig növekedni látszott,
majd egy pillanat alatt „kipukkant”. A jelenséggel egy időben
megszűnt a teret torzító hatás.
Amíg az agyában tudatosodott ez a tény, a csillogó krumplinál is változás állt
be. Fél másodperc alatt fogta csak fel a változást, már-már a pánik szélére
sodródott, hogy szem elől veszti az ő „krumplicskáját”, de mégsem
tűnt el a tárgy, ahogy elsőre látta! Csak átalakult. Egy közönséges,
megvilágítatlan, sötét krumpli lett belőle, a műszerei azonban határozottan
érzékelték a jelenlétét.
Egy darabig szemlélte, de mivel semmiféle jobb ötlete nem volt, ezért
felkapcsolta a hajó leszálló és navigációs reflektorait, majd lassan elindult
a sötét krumpli felé...
Közelebb érve már szabad szemmel is látta, hogy a csillogás megmaradt, csak
az azt megvilágító fény szűnt meg. És már nem is volt annyira krumpli, inkább
egy szabályszerű földi űrhajónak látszott, bár számára ismeretlen típusnak
tűnt. A felülete tele volt aggatva antennákkal és egyéb dudorokkal, pont úgy,
mint az ő hajója... de egy picit mégis másmilyennek... egészen másmilyennek
tűnt. Elbizonytalanodott.
Követem a sorsom, kardom zúgó szélbe emelem,
Odin fiai harcolnak bátran, életre-halálra,
Viking hajók szállnak esőáztatta, zord tengeren,
Sötét éjen vezérük bűvös csillag fénylő sugára.•••
Olvir a közvetlen kommunikációs-csatornával próbálkozott, de adására választ
nem kapott. Fényekkel is jelzett, de választ ekkor sem kapott az idegen
testtől. Integetni is próbált a hajóablakon keresztül, de hasonló volt az
eredmény, mint az előzőeknél, ezért óvatosan navigált közelebb és közelebb
a másik hajóhoz. Elmélyült a gondolataiban... igen... igen... azok a
mesterséges intelligenciák, akik a kívánságaink szerint vezetik a hajókat
ide-oda az űrben... – gúnyos mosolyra húzta a száját a pilóta –
Olvirnak hívják és egyáltalán nem mesterséges. Ott azért még nem tartunk,
hogy egy felderítőhajót számítógéppel vezéreljenek. Itt emberi döntésekre van
szükség.
Egyre közelebb került a mozdulatlan hajóhoz. Olvir körberepülte, majd az első
kör síkjára majdnem merőlegesen még egyszer.
Nem gondolta magáról, hogy nem ideges, de nagyon tanácstalan volt. A
hordozható lejátszójából remegő kézzel előhívta a kedvenc zenéjét. Az idegen
objektum körül manőverező hajót betöltötte a XXI. századi zene. Így kissé
felbátorodott. Úttörőnek, felfedezőnek érezte magát, ami ismét erőt adott a
folytatáshoz.
Megállította a hajóját az idegen gép törzsén látható – feltételezhetően
bejáratként funkcionáló – bemélyedés előtt. Ismét rádiózott, de ismét
eredménytelenül.
– Miért is lenne elsőre eredmény bármilyen eredmény? ...Hopp, hiszen ez
már a második kísérlet volt – morogta magában.
Az idegen hajó valóban akár földi űrjármű is lehetett volna. Ugyanolyannak
tűnt közelről, mint egy normál űrhajó, a gondos szemlélő azonban sok-sok apró
különbséget is felfedezhetett, ha tényleg gondosan vizsgálta. Akadtak jócskán
eltérések külsejében, de olyan aprók, mint amikor az evolúció ugyanazt a
problémát kétféle kiindulási helyzetből azonosan oldja meg, és hasonló
eredményre jut.
Olvir agyán átvillantak a delfinek...
Új, szorongató érzés kerítette hatalmába, de a „kellemetlen”
meghatározás erre az érzésre olyan jelentésbeli távolságúnak tűnt, mint a
Naptól az Alpha Centauri. Mégis iszonyúan pocsékul kezdte érezni magát.
Felületesen kifejezve mintha valaki rátaposott volna, majd bedarálta volna
az agyát, a torkán pedig egy kisebb fekete lyukat akarna legyömöszölni.
Másodpercek múlva azonban az érzés már el is illant, és a fejében megszólalt
egy
Hang.
– Üdvözöllek Földlakó...
– Ti... kik vagytok...
– Később... először is
Te ki vagy? De ha megengeded, megpróbálunk
ennél gyorsabban ismerkedni... Mivel mi kapcsolatba tudunk lépni veled, ha
hozzájárulsz, egyszerűen átszívjuk ezeket az információkat a kérdés-felelet
kommunikáció nélkül, és te is hasonló módon megkapsz majd mindent, amit
lényegesnek tartunk magunkról... Kezdhetjük?
Olvir tudatáig éppen csak elhatolt a „mi van, ha nem”, de hát az
úttörőségnek megvannak a maga hátrányai. Olyan hatalom kezében volt, ami
legyűrte.
– Igen. Kezdhetjük... – motyogta üveges szemmel, ismét csak maga
elé.
– Köszönjük.
Itt abbamaradt minden, ki tudja, meddig...
... Amikor döbbenetéből magához tért, a
Hang ismét a fejében
beszélgetett vele.
– Sajnos, a ti civilizációtokkal nem létesíthetünk kapcsolatot.
– Miért? – kérdezte rémülten, hiszen érezte kibontakozó dicsősége
halványulását.
– Mert háborúkat viseltek.
– Több száz éve megszűntek... – hápogott.
– Igen, de a pusztításuk foka olyan hatalmas, hogy nem hisszük, hogy
valaha is kiheveritek.
– Több száz éve béke van... – erőszakoskodott.
Olyan technológiákat uraltok, amikkel mi nem versenyezhetünk. El fogod azt
is felejteni, hogy velünk találkoztál... sajnáljuk.
– Mire alapozzátok ezt? – Úgy érezte, az egész élete mindjárt
romokba dől, és a landolás után tényleg azonnal mehet Kínába.
– A hajód számítógépén talált dokumentumokra.
– ...a számítógépen? ...dokumentumok? Nincs semmi hasonló... az csak a
navigációt segítő gép... – keservesen kereste a kiutat.
– Nem tudsz félrevezetni, a teljes fogalomköröddel rendelkezünk, igaz,
vannak olyanok, amik a mi civilizációnkban ismeretlenek, ezért bővebb
magyarázatra szorulnának, de a lényeg, hogy már régen is annyira fejlett
technikákat vetettetek be a háborúitok során, amit mi még évezredek múlva
sem érhetünk el. Ez pedig egy egészséges civilizáció fejlődésének nem
velejárója. Tehát távozunk. – A döntés végérvényessége tisztán kicsendült
a
Hangból.
– Nevezzétek meg azokat a dokumentumokat, amikre hivatkoztok... –
próbálkozott a pilóta menteni a helyzetet.
Viszonzásul egy csomó számhalmaz öntötte el az agyát...
– Negatív. Így nem értem, mire hivatkoztok.
– A fizikailag melletted található, számodra mélykék színű számítógép
memóriájának a hivatkozási címeit adtam meg.
– A médialejátszómét? Abban filmek vannak. Régi filmeket gyűjtök és régi
zenéket...
– Emlékeid alapján képesek vagyunk működésre bírni a készüléket, hogy
lásd... megengeded?
– Igen... – Olvirt már kicsit feszélyezte ez a nagy udvariasság.
Miért kell mindent megengednie, ha úgyis azt csinálnak vele, amit akarnak.
Mármint, ha ő kibírja... Ámbár ez is egy alternatíva.
Olvir karja magától megmozdult, majd végigfutott a kis készülék
menürendszerén... A lejátszó felett, a szokott helyén, megjelent a levegőben
a régi mozik vásznát utánzó kép és elindult a már ezerszer látott bevezető:
„A LONG TIME AGO IN A GALAXI FAR AWAY...” ...felcsendült a Star Wars
bevezető taktusa...
– Állj. Értem a problémátokat. Ez nem valóság, ez egy film, kitalált
történet.
– Ezt a fogalmat nem tudom értelmezni.
– Maradjunk akkor a kérdés-felelet ismerkedésnél, mert ahogy érzem, ez
a fogalom-áttöltés igencsak félresikeredett. Torz ismereteket szereztetek...
feldobok valami zenét és hozok valami ropogtatni valót... ráértek? –
mondta Olvir és elvigyorodott... Már értette, mi volt a baj az értelmezett
adatokkal!
– Hogy a te fogalmaiddal éljek, az elkövetkező 128 évre nem terveztünk
semmi különöset.
– Akkor kezdjük... – A hajó kommunikátorát a „foglalt vagyok,
ne zavarj”-ra állította, aminek csak azért tulajdonított jelentőséget,
hogy a lassú fény elvigye a hírt, hogy jól van, vészjelzés törölve, majd
kiballagott a két lépésre levő készletraktárhoz. – Sós mogyoró van
bőven... sőt a szabályzattal ellentétben sör is akad még pár üveggel!...
Feldobok egy jó kis zenét, az majd segít. – Tudta, hogy nagy meccs elé
néznek. Ezek szerint ő erre a harcra született, hát... akkor most van itt az
ideje, hogy belevágjon.
Olvir az előző válasz hallatán valószínűsítette, hogy a „humor” szó
jelentésével is nagy bajok lesznek...
Aztán elkezdődött a kimeríthetetlen fogalommagyarázat... ide-oda...
...
– ...a szex?... na lássuk csak... tehát az alaptétel, hogy a Földön
kétnemű lények élnek kevés kivétellel...
– Kevés kivétellel?... Ha eddig jól értettelek, akkor ti vagytok a
kivétel a baktériumok, gombák és egyebek között...
...
– ...Dimenzionális időtranszformáció?... ezt a Földön nem ismerjük.
– Mint ahogy elmondtam, az időfolyam nem egydimenziós, hanem kettő, és a
gravitáció és a sebesség negatív hatással van rá. Tehát ha egy út a nyugvó
megfigyelő idejében 500 földi év, a közel fénysebességű megfigyelő saját
relatív idejében csak 5 év. Ez nem az idő lassulása, hanem az idő második
dimenzióján keresztüli út, a meggörbített idő görbületének kihasználása. De
ugyanezt tapasztalhatjuk nagy gravitációjú helyeken is, mint például egy
neutroncsillag. Persze hozzá kell tennünk, hogy ez nem mindegyik Univerzumban
van így. Szóval, mint amikor egy útkanyarulatot elhagy a gyalogos, és
erdőn-mezőn keresztül átvág egy rövidebb távolságon. Vagy mint az általad
említett szex abban az esetben, ha rögtön a lényegre térsz.
– Ez nem éppen idevágó hasonlat volt...
...
– ...művészet?... az egyének önkifejezési formája... ez többféle is
lehet, ámbár nem egyértelműek a határok. Ez olyan dolog, amiről a
szubjektivitás fogalomkörénél beszéltünk. Nekem tetszik, másnak nem. A
fantázia szinte határtalan és...
– Fantázia?
– Az emberi agy olyan sajátossága, amellyel a való világ adatait
extrapolálja a saját szubjektivizmusának és vágyainak a szűrőjén keresztül.
Tehát én azt mondom most, hogy a Föld holdja egy Jack Daniels-es üveg. Ezt
az italt már említettem az alkoholisták kapcsán is...
– Ez érdekes állítás, ellenőrizni fogjuk. Teli vagy üres?
– Felesleges... nem abból van... Ez csak a fantáziám terméke volt a
szemléltetés kedvéért.
– Értem. Tehát a te szavaiddal és a már megértett fogalmakkal élve a
fantáziám azt mondja, hogy az emberek komplett hülyeségeket beszélnek és
tesznek.
– Kezdesz ráérezni a Földi viszonyokra...
...
Olvir 4 hónap óta először elmosolyodott... Sőt, fél óra múlva úgy
„röhögött, mint a fuvarosló” (ámbár ezt a hasonlatot a partnere
nem értette volna, de azért tényleg úgy röhögött), amikor megtudta, hogy a
szilcsamag a legfontosabb exportcikk a Grugon. Lehetett volna a trankatanka,
vagy a zrvag is ezzel az erővel kiviteli termék. Esetleg, ha földi
értékrendben gondolkodunk, akkor a tőzsdeindex vagy az értekezletek vagy
egyéb haszontalan dolog. Huszonnégy óra múltával, amikor megtudta, hogy ez
halálosan komoly, azonnal nagyratörő terveket kezdett el szövögetni, egy
csillagközi nagykereskedésről, ahol múló elmezavart árul majd. Újabb
huszonnégy órával később elvetette ezt a lehetőséget, mint ostobaság, hiszen
a tartós elmezavar sokkal jobban fogyna, sőt a csuklást, a köhögést és a
könyvelőket is be lehetne venni a kiviteli áruk közé... A szilcsamag földi
szempontból pedig annyira jelentéktelen, hogy ne is ejtsünk róla több szót...
Olvir és Cr467-XXX (ide négy olyan jel jön amit csak Olvir ért) már hónapok
óta beszélgettek. Olvir nem volt fáradt, nem volt kimerült, élvezte a
beszélgetést. Az újonnan megszerzett tudás és az átadott tudás interakciója
során olyan területeit tárták fel a megismerésnek, amely mindkettőjük, sőt,
mindkét civilizáció előtt eddig rejtve maradt. Cr467 (a továbbiakban nevezzük
a rövidség kedvéért Cr467-nek), tehát Cr467 két hónap után jutott el arra a
szintre, hogy megértse, mi az érzelem. Egyből használni is kezdte.
– ...értem... tehát ha azt gondolom, hogy most, mivel erre a világvégi
helyre küldtek felderítésre és nem otthon szilcsamagot szedegetek, ezért...
– Melyikkel töltesz több időt?
– Felderítéssel...
– Ha magad választhatnád meg, melyiket választanád?
– A kettő közül?
– Igen.
– Kreckgumókat árulnék...
– De a kettő közül kell választani...
– De mindkettőt utálom...
– Ez az érzelem!... Az első tiszta érzés...
– De hát ez munka, ezt meg kell tennem...
– Szeretni azonban nem feltétlenül szükséges... Az emberek jó része
utálja azt, amit éppen dolgozik, és azon van, hogy valami egészen mást
műveljen helyette... Sőt inkább azt szeretik, ha más végezi el helyettük azt,
amit nekik kellene megtenniük.
– Változtassanak és kész...
– Á..., nem... egy idő után azt is utálják és kezdődik minden elölről...
– Nehéz lehet embernek lenni ilyen sanyarú körülmények között...
– Szedjünk inkább szilcsamagot?... Vagy te mi lennél szívesen, ha földi
ember lennél?
– Milyen ember? Férfi vagy nő?
– Mondjuk férfi, és teszem azt, 70 éves...
– Sztriptíztáncos...
– Értem... térjünk vissza egy kis időre a szexuális vonzalom
témaköréhez... Úgy érzem, nem értetted meg.
– Ennek örülök, sőt, bosszant...
...
– Nem, inkább krecet... annak jobb a hangja, amikor a gratálóba kerül.
– Gratálóba?... az mi...?
– ...A gratáló egy olyan krezgenerátor, ami...
...
Azután volt néhány értelmesebb téma is. Igaz, ezt csak abban az esetben
mondhatjuk, ha a kvantumfizika értelmesnek nevezhető. Ezt viszont abban a
ritka esetben nevezhetjük csak értelmesnek, ha szeretjük művelni. Van egy még
ennél is ritkább eset, ha értjük is azt, amit művelünk és szeretünk. A
kvantumfizikánál ez kevés embernek adatott meg a történelem folyamán. Akinek
pedig megadatott, az rövid időn belül vagy professzor lett valamilyen neves
egyetemen vagy valamilyen zárt intézet kellemesen idegtépő színűre festett
folyosóin, vagy parkjában sétálgatott, és a galambok röptét szemlélve rájött,
hogy jobb lett volna, ha nyugton marad.
Később arra is rájött, hogy ő járt jobban, úgy általában. Olvir nem igazán
tartozott a zsenik közé ezen a téren – az igazság az, hogy más téren
sem –, de az unalmas őrjáratok alatt kiolvasott rengeteg könyv
felcsigázta az érdeklődését.
– ...Mint amikor a tó vizébe egy kavicsot dobunk – mesélte Olvir a
régen olvasottakat – Hullámok keletkeznek a vízen, amik adott szabályok
alapján ide-oda csapódnak... a levegőben is hullámok keletkeznek, amit
meghallunk és hangnak nevezünk. Ezek egymásra is hatással vannak – mert
például a tenger hullámainak is van hangja, vagy a szél is mozgásba hozza a
vizet. Lehetnek különböző fajta hullámok is, mint amikor egy hangvillát
megütök... a hangvilla ide-oda hajlik, a levegőben pedig a nyomás változik
periodikusan. Ugyanannak a hatásnak a leképezései, csak más és más közegben,
itt a mi esetünkben más és más dimenzióban. ...Nincs atom, foton, mező ...sőt
energia sincs... Minden, amit látsz, vagy használsz, azok a dimenziók közötti
hullámok, és azok interferenciája. Ezeknek a dimenzióknak mind megfeleltetünk
egy hatást. Például a gravitációt, az elektrosztatikus mezőt, vagy a gyenge
és az erős kölcsönhatást, vagy az időt. Még a legüresebb térben is tombolnak
ezek a hullámok egymást kioltva vagy erősítve, sőt még olyan helyek is
kialakulhatnak nagyon rövid ideig, ahol a térben ezeknek a hullámoknak
hatására negatív energiájú helyek képződnek, mint egy nagy hullám előtti
völgy. A dimenziók egymásra rétegeződésének hullámai alkotják a mai
univerzumot – szám szerint nyolc...
– Kilenc... Ha ti ismeritek ezeket a dimenziókat, csak egy lépés választ
el a csillagközi utazástól...
– Egyik dimenzióban sem lépheted túl a fény sebességét...
– Kivéve egyet... egy dimenziópárt... az idő két dimenziója az, amire
gondolok... Abban a dimenzióban nem értelmezhető a sebesség. A hajót
átalakítjuk az idő kanyarulataivá, az idő térbeli helyzete pedig
meghatározható pontosan? Nem! Mert nincs értelmezve... Máshol pedig
visszaalakítjuk a másodperceket anyaggá... A Mindenütt és a Sehol határán,
az idő fodrain bevitorlázzuk a univerzumot.
Ezekben a percekben Olvir úgy érezte, a csillagok sokkal fényesebben ragyognak
körülötte.
Tegyétek testem egy hajóra, s a tengeren égessétek el,
Lelkem hadd szálljon szabadon, valkűrök emeljenek fel,
Repítsenek Valhallába, hadd legyek ott enyéimmel,
Lobbanjon égig a tűz, hisz lelkem sosem hamvad el.••••
– Kapitány, kérek engedélyt a támaszponton való landoláshoz. Hazaértünk.
– A formaságokhoz még mindig ragaszkodtak az emberek.
– Engedélyezve... csinálják nélkülem – és elfordult. –
Hazaértünk... Haza... Többé nem megyek el...
Olvir kibámult hajója hídjának ablakán. Ő az ember, aki megváltoztatta a
világot... Világokat. A hajó, amelynek parancsnoka volt, már sok bolygót
bejárt, de Olvir mindig újra és újra elindult. Nevéhez több, mint 160 új,
lakható világ felfedezése fűződik a Testvérek megérkezése óta... Ebben még
őket is lekörözte, s az ismert létformák között mindenkit megszégyenítő
érzékkel vitte a térváltó hajót a csillagok és az idő ösvényein. Az a két év,
amit a Testvérekkel való beszélgetéssel töltött, nem csak a Testvérek és a
Testvériség Emberhez való viszonyát, hanem az ő elméjét és életét is
megváltoztatta.
A történetét persze már unalomig ismeri mindenki. Legalábbis majdnem
mindenki, talán még az Egyesek és a Mások is. Persze Egyesek és Mások most is
vitatkoztak, csak már másról, de ugyanolyan hévvel és ugyanolyan
eredménytelenül... Például arról, hogy az időnek negatív vagy pozitív
(esetleg mindkettő egyszerre) a kanyarulata. Olvir felől akár habos vagy
cafrangos is lehet az a kanyargós idő, csak vigye el őt oda, ahova szeretné.
Ha az ember másodpercekké és órákká alakul, igazán közömbös a hogyan, inkább
a miértekben van a dolog lényege. Ezek a miértek pedig egy örökké tartó
lánggal égtek a felderítő lelkében. Olvir pedig még mindig, harmincöt év
után is a csillagokat járta, és senki sem kérdőjelezte meg a döntését,
amikor az első felfedezett lakható bolygót, amire most is landolni készülnek,
Vinlandnak nevezte el. Büszke volt az őseire, akikről a sagák szóltak...
mert harcosokról születhetnek dalok, de a dalokból születnek az igazi
harcosok...
A légkörbe belépő hajó parancsnoki termében Olvir mosollyal az arcán esett
össze, és nem mozdult soha többé. A Világegyetem és az Idő pedig
megtántorodott a döbbenettől, és megállt egy pillanatra, hogy tisztelegjen
az ember előtt, aki a méhükben utazva új világokat adott gyermekeiknek.
A fejezetek közti idézetek a Manowar együttes Swords In The Wind című
számából származnak. (A novella szerzőjének fordítását felhasználva az alább
olvasható dalszövegeket magyarra átültette Kéri Katalin.)
•
I Surrender My Soul Odin Hear My Call
One Day I’ll Sit Beside Your Throne In Valhalla’s Great Hall
Like So Many Before Me I’ll Die With Honor And Pride
The Right Of A Warrior Forever To Fight By Your Side
••
Send A Sign Raise The Sail Wave A Last Goodbye
Destiny Is Calling Immortality Be Mine
Call The Witch To Cast The Runes, Weave A Magic Spell
We Who Die In Battle Are Born Not For Heaven Not For Hell
We Are Sons Of Odin The Fire We Burn Inside
Is The Legacy Of Warrior Kings Who Reign Above In The Sky
•••
I Will Lead The Charge My Sword Into The Wind
Sons Of Odin Fight To Die And Live Again
Viking Ships Cross The Sea, In Cold Wind, And Rain
Sail Into The Black Of Night Magic Stars Our Guiding Light
••••
Place My Body On A Ship And Burn It In The Sea
Let My Spirit Rise Valkries Carry Me
Take Me To Valhalla Where My Brothers Wait For Me
Fire Burning To The Sky My Spirit Will Never Die
ÚJ GALAXIS 7. szám – Tudományos-fantasztikus antológia
(Kódex Kiadó, Pécs, 2005, 178-186. o.)