Lapozgató
Színházak, mozik, múzeumok
A Központi Statisztikai Hivatal új zsebkönyve szerint a kilencvenes évek első esztendeje óta valamelyest csökkent a "kultúrafogyasztás" Magyarországon. Sokkal kevesebb jegyet váltottak moziba és hangversenyre, de majdnem ugyanannyian mentek színházba. A KSH legfrissebb Magyar Statisztikai Zsebkönyve szerint az 1990-es 1887 helyett már csak 625 mozi és vetítőterem van Magyarországon (ezen belül Budapesten 81 helyett 87 teremben vetítenek). A száz lakosra jutó mozilátogatások száma hasonlóképpen drasztikusan csökkent: évi 349-ről 144-re. Ebben bizonnyal szerepe volt a videózás elterjedésének és annak, hogy alaposan megdrágultak a mozijegyek: az egy látogatóra jutó jegybevétel 42-ről 364 forintra, több mint a nyolcszorosára nőtt (ezenközben a teljes munkaidőben foglalkoztatott alkalmazásban állók bruttó keresete 13 446 forintról 67 764 forintra, alig több mint az ötszörösére emelkedett).Mozi
Ki vette észre a reggeli ujságok nagy szenzációját? Félek, hogy nem sokan, mert az egész szenzációt talán nyolc sorban irták meg a napi hirek közt, s talán nem árt egy kicsit kinyujtóztatni ezt a szerényen összezsugorodott külföldi telegrammot. Arról van szó, hogy egy amerikai vasuttársaság mostanában mozgófényképet mutat be a vasuti állomásokon várakozó közönségnek. Az első pillanatban csak egy kis amerikai stilust és kedvességet lát az ember abban, hogy a vasuttársaság a moziképekkel felderiti a pályaudvarok sötét szomorúságát és az amerikaiak ezentul nem sétálják el hiába azt a tiz percet vagy félórát sem, amit várótermekben s a perronon tölt az emberiség.
E mögött a kis kedvesség mögött egy hihetetlen messzi horizont kell hogy megvilágosodjék; a még mindig nem eléggé tisztelt és nem eléggé méltányolt projektográf jövőjébe villámlik belé ez a kis hiradás. A legnagyobb és legszebb téma ma a világon a mozi, amelyet így, egy kis cikkben meg sem lehet közeliteni. Csak a bámulat és a sejtelem dolgozik az emberben, ha a projektográf szédületes haladására és eredményeinek beláthatatlan áradására gondol.
Három-négy esztendővel ezelőtt Budapesten például az ugynevezett uriasszonyok épp ugy nem mertek elmenni a moziba, mint a Bazulkába és egy erényes kis kuplé Bertát az összes refrainekben nagy libának nevezte, mert bement a mozi-mozi-moziba. Nagyon előkelő népek talán ma sem szánják el magukat a projektográf megtekintésére, s talán még itt-ott munkában vannak azok a tréfás fiatalemberek, kik a sötét nézőtéren illetlenségeket kiabálnak a vászon felé.
A mozi már nálunk is tul van a vicceken, a külvárosi bódé a szépség, a kultúra, a művészet csarnokává szélesedett és emelkedett. Visszafojtott lélegzettel és ámulattal nézzük ma már a Pathé-Journal heti szérieszét, a valóságnak ezeket a kábitó vizióit, India messze fantasztikus földje pompázik előttünk a vásznon és irtózó izgalommal nézzük a vérsejtjeinkben élő bacillusok munkáját, amelyet milliomszorosan nagyitva szemünk elé tár a projektográf. Idő, tér elvész fantasztikus erővel növekedő hatalma előtt, a messzi jövőben néma könyvet és hangos szinházat elhagyva, diadalmasan berreg a csavarodó film.
Szép Ernő
Mozihalál
Szóval haldoklik a mozi. Úgy enyészik el, mint a terebélyes fák: ágaik végén kezdik az önfeladást, majd haladnak lassan befelé, míg sokára a törzsük is megadja magát. A falusi "kis piszkosok" után a kisvárosi termek következnek, aztán a nagyobbacska filmszínházak, s végül - ó istenem - sorra kerülnek a még nem is oly rég fényes fővárosi paloták, egy Broadway vagy egy Uránia.
A mozihalált egy Amerikából származó divat (némelyek szerint kór) okozza, amelyet úgy hívnak: multiplex. Végigsöpör az egész világon, legelébb Európán. Hatalmas építési, beruházási láz előzi meg. A következmény: kisebb-nagyobb új vetítőtermek garmadája nő ki gomba módra a földből, amelyeket csakhamar népes ifjú nézősereg népesít be. A látogatók többsége nem nagyon járt a régi mozikba, ha járt is, hamar elfeledi.
Mármost miért ne mondhatnánk, hogy a soktermes is mozi? Ezt a kérdést ugyebár nem szokták föltenni. Mint ahogy ravatalozóteremben, siratóasszonyok között sem beszélnek a szomszéd szobáról, amelyben bölcső ring.
Azt mondják, az a mozi jutott az agónia végéhez, amely e leköszönő század sajátja, ha úgy tetszik, szelleme volt. Akik így gondolják, valójában a századot és magukat siratják. De azért igazuk van, hiszen a húszadik század vissza-visszatérő borzalmai közötti szünetekben a mozi adott romantikus történeteket, álmokat, eszményeket, a mozik sztárjai maradtak az egyedüliek, akikben még lehetett egy kicsit hinni. Ezt vallotta például Mándy Iván, aki talán azért költözött el a túlvilágra, mert mozi nélkül utált volna maradni.
Szóval a papa mozija-+ búcsúzik. Ahol a papa először csókolta meg a mamát. Ahol még azért voltak szűkek és kényelmetlenek az ülések, hogy közelebb legyünk egymáshoz. Ahol az első sorokban szotyolát, hátrébb perecet rágtak vagy cukorkát szopogattak. Ahol mindenki és minden hallható, érezhető volt, senki és semmi sem süppedt a magány hűvös csöndjébe.
A jövő század történetei már nem ilyen körülmények között elevenednek meg. Bennük az eszmények, ha vannak, mások. Azért álomvilág ez is.
Varsányi Gyula
Népszabadság, 1999. június 17.